Merlin szobor

Szinte futva hagytam el a csillagvizsgáló tornyot. Soha életemben nem éreztem még magamat ennyire összetörten, összezavarodottan és kétségbeesve, mint most. Ennek egyszerre több oka is volt. Az anyám... a nő aki az anyám volt és sosem ismertem, most meghalt, mielőtt még lett volna esélyem találkozni vele személyesen. És nem is akárki ölte meg, hanem a férje, mert a halálfalók megigézték, hogy ölje meg az egész családját. A bátyám... James Potter szeme láttára halt meg a tulajdon anyja, hát ki vagyok én, hogy még azt is közöljem vele, hogy közben megtudtam, a húga vagyok? Nem vagyok elég fontos az életében ahhoz, hogy ezt megtegyem így hát inkább a futást választottam. Mint ahogy azt olyan gyakran mondják egyesek, lehet, hogy szégyen de hasznos. Ez esetben Jamesnek a leghasznosabb... kapott egy kis haladékot, hogy feldolgozza a történteket, mielőtt egy újabb hideg zuhany éri. Sosem voltam vele puszipajtás, de engem abban a szellemben nevelt fel az apám, hogy a család mindennél fontosabb. És amikor a családod veszélyben semmi más nem számít, csak hogy ott lehess mellettük. Hát én mint kezdő hugica megbuktam, mert képtelen voltam elmondani Jamesnek az igazat saját magamról. Ráadásként mivel elfutottam még csak a fent maradt vért sem tudtam meginni, most pedig borzasztóan éhes vagyok...

Idegesen és borzasztóan éhesen értem le a toronyból és elhatároztam, hogy az erdőben keresek valami állatot... de tudtam, hogy ez nem fogja kellőképpen csillapítani a szomjamat. Most nem. És ezáltal nagyobb bajba kerülhetek, mint eddigi életem során valaha is. Még is, reálisan végig gondolva képes lennék kibírni még holnap estig valahogy, ha ma elejtek néhány állatot. És akkor visszatudok menni a csillagvizsgálóba anélkül, hogy bárkinek is feltűnne a dolog. Akkor pedig minden diáktársam boldog lehet, hogy egyikük nyakába sem mélyesztettem bele a fogaimat. Az teljesen lényegtelen, hogy azt sem tudják van miért félniük amikor kettesben vannak velem, de hát így a legjobb mindenkinek. Tekintve hogy eléggé nehezen tudnám kimagyarázni Darkrose professzornak, hogy az intelmei ellenére megharaptam egy diákot. Nem is tudom mit viselne nehezebben, ha csak megharapok valakit, vagy ha a harapott személy adott esetben a háztársam. Valahogy nem akarom megtudni mi lenne rá a reakciója, szóval irány az erőd.

Azon sziklaszilárd elhatározással indultam el kifelé a kastélyból, hogy egyenesen az erdőbe megyek és aki megpróbál megállítani azt szépen elbájolom, mintha sosem találkoztunk volna. De reményeim szerint erre azért nem lesz majd szükség elvégre éjnek évadján, ki a fene mászkálna pont a tiltott rengeteg közelében, vagy egyáltalán a parkban, amikor az köztudottan tilos. Abban bizonyos voltam, hogy a háztársaim miatt nem kell aggódnom, jobban csípte a szememet a Griffendéles csoda négyes maradék három tagja. Black egyébként sem az a típus aki egyszerűen megül a hátsóján, amikor szórakozhat is... például idekint. Hát mindkettőnk érdekében -bár leginkább az övében- remélem, hogy ma este még is inkább a kastélyban marad.
Már célirányosan haladtam a tiltott rengeteg felé, amikor teljesen váratlanul megéreztem egy illatot. Egészen halovány volt, szinte biztosra vettem, hogy csak egy kis horzsolást szerezhetett magán az illető én még is éreztem a gyenge vérszagot. A harmat gyenge vérszagot, amelytől előbújtak az agyaraim és többé már nem gondolkodtam tisztán. Nem én irányítottam a testemet, hanem a szomjam, a vér utáni vágyam, hogy csillapíthassam éhségemet. Ezen elgondolásból szakítottam el tekintetemet az erdőről és lódultam meg az ellenkező irányba a prédám felé.

