.:Könyvtár:.

- Jaj, bocsánat, észre sem vettem, hogy te vagy! - kiáltottam fel meglepetten.

~ Vajon mit keres itt? Könyvtárban még nem találkoztam vele, pedig én a nap nagy részét itt töltöm. Persze tudom, hogy szeret olvasni, csak azt hittem, hogy kifogásolja az iskolai könyvek minőségét. Vagy talán csak unatkozott?

Olyan furcsa, hogy már én is iskolás vagyok. Sőt, roxfortos! Tudom, hogy a mugli gyerekek már hat évesen iskolába kezdenek járni, olvastam valahol, ha jól emlékszem a Száz szemmel a muglik élete című könyvben, de nem vagyok benne biztos. Olyan furcsa lenne muglinak lenni. ~

- Dehogy ciki, már hiányoztál - mosolyogva ültem le mellé a sarokba. - Mit olvasol?

~ Talán valami kalandregényt? Azokat nagyon szereti, különösen akkor, ha valamelyest kapcsolódik az ír kalandorokhoz. Igazán illene nekem is olvasni valamit róluk, ha már Apu úgy rajong értük, de még van legalább száz könyv, amit most rögtön el akarnék olvasni, úgyhogy szégyen szemre ez lehet, hogy várni fog.

Egyébként meg miért is van Apu keze bekötve? Csak nem valami rosszul sikerült varázslat? ~

- És mi történt a kezeddel? - kérdeztem aggodalmasan.

~ Ajjaj, kicsit rászólhatnák már magamra, hajlamos vagyok egyszerre túl sok kérdést feltenni! Nem baj, Apu már tizenegy éve próbál kiismerni - valamilyen szinten csak sikerült neki ~

A furcsa gondolatokra váratlanul újra elmosolyodtam.

Érdekes könyv, tetszik, jól fogalmaz, mostanában egyre több az összecsapott mű, pedig mennyivel jobban díjazza mindenki, ha egy könyv jól meg van írva, kár értük, pedig őszintén tudok lelkesedni. Sóhajtva lapoztam a következő oldalra. A könyv kellemesen simult kezembe, bőrkötése kicsit ugyan elnyűtt volt, de még mindig tökéletes. Legalább nem hiányoznak belőle lapok, ennél többet nem várhatok egy könyvtári könyvtől, azt hiszem. De az ilyen könyveknek legalább jó illatuk van.

Elkalandoztam kicsit a könyvtől, valahova egészen máshova. Azon töprengtem, kislányom hogyan fogja fogadni az utazást. Nem akar elmenni, a barátaival szeretne majd inkább maradni, vagy érdekelni fogja a dolog és hajlandó lesz eljönni az apjával egészen Írországig, hogy lásson egy szép várat, azon meg a varázslat nyomait. Szerintem az ilyen dolgok csodálatosak, de hogy ő erről mit gondol, nem tudnám megmondani. Most már nem, hogy sulis lett. Hihetetlen, mármost elsős.

Bosszantó, hogy nem tudom megmondani a saját lányomról, mire, hogyan fog reagálni, pedig ennek nyilvánvalónak kellene lennie egy apukának. Talán rossz szülő vagyok. Mindig vándoroltunk, sose maradtunk sok ideig sehol, nem volt saját házunk, nem volt semmi állandó az életében, pedig 7 évig legalább itt fogunk maradni, remélem, be fog tudni illeszkedni teljesen. Vagy esetleg örül, hogy végre marad a fenekén, nem tudom, képtelen vagyok eldönteni.

Ekkor valaki rám köszönt a hátam mögül. Megrezzentem, majd megfordultam, hogy lássam, ki is volt az üdvözlő. Mögöttem a legszebb látvány fogadott, amit valaha is láttam.
-Jó napot!
Köszöntem vissza mosolyogva.
-leülhetsz velem beszélgetni, vagy ciki vagyok?
Kérdeztem és letettem a könyvet.

~ Milyen fáradt vagyok... érdekes, pedig nem aludtam kevesebbet, mint szoktam. Talán csak azért, mert mára annyi házi feladat volt; de ez majdnem lehetetlen, szóval igazából fogalmam sincs. Most is a könyvtárba kell menni, utána akarok olvasni néhány dolognak.

Bevallom, igazából most nem csak azért akarok a könyvekbe bújni, mert valamit keresek. Most valami nyugodt dolog kellene, valami egyszerű regény. Tényleg furcsa, ugyanis ez egyáltalán nem szokott így lenni, ha valamiért már beszélek Madam Cvikkerrel, annak nyomós ok kell, hogy legyen.

De sajnos mostanában más nem igazán áll szóba velem, nem is tudom, miért. Ennyire rossz lennék? Hiányzik néha a régi élet, hiába találkozok Apuval, azért mégis vágyok valahova... talán haza, a megszokott rendetlenségbe, zűrzavarba, ahol csak mi ketten vagyunk. ~

Hirtelen kiáltozást hallok: - Suvickus!

