Angelina Emily Parkinson

Angelina Emily Parkinson




• Becenév: Angie
• Faj: Boszorkány
• Neme: Nő
• Kor: 16 éves
• Születési Hely/Idő: 1961.november 30. New York / USA

• Származás: Aranyvérű Boszorkány
• Család: Nem ismerte őket. "Nevelője" : Tomas Felling
• Háziállat: Howton (hóbagoly)

• Iskolai házad: Mardekár
• Évfolyamod: 6
• Rangod: Diák
• Pálcád: Sárkányszívizomhúr mag, 11 hüvelyk, tiszafa.
• Személyes Tárgy: Egy skorpiót formázó ezüstmedál, amit nála találtak mikor még csecsemő volt.
• Százfűlé-főzet: Fűszeres ízű, vörös színű.

• Hobbi/kedvenc dolgai: Gitározni, énekelni, dalt írni.
• Egyéb érdekesség: Grayt a fekete akusztikus gitárt szinte mindenhova magával cipeli.
• Foglalkozás: Tanuló.
• Kinézet: Angie nagyon csinos lány, csak őt ez túlzottan nem érdekli. Sosem volt oda az össze vissza költekezésért, így magára sem költ túlzottan sokat, csak épp annyit amennyit muszáj. Öltözködése egyszerű, nincs sok pénze, ezért a legalapabb ruhadarabokkal rendelkezik, tornacipő, néhány póló, farmer, és bőrkabát. Ezen kívül, néha vesz egy kis fonalat vagy bőrcsíkot, hogy fonhasson magának pár karkötőt. Hosszú sötétbarna haja lanyha hullámokban keretezi szép arcát.. Ehhez a frizurához szép bőr, és barna szemek párosulnak, amik meglehetősen titokzatossá teszik őt. Alakja szép, nőies és izmos.

• Jellem: Igaz művészlélek. A zenében látja az élet értelmét, meghalna nélküle valószínűleg. Csak akkor boldog, ha hódolhat ennek az elsöprő szenvedélynek. A dolgokat általában máshogy látja, mint az átlag emberek, ezért nem is jön ki túl jól velük. Rettenetesen konok, ha valamit a fejébe vesz, akkor azt végig viszi, mindegy mennyit kell szenvednie miatta. Sosem volt szép élete, ennek ellenére nem látja sötéten a világot. Úgy van vele, hogy az élet egy szivárvány és bizony meg kell küzdeni azért, hogy felérjünk a tetejére. Bátor, már már vakmerőnek mondható, a veszélyérzete pedig elég mélyen elveszett. Imádja a sötét éjszakai sétákat, a Holdat, a szép tájakat, mindent, ami egy kicsit is megihleti. Minden apróságban megtudja látni a szépet. Nincsenek túlzottan nagy igényei, nem nagyravágyó vagy kapzsi. Egyszerűen csak szeretné eljuttatni az üzeneteit a világnak a zenéje által. Az igaz szerelemben egyáltalán nem hisz, túl gyarlónak tartja az embereket. Nehezen fogad el másokat. Lobbanékonynak lobbanékony, viszont letudja magát hűteni gyorsan, ennek eredményeképp nagyon jól kezeli az élesebb helyzeteket is. Nem lehet sokat hallani a hangját, utálja a felesleges szócséplést, viszont ha megszólal, akkor túl elvont és művészi ahhoz, hogy mások megértsék pontosan mit is akar, vagy túl csípős ahhoz, hogy megakarják érteni. A csendesség és magánykedvelés ellenére is nagyon vagány csajszi. Szereti a veszélyt, az izgalmat, a kalandokat. Megakarja ismerni a világot, annak ellenére is, hogy nem tartja jónak. Jártas a filozófiában, mert amikor még kisebb volt olvasmányt keresett magának, de csak egy filozófiáról szóló könyvet sikerült ellopnia. Rousseau és Voltaire nézetei szimpatikusak neki, kedvenc írója pedig Edgar Allan Poe, akinek egy egész válogatott műveit tartalmazó könyvét sikerült ellopnia.

