Csillagvizsgáló torony

A helyzet ennél rosszabb talán már nem is lehetett. James a lejárati lépcső korlátjába kapaszkodott, én pedig az erkély korlátját markoltam szorosan, hogy valamivel levezessem a feszültséget. Ez addig tökéletes is volt, amíg meg nem kezdtem érezni, hogy a korlát eldeformálódik. Na igen... új létemben sokkalta erősebb voltam és ezen változás elrejtése még néha problémákat okozott. Különösképpen ebben a helyzetben, de legalább egész testemnek hála a korlát takarásban volt. És majd ha esetleg sikerül itt fent egyedül maradnom a későbbiekben, akkor gyorsan helyrehozom.

Döbbenten hallgattam a történéseket, immár teljes valójukban. Szóval anya... anya férje megölte őt, mert a Halálfalók azt akarták, hogy ő végezze el helyettük a piszkos munkát, méghozzá az Imperiót használták rajta. Testem mellett lógó kezem reflexből szorul ökölbe, és kedvem lett volna addig kínozni az azt a szemetet aki ezt tette, amíg ki nem leheli a lelkét. De jó lassan, napokig, akár hetekig is, mert megérdemelné. Tudja meg milyen az amikor más szenved, érezze át, hogy mit okozott sok más embernek, aztán halljon meg, ahogy megérdemli.
- Sajnálom. - motyogtam Jamesnek, amikor képes voltam leküzdeni a torkomban keletkezett óriási gombócot. Nem tudtam még mit mondhatnák azon kívül, hogy mindennél jobban vágyom, hogy aki a bűbájt szórta a kezeim közé kerülhessen.

Amikor félig meddig megkérdezte, hogy még is mire mondtam, hogy tudok róla, ha nem erre, és éreztem hogy a gombóc újra megjelenik ezúttal azonban nem tudtam a szemeibe nézni, fejemet inkább lehajtottam és a cipőm orrán kerestem valami nagyon érdekfeszítőt, de nem sikerült. Hangos sóhaj szakadt ki belőlem, mert tudtam, hogy kerülgethetem örökké a forró kását, de az anyánk halálával némileg megváltoztak a dolgok. Apám aranyvérű ugyan de igyekszik elhatárolni magát mindkét oldaltól, mondván, hogy rám vigyázzon... engem viszont már szinte folyamatosan Halálfalók vesznek körbe, elvégre mardekáros vagyok. És be is illek közéjük, az idő nagy részében.
- Ez így nem pontosan igaz. - mondtam neki a szám szélét rágcsálva idegességemben, amikor azt mondta, hogy nem volt semmi közöm az édesanyjához. Nem akartam kiborítani, holott amikor tudomást szereztem róla én magam is kiborultam. És hiába telt el már vagy három hónap még mindig nem igazán sikerült feldolgozni az információt.

Kapaszkodtam a mögöttem lévő korlátba, úgy meredtem Siréne-re, mint egy szellemre. Nem érem, nem értek semmit.
-Apa megölte, miután elrabolták a Halálfalók. Visszajött, de az imperius alatt állt. Meg akarta ölni apát, de nem ment, így megpróbált engem, mire apa megölte. Nem tehetett mást, hisz megállítani nem tudta.
Motyogtam magam elé, éreztem, hogy lábaim megremegnek, majd feladják a szolgálatot és a földre roskadok. Valami meleg is folyik arcomon, de azt gyorsan eltöröltem. Nem is értem, ezt miért mondtam el egy mardekárosnak!

Nagy nehezen felkászálódtam, a korlátba kapaszkodva, hogy ne essek le megint.
-Hülyeség volt elmondani. Miért érdekelne ez téged? Csak még egy okot adtam a....na jó, hagyjuk.
Ráztam meg a fejem sóhajtva, majd megigazítottam pulóverem, hogy normálisan nézzek már ki, de nyakkendőmet nem húztam vissza, így is úgy éreztem, megfulladok.

-Akkor mire mondtad, hogy....
Kérdeztem, majd elharaptam a mondat végét, rájöttem, jobb, ha nem tudom, így is eléggé padlón vagyok már, köszönöm, talán nem akarok még pár pofont, így is ég az arcom.
-Inkább nem akarom tudni, ez is elég volt.
Rántottam meg a vállam, majd levettem teljesen a fojtó zsineget.

Mikor megláttam könnyeit ledöbbentem.
-Most mi a baj? Neked..neked nem volt hozzá semmi közöd.
Meredtem rá, mert komolyan elvesztettem a fonalat. Nehogy már ennyire együtt érzőek legyenek a mardekárosok! VAgy csak viccel, és kineveti a bajomat.