* Mikor reggel felébredtem a gondolataim össze-vissza csapongtak. Olyan sok minden történt az utóbbi időben, amit nehezen bírtam feldolgozni. Első sorban itt van James. James Potter. Sosem hittem volna, hogy egyszer úgy fogok érezni iránta, ahogy az utóbbi időben folyton, szünet nélkül. Utálom, ha nincs mellettem és ideges vagyok, ha távol vagyunk egymástól. Ez teljesen váratlanul ért, de nem bírtam ellenkezni. Vele mindig jó kedvem volt, még akkor is, ha a barátai nem bírtak, leginkább Sirius...
Na igen, semmi nem mehet gördülékenyen. Sirius úgy fújt rám - talán érthető okokból - mintha kutya lennék, ő pedig valami agresszív macska. Bár én sem voltam túl békülékeny. Azt hittem, megoldhatom a dolgot anélkül is, hogy vele puszipajtásokká kéne válnunk. Nos, talán ebben tévedtem egy cseppet, de nem baj. Meg tudom oldani. Azaz, eddig biztosan így gondoltam...

Aztán itt vannak a prefektusi járőrözések. Mindig is éreztem bizonyos mértékű ellenszenvet a mardekárosok iránt, azonban az utóbbi időben kizárólag Narcissával vagy Luciusszal róttam éjszakánként a kastély szegleteit. Ezeken az alkalmakon általában nem csevegtünk túl sokat, ha pedig mégis, akkor semmi szívderítő nem jött szóba. Leginkább csak szapultuk egymást. Válogatottan, mindketten mással. Mondjuk azt be kellett ismernem, hogy a két szőke stílusa bizonyos dolgokban éppen annyira egyezett, mint amennyire másban különbözött. Lucius például nem olyan makrancosan és idegesítően veszekedett, mint Narcissa, ő inkább csöndesen csinálta, be-be szúrogatva a szavakat olyan helyekre, ahová nem kellett volna. nem igazán tudtam volna megmondani, melyikük technikája eredményesebb. Maradjunk annyiban, hogy mindketten egyformán idegesítőek és elviselhetetlenek voltak, csak ki-ki a maga módján.

A reggelimet csak piszkáltam, bár a tányéromat utólagos engedélyemmel is jól megrakták a többiek. Mióta Jamesszel megváltoztak a dolgok, kezdtem furcsán viselkedni és ez a többi hetedéves griffendéles lánynak is szemet szúrt. Furcsa mód azt hitték, étkezési zavaraim vannak, amihez nem kis mértékben járult hozzá az is, hogy a gyomromban verdeső pillangóktól egy falatot sem bírtam lenyelni. Ezt is mind annak tulajdoníthattam, hogy hiába mutattam kívülre az erős nőt, a térdem megremegett akárhányszor csak megláttam Jamest. Még akkor is, ha csak a folyosó túl oldalán állt és Ő nem is látott engem... *
~ Kezdek megőrülni! Lily, nyugi. Egyszerűen csak megártott a sok tanulás, ennyi az egész! Ezért reagálsz néha olyan furcsán dolgokra... ~
* Sosem voltam szerelmes és sosem tetszett senki. Mindig is a végletekig követtem a szabályokat, az igazságérzetemet, de ez valahogy kimaradt. De most... minden megváltozott. Azt hiszem.

Az órák lassan vánszorogtak az ébredésemtől kezdve, s mire észbe kaptam már alkonyodott. A házi feladataimat már elkészítettem, még a két tekercses dolgozatot is Lumpshluck professzor órájára a mérgekről és ellenmérgeikről így úgy határoztam, sétálok egyet. Az éjszakai levegő kellemes volt, kissé csípős, de üde és titokzatos. A park füvén haldokló Nap fénye vöröslött, ennek ellenére nem volt meleg, így sálat is vettem a sétához.
Negyed órámba került, míg eljutottam a Merlin-szoborig, ott pedig megálltam. Még egy utolsó, bágyadt pillantást vetettem az égboltra, melyet addigra már csillagok pöttyöztek, majd lerogytam a műemlék talapzatához, a nedves fűbe. *

...