• Előtörténet: Mit mondhatnék? A sok blabla senkit nem érdekel. Mondhatnám sok mindenre, hogy sajnálom, de nem lenne igaz, a hazugság meg számomra felesleges időpocsékolás. Szóval, a legegyszerűbb, ha az elején kezdem, mert akkor talán nem zavarodom bele. Megszülettem. Nem tudom miért, vagy épp kitől. Sosem ismertem a szüleim, és azok után, hogy egy kórház lépcsőjén találtak meg átfagyva az orvosok, úgy döntöttem nem is nagyon vágyom a társaságukra. Amint sikerült megmenteniük az életem, bedugtak egy árvaházba, aminek a falai közt valahogy nem láttam semmi szépet, és jót. A nagyobb gyerekek folyamatosan cikiztek minket, kicsiket, ugrattak, és szinte rabszolgaként bántak velünk. Féltem tőlük, így engedelmeskedtem. Takarítottam utánuk, és azt tettem, amit épp kértek. Ostoba voltam, már látom. Egy jó dolog azért volt az életemben, mégpedig a zene. Mindenben hallottam, mintha folyamatosan égi muzsika zengett volna a fülembe, mintha hívogatott volna, mintha üzenni akart volna valamit. Nem akarták, hogy zenéljek. Ez világossá vált. Próbáltam kérni a nevelőket, hogy vegyenek nekem egy gitárt, csak egyetlen egy aprócska gitárt szerettem volna. Soha semmit nem kértem, tehát úgy éreztem ez jár nekem. De persze könyörgésem üres fülekre talált, soha nem kaptam egy karácsonyra sem. Mindig csak ugyan azt, egy doboz csokis sütit, ahogy a legtöbben közülünk. Akárhányszor sétáltam a nagyvárosban, mindenben muzsikát hallottam. A szél suttogásában, a levelek zörgésében, az autók zajában, az egész világban. 10 évesen lett elegem ebből a "terrorból". Soha nem tehettem azt, amit szerettem volna, ezért amikor kivittek minket sétálni, egyszerűen elszaladtam. Nem törődtek vele, úgy gondolták egy anyátlannal kevesebb. Nem volt olyan nagy dolog, sőt talán még örültek is annak, hogy eltűntem tőlük. Bizonyára így volt. Mivel nem volt sem pénzem, sem ennivalóm, egy napig csak bolyongtam a városban, amit az álmok városának hívtak. Nem tudtam megérteni miért. Nem volt sok álmom, de azok sem váltak valóra. Mintha teljesen mindegy lenne egy egyszerű ember kívánsága. Egy padon ért az éjszaka. Ekkor talált rám Tom, egy kiöregedett rockzenész. Nem volt valami sok pénze, de ez abban a helyzetben egyáltalán nem zavart. Furcsa volt, nem értettem mit akarhat tőlem. Aztán megtudtam azt, amire soha életemben nem voltam felkészülve, és azt hittem maximum csak a képzeletem legmélyén létezhet. Azt mondta ismerte a szüleim, akik nagyon is sajnálják ami velem történt, de nem jöhetnek értem. Nem haltak meg állítólag, de többet nem is árult el róluk. Jellemző. Boszorkány. Sokáig ízlelgettem ezt a dolgot, pedig alig voltam 10 éves. Olyan hihetetlennek tűnt, és valójában még jó bulinak is. Tom nem volt önző, kaptam tőle egy gitárt és elvitt a házához, ami elég kicsi volt, de kettőnknek bőven elég volt. Aztán egyre csak mogorvábbá vált, nem értettem mi a baja. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az árvaházi terror ehhez képest semmi. Megakart tartani magának, rajongott értem és a tehetségemért, ami már már beteges volt nála. Mikor próbáltam eltűnni, mindig bezárt és előtte még meg is pofozott, hogy eszembe se jusson újra megtenni. Aztán eljött a 11. születésnapom, amikor azt mondta, hogy egy kis időre elenged, mert olyan helyre kell mennem, ahol kipofoznak. Roxfort. Tetszett a neve, és bármi jobbnak tűnt ennél a rabságnál. Szerencsére gyorsan összecsomagoltam, megvettük a szükséges holmikat és utazhattam is. Még egy hóbaglyot is kaptam, csak hogy mindig értesülhessen a velem kapcsolatos dolgokról. Mielőtt azonban elindultam az iskolába biztosított arról, hogy amint kikerülök ebből az iskolából újra az övé leszek, immár teljesen. Nem akartam tudni, hogy ez nála mit is jelenthet pontosan.
Az iskola lenyűgözött. Az évek során elég jó tanuló voltam, legalábbis azokat a tantárgyakat, amik érdekeltek, rendszeresen tanultam. Elég szép kis hírnevet is szereztem magamnak, bár legtöbben a furcsa, bunkó, legtöbbször magányos zenészcsajként emlegetnek. Kivéve Charles, ő annyira...más. Bár lehet, hogy most is tévedek, mint oly sokszor már az évek alatt. De az idő mindent elrendez, csak el ne jöjjön az utolsó évem, mert utána ismét várhat a szomorú rabság....