Először nem értettem miért haltak el a lépéseink zajai, mert az kizártnak tartottam, hogy ilyen hamar leért volna és amikor odakaptam a fejemet rá kellett jönnöm, hogy megállt. A keze lecsúszott a korlátról és én felkészültem, hogy le lesz ordítva a fejem, hogy vajon még is mit gondoltam... hát semmit. Valójában semmit sem gondoltam, így mindent teljesen váratlan akármi is történik. Majd hirtelen visszafordult és visszajött, egészen elém. Mondanom sem kell szerintem hogy kissé pánikolva álltam fel és láttam a korlát felé hátra egy lépést. Senki sem jöhetett túlságosan közel hozzám, mert bár reflexből vettem a levegőt, ettől még eléggé féltem, hogy esetleg valamiből rájönne a titkomra.

- Ahogy látom nem. - motyogtam, azonban amikor meghallottam a következő mondatát, ledermedtem. Éreztem, hogy a szemeim döbbenten kimerednek és beletelt néhány pillanatba amíg felfogtam a történteket. A szám kiszáradt és a szememből egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Ez rángatott vissza a jelenbe és ébresztett rá egy súlyos baklövésre... Jamesnek fogalma sincs róla, hogy ő a bátyám! A felismeréstől a szám elé kaptam a kezemet és még egy lépést elhátráltam tőle... basszus.

- Én... Jézusom.... én... anya... - nyögtem ki amikor egészen tudatosult bennem, hogy a nő aki megszült, ezúttal tényleg meghalt. Tény hogy nem ismertem és hogy mindössze csak egyetlen egyszer láttam, de biológiailag akkor is az édesanyám volt, és azért szerettem volna megismerni. Elvégre még a nevét sem tudtam... vagy is hogy azt már igen, mert meglestem James iskolai iratait az irodában. De ez nem ide tartozik. Fogalmam sem volt hogy mit mondhatnák Jamesnek ezzel az egész helyzettel kapcsolatban, mindössze egyet tudtam... ezt most nagyon félreértette ő is, meg én is.

- Nem tudtam. - suttogtam kétségbeesett kérdésére, legalább olyan kétségbeesett tekintettel mint amilyen az ő hangja volt. Én valami egészen másra gondoltam amiről tudok és azt hittem ő is tudja. De nem tudja én pedig nem tudom hogy mondhatnám meg, hogy a nő aki meghalt, nem csak az ő édesanyja hanem az enyém is volt... erre nincs megfelelő opció, legalább is az én meglátásom szerint. Ma már kaptam egy hideg zuhanyt, nem feltétlen akartam, hogy ő is részesüljön egyben, amelyet szerény személyem biológiai hovatartozása váltana ki.

Megtorpantam a lépcsőfordulóban, kezem a korlátról leesett, csak bámultam magam elé, majd visszamentem Siréne-hez.
-Mit? Mármint...én...csak azt tudom, hogy...de te hogy tudnád, ott se voltál! És igenis változik.
Mondtam, és visszamentem oda, ahonnan jöttem. Döbbenten meredtem rá.

-Honnan tudod, hogy apa megölte anyát?
Kérdeztem teljesen leakadva. Most mi van? Elvesztettem a fonalat 100 százalékosan.
-De ki mondta meg? Akiknek én elmondtam, ők nem adnák tovább...
Komolyan értetlenül álltam az eset előtt, és főleg Siréne előtt. Mi a fene történik körülöttem, lehet, hogy mindenki tudja, teljesen felesleges volt titkolódzni egy percig is?

-Most komolyan, Siréne, honnan tudod?
Kérdeztem egyre kétségbeesettebben, és egyre udvariatlanabb lettem, de most a legkevésbé sem érdekelt.
Csak a válasz.

Amikor rám kiabált, önmagamat meghazudtolva rezzentem össze. Ház ez fantasztikus már is rossz érzés kerít a hatalmába, hogy james Potter kiabál velem, holott ezt az elmúlt hat évben szinte kétnaponta, vagy ha annyira sűrűn nem is hetente kétszer bizonyosan megtette. Vagy ha ő nem akkor valamelyik másik tekergő cimborája helyette... bár tény és való, hogy megérdemeltem, mert én is provokáltam őket tisztességesen. Most azonban nem tettem jóformán semmit, mindössze köszöntem és megkérdeztem, hogy esetleg valami baj van-e. Lehet hogy baromság ez az egész... még hogy mondjam meg neki, milyen szépen is hangzana. Szia James képzeld ugyanaz a nő az anyánk, vagy is hogy a féltesód vagyok, hát nem szuper? Na garantáltan meglenne a feszültség és nem csak a Griffendél háztáján de a Mardekárnál is... ami pedig egyenes tanári beavatkozáshoz vezetne még a végén. Jobb lesz ha inkább elmegyek. Már éppen rászántam magam a feltápászkodásra, amikor meghallottam a következő szavait is megdermedtem.