~ Talán a könyvtárosnő az. Kis ideje vagyok még csak itt, de nem nehéz észrevenni, hogy milyen nagy műgonddal ügyel arra, hogy minden a lehető legtisztább állapotban legyen. Mintha csak szellemek járnának itt. Vagy még azok sem, némelyik képes elég nagy rendetlenséget csinálni. Micsoda ijesztő ötlet lehet ez Madam Cvikker számára!

De elkalandoztam... hova is indultam? Igen, a könyvtár. Jövő hétre egy tekercs házi dolgozatot kell leadnom, majdnem kész, kicsit több is lett, de tudom, hogy még hiányzik belőle valami. Valami, amitől tényleg látszik, hogy tudom és értem, mert ilyet, amilyen most, bárki tudna írni...

Milyen kár, hogy nincs rúnaismeret óránk, azt legalább biztos tudnám... elég idő volt tizenegy év alatt, amíg megtanulhattam. Emlékszem, hogy haragudtam Apura, amikor még a londoni kastélyban is kikérdezte, hogy mennyire emlékszem a rúnákra. Azért azóta rájöttem, hogy tényleg érdekes, és így legalább majd több időm lesz a többi tantárgyra.

Tényleg, hol lehet Apu?~

Mikor beléptem a könyvtárszobába, azt hittem, hogy egyedül vagyok, de hamarosan felfedeztem, hogy valaki olvas a hátsó sarokban.

~ Jaj, csak ne egy tanár legyen, úgy szeretnék végre egy kicsit egyedül lenni! Vagy legalábbis olyanok társaságában, akik szeretnek. ~

- Jó napot kívánok! - köszöntem gépiesen, ahogy otthon tanultam.
A tanár megfordult. Apu volt az.

Nem kérdés, Potter halálra unja az óráimat, de hát én nem tudom ennél élvezhetőbben előadni, mindent megteszek. A csudába is, hogy ez sem elég. Mikor vége lett néztem, ahogy térképet pakol. Vajon mi baja a kezének? Ilyet illik egyáltalán kérdezni? Lehet, nem, hát inkább most nem is próbálkozom meg vele, még a végén teljesen hülyének néz, nem csak félig, mint most. Mert én biztos vagyok benne, hogy az ő szemében nem vagyok teljesen kerek, ami persze sajnálatos, de el kell fogadnom, és ezt is teszem...csak kell hozzá egy kis idő persze.

Végül megkönyörültem rajta és elengedtem, menjen csak nyugodtan, szegényt így is kidolgoztattam mára, nem szeretek büntető feladatot adni, rossz nézni, ahogy szegény gyerek pakolászik, tesz vesz és nem magától, naná, hogy nem, hogy is akarna egy tini ilyet csinálni szabad idejében, mikor azt sok másra is fordíthatná? Értetlen, mit akarok elérni. Hogy ne ugráljon fel az órámon és ne dobáljon másokat. Ha őt nem érdekli, magában unatkozzon, de hagyja a másikat tanulni...ha akar, bár ez nem valószínű, de reménykedni még szabad. Az hal meg utoljára, szuper.

Mikor elment még váltottam pár levelet drága barátommal, aki nem mellesleg ír volt. Imádja Yasmine-t, mint ahogy szinte mindenki, aki találkozott vele, azt írja, ha hétvégén megyek, örülne, ha vinném őt is, a fiának is hiányzik. Az a kis mocsok, csak érjen hozzá a lányomhoz, eltöröm nyolc helyen a kezét, tuti nem ússza meg, ha bántódása esik, de eddig jól kijöttek, nem tudom, min izgulok ennyire. Enyhe paranoia, és féltés, igen, ez lesz az. Hát, megígértem neki, hogy megpróbálom rávenni a hölgyet.

Ám ahhoz először is meg kéne találni. Remélem, nem keveredett bajba, ilyen még nem nagyon történt, de kivétel erősíti a szabályt. Nem örülnék, ha lenne kivétel. Bár tanár vagyok, nem állok jót magamért, ha valami baja esik a lányomnak. A büntetés az más, az ebben az iskolában legalább igazságos, de a verekedés már nem, és az én lányom megütése még annyira sem. Pechük van, a közelben vagyok és le tudok keverni annak, aki megszegi a szabályt. Meg ott vannak a prefektusok. Legalább a mardekárosok nem jelentenek veszélyt rá, Narcissa úgy is megállítja őket, ha jó jegyet akar.

Szabad időmben elmentem a könyvtárba, ne csak úgy lézengjek össze-vissza. Örültem volna, ha összefutok Yasmine-val, de nem akartam megkeresni, tudom, az milyen ciki neki, így inkább megvárom, míg ő jön hozzám, vagy véletlenül találkozunk. remélem, ha ez megtörténik, nem lesznek vele a barátai, hogy kicsit tudjon velem lenni. Kivettem egy könyvet, majd leültem a legeldugottabb sarokba, hogy csendben el tudjam olvasni, minden gond nélkül.

Madam Cvikker otthona.