- Szóval már tudod. Ez nagyban megkönnyíti, hogy ne én mondjam el. - nyögtem sóhajtva amikor felfogtam, hogy már minden bizonnyal tud arról, hogy van egy féltestvére, legfeljebb csak pont arra nem számít, hogy mardekáros és hogy itt ül pont mögötte. Vagy is hogy most már előtte, mert megfordult és rám tekintett. Elvégre mi más családi problémái lehetnének, ha nem az ami az én családi idillemet is szépen felforgatta. Bár ez a semmi közöm hozzá dolog eléggé rosszul érintett, de megtudtam érteni, mert fogalmam sem volt hogy én hogyan viszonyuljak ő hozzá, de úgy látom, ő úgy döntött ez a dolog nem változtat a dolgok állásán. Hát nem mondom azért kissé meglepett, bár azért az elmúlt hat év nem tűnik el nyomtalanul.

- Tényleg megkönnyebbülés hogy tudod. De megértem, hogy ettől még semmi sem változik, szia. - mondtam amikor elindult lefelé és bár egy kis részem szerette volna hogyha marad és valahogy megtudjuk beszélni ezt az egész furcsa helyzetet, de azzal hogy elmegy lehetőségem nyílik rá, hogy egyek, ami már határozottan rám fér. Bár tény és való, hogy nem szívesen maradtam volna egyedül, pedig ennem csak úgy lehet... hát igen az átváltozással felerősödtek bennem a tulajdonságaim, amik most meg is látszanak. Az érzékenységem is a kétszeresére nőtt.

Izzadtam, egész komolyan folyt rólam a víz, de ezt túlélem, hisz már csak az kéne, hogy megakadjak ilyen dolgoknál. De ebből már tudtam, hogy hamarosan újra soraimban köszönthetem fejfájásomat. Fogcsikorgatva néztem a távolba, dühös voltam, igen. Pedig még nem történt semmi. Hiába megyek el akárhova, a csillagvizsgálóba, a vécébe, mindegy, hova, mindenhol van valaki, sehol se lehetek egyedül! Ilyen nincs, ez tuti, valami rém álom, hadd kelljek fel, könyörgöm, föl akarok ébredni!

Siréne kérdése olaj volt a tűzre.
-Hát hogyne! Minden oké, miért kérdezed, úgy látszik, mintha nem lenne?!
Kérdeztem hátra fordulva, majd megráztam a fejem, és megint kibámultam. Nem akartam vele üvöltözni, nem érdemelte ezt, most legalábbis tuti nem. A fenébe is, hogy egyszer sikerül beszólnom egy Mardekárosnak, az is igazságtalan lesz! Nagy levegőt vettem, majd megfordultam.
-Bocs, nem akartam, csak...csak olyan gondjaim vannak, ami családi jellegű, így neked nem sok közöd van hozzá.

Mondtam neki, majd megint kibámultam, nem igaz! Egyszerűen majd' szétrobbantam, de mégis...korlátok, igen, ez az! Korlátok!
Beszívtam a friss levegőt, majd megtöröltem arcomat. Lily...ma még nem rémlik, hogy láttam. Ugye jól van?
Most már végleg megfordultam a lány felé, aki már le is ült, a fal tövébe.
-Figyelj, ha egyedül szeretnél lenni, már itt sem vagyok.

Ajánlottam fel, őt nézve. Miért vagyok vele ilyen? Mármint ilyen...finom? Biztos írtó súlyos betegségben szenvedhetek, valamelyik fajtájában, az agybajnak. Ehh, teljesen meg vagyok őrülve.
Kilazítottam nyakkendőmet, majd elindultam lassan lefelé a toronyból, hogy egyedül hagyjam a lányt. Biztos tanulni szeretne, vagy ilyesmi. Minden esetre, én csak zavarom.

Oké azt tudtam, hogy nem vagyok a szíve csücske, bár szerintem a bandából talán Black utál a legjobban, de ez most nem igazán tud érdekelni. A lényeg, hogy James jó nagyot ugrott, ami alátámasztotta, hogy én legalább annyira megleptem őt, mint ő engem azzal, hogy itt találtam. Pont itt a csillagvizsgáló toronyba, ahol ilyenkor senki sem jár, maximum ha óra van, de akkor sem mindenki. Kész diliház, hogy neki pont az én vér rejtekhelyem közvetlen közelében kell ácsorognia. És ha mindez még nem lenne elég, akkor ő a bátyám... igaz csak félig de akkor is! Nekem pedig illene kezdenem valamit ezzel az egész helyzettel, de még mindig nem tudom, hogy mit. Ahogy ott állt valahogy azaz érzésem támadt, mintha nem érezné magát jól.

- Minden oké? - kérdeztem de tartottam tőle a biztonságos távolságot. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy esetleg megátkozzon, illetve, nem akartam megijeszteni sem, hogy esetleg behúzódjon a sötétebb sarokba, mert akkor aztán vér fog folyni, még hozzá azt, amit meginni szeretnék, mielőtt éhen halok. Bár úgy éreztem, hogy most letehetek arról, hogy nyugodt éjszakám legyen. Minden bizonnyal valahogy le kell lógnom Roxmortsba vérért... nagyon ciki lenne valakit a suliból megcsapolni, ráadásul tutira lebuknék, és mint mondtam, meghalni még nem akarok.

Kissé feszülten toporogva, vártam, hogy most vajon mi lesz, és közben eszembe jutott, hogy hallottam két hetedéves mardekárost beszélgetni, hogy James kidobta a taccsot átváltoztatás tan óra közepén. De ha ennyire rosszul van, akkor miért van itt a gyengélkedő helyett? Na nem mondom, hogy én szívesen lennék ott, mert eléggé nehezen tudnám megmagyarázni a Madamnak, hogy ugyan miért is nincs nekem pulzusom. Hát az a beszélgetés eléggé ciki lenne, ebben biztos voltam. Azonban abban is, hogy egy kínos beszélgetést feltétlen meg kell majd ejtsek Jamessel, és ahogy mondani szokták jobb később, mint soha. Már csak azt kellene ténylegesen kitalálnom, hogy hogyan is csináljam.

Egy mély sóhaj szakadt fel a tüdőmből, miközben hátamat a falnak vetettem, majd annak nyomán lecsúszva a földre ültem. Táskámból elővettem a papírt, pennát, és tintás üveget és magam alá téve a táskát arra ültem le. Így azért aránylag még egész kényelmes volt ez a földön ücsörgés dolog. A holmikat magam mellé tettem és közben azon járt az agyam, hogy mihez kezdjek a helyzettel. Beszélni is jó lenne vele, de legalább annyira akarom hogy eltűnjön, minthogy megtudjam mondani neki az igazságot, ami a szívemet nyomja.

Néztem a madár után, és nem tudtam nem arra gondolni, hogyan halt meg anya. Nem voltam mérges apára, megértem, miért kellett megölnie, de azért fáj, hogy pont akkor, mikor kimondta, hogy szeret. Az emlékre megborzongtam és grimasz kúszott arcomra. Nem igaz, hogy ilyen szerencsétlen legyek! Belekapaszkodtam a korlátba, megmozgattam karomat, hogy kicsit jobban felengedjek, de nem nagyon ment sajnos, megint kezdtem érezni a fejem, ez így nem jó! Bárcsak nem is létezne fejfájás!

Ekkor valaki megszólalt mögöttem, mire ugrottam egyet ijedtembe, majd hátra fordultam, hogy lássam, ki az. Nahát, egy mardekáros! Méghozzá az, aki állandóan cukkol, és csúfol minket.
-Hogyhogy rájöttél a nevemre?
Kérdeztem színtelen hangon, majd megint hátat fordítottam neki.

Nem akartam balhét, de beszélgetni se egy olyannal, aki állandóan csesztet minket, megvan a magunk gondja nélküle is. Lupinnak az, hogy vérfarkas, Siriusnak, hogy kitagadták, nekem az anyám gyilkossága, ő már nem hiányzik a tetejére, köszönöm, így is elég keserű torta ez. Minden nap későn fekszem, már most hulla vagyok, ha jobban kikészít, fel se fogok kelni.

Hosszú nap elé néztem, és tudtam, hogy még nincs vége. Még milyen messze van a vége. Alig vártam, hogy végre egyedül legyek és egy kis vért vehessek magamhoz. Annabell figyelmeztetett, hogy kezdetben több vérre lesz szükségem és hatalmas önuralmat kell tanúsítanom amikor közösségben vagyok, nehogy lebukjak. Tudtam, hogy igaza van, még ha ez pokolian nehéz is volt, de nem akartam meghalni... vagy is hogy véglegesen még nem. Egyébként is valahogy közölnöm kellene James Potterrel azt hogy egy kissé megváltoztak a hozzá fűződő viszonyaim. Mióta elkezdődött az év elégszer piszkáltam már őket, mert nem tudtam, hogyan is kellene kezelnem ezt az egész helyzetet. Sosem voltam jó a krízis megoldásban, ez pedig határozottan annak minősült, legnagyobb balszerencsémre. Mert ugye bár ilyen szerencsétlen is csak én lehet, na de mindegy.

Ma az új beceneveik amiket sikerült rájuk aggatni az a bolhás, a büdös láb, ne bánts virág és a fogas volt. És tudtam, hogy ezzel lelepleztem magam, hogy tudom a kis titkukat, hogy animágusok. Elvégre még ha ők azt is hiszik, hogy éjszaka rajtuk kívül semmi más különös nem mászkál odakint, hát most jó nagyot tévedtek. De ezt egyenlőre elég volt csipkelődések útján a tudtukra adni.

Amikor kicsöngettek bájitaltan tanról, ami a mai napon az utolsó volt, az első utam a klub helységbe vezetett majd onnan a szobámba. Sietve magamhoz vettem egy könyvet, és egy pennát némi tintával, amiket egy táskába gyömöszöltem, majd tanulás címmel eltűntem a többiek közeléből. Valójában eszem ágában sem volt felmenni a könyvtárba, helyette a csillagvizsgáló tornyot céloztam meg, amely tökéletes rejtekhelyként szolgált egy üveg vér elrejtésére, amelyet szereztem a legutóbbi Roxmortsi kiruccanásom alkalmával. Muszáj volt csillapítanom az éhségemet, különben a végén, még előbújnak az agyaraim és felnyársalnak. Az pedig rohadtul nem lett volna kellemes, és egyébként is megvolt a magam baja, nem hiányzott még ez is. Ahogy eme gondolatok között felértem a csillagvizsgálóba, kiguvadt szemekkel vettem tudomásul, hogy nem vagyok egyedül.
- James? - szaladt ki a számon a keresztneve kissé meggondolatlanul, elvégre eddig csak a vezetéknevén szólítottam, vagy valamelyik általam ráakasztott igazán "kedves" becenevén.

Fejem lüktetve fájt, hihetetlenül kellemetlen érzés volt, egyszerűen úgy éreztem, hamarosan szétfeszül és kirobban. Ám komolyan azt hittem, szétdurran, nem hiszem, hogy sokáig bírom még...már csak egy órám van, de azt rettenetes kínokként fogom csak túlélni, már előre szenvedek tőle, nem mintha most nem azt tenném, de akkor is. Rúnaismereten már így is két kézzel kapaszkodtam az asztalba, körmeimet vájtam bele, ahogy Septimus beszélt, abban az ütemben ugrándozott fájdalom fejemben, mikor vége lett én voltam az első, aki lelépett, egészen a fiú mosdóig rohantam, hogy ott fejem egészben a csap alá tartsam.

A hideg hihetetlenül jó érzést keltett bennem, majd mikor becsöngettek kiemeltem onnan nagy nehezen, egy intéssel megszárítottam hajam, ingem, és mentem átváltoztatás tanra. Az óra felén már émelyegtem, néha homályosan láttam, rettenetesen voltam, már elmúlt a háromnegyede, mikor fájdalmam a tetőfokára hágott, kifordultam a padból és a padlóra hánytam. Na, ez szép volt, igazán klassz! Sirius felkísért a gyengélkedőre, Lupin meg egy pálca intéssel eltakarította a maradványokat. A Madam egy intéssel elmulasztotta a fájdalmat.

Nem volt kedvem vissza menni az órára, helyette felmentem a csillagvizsgálóba, onnan néztem szerteszét, a tájra. Milyen szép, és megnyugtató! Beszívtam a hideg levegőt, mosolyogva vettem tudomásul, hogy fejfájásom nem akar még visszatérni. Hehe, ezt mára leráztam. Mikor kinyitottam a szemem megláttam egy baglyot, mely villám sebességgel szállt és csapódott belém. Fenékre estem, mire felszisszentem, majd kivettem a bagoly csőréből egy levelet. Ő elszállt én meg felálltam.

Apától jött. Hiányol. Ő is hiányzik, rettenetesen, biztos borzasztó egyedül lenni. Nekem jól megy a gyász takargatása, szinte senki sem tudja, ami jó dolog, már csak a sajnálat kéne, hogy teljesen belezuhanjak a depresszióba, melyből már egyszer sikerült kilábalnom. Elővettem egy pennát, és írtam választ. Füttyentettem egyet, mire visszajött a kisállat, csőrébe adtam e levelet és már vitte is apának. Megígértem, hogy haza megyek szünetben és ez így is lesz!

...