Gyengélkedő

Lily Rose Evans & James Charlus Potter

Nem voltam ma valami vicces kedvemben, kicsit sem, egyáltalán nem, nem láttam semmiben semmi vidámat, sikerült lehangolnom magam. Olyan egyedül éreztem magam. A görcsös fájdalom a hasamban..elkapott és nem engedett szabadulni. Hány lány is van az életemben? Nulla, ez a válasz. Időm nagy részét nevetéssel, tréfák gyártásával töltöm, de most maga alá szorított a félelem. Mi van ha barátnő nélkül, teljesen egyedül fogok meghalni? Úgy, hogy szinte senkit nem fog érdekelni, mikor eltűnök.

Erre a gondolatra minden összefacsarodott bennem, teljesen kizökkentem a valóságból. Arra rezzentem csak fel, mikor Lily a fejemhez vágott valamit. Döbbenten néztem rá, mert nem értettem, most mit csináltam. Úgy látszik, ha nem csinálok semmit, akkor is baj van velem, de ismerős. Folyton bajba kerülök, mindenben én vagyok a hibás, amikor meg éppen nem, hát akkor is. Inkább nem mondtam semmit, csak folytattuk utunkat, egyenesen a gyengélkedőig.

Mikor megérkeztünk végig egy szót sem szóltam. Nem kellett, Lily beszélt, nekem meg nem volt kedvem kommentálni. Sokkal jobban zavart a dolgok széthullása, mint gondoltam. Néha anyám a fejemhez vágta, hogy hasztalan, idegesítő valaki vagyok, a ház bohóca, akin mindenki csak nevet. Akkor nem törődtem vele, de most zavart és bántott, mintha többmázsás súlyként nyomná mellkasomat. Szó nélkül tűrtem, hogy a Madam ellásson, nem nagyon érdekelt, mit is művel kezemmel. Meredtem magam elé és gondolkodtam.

Kéne egy barátnő, de nem olyan, aki csak a még rosszabb út felé lökdös, taszigál, hanem aki visszaránt a helyesre. Undorodtam még a gondolattól is, hogy jó legyek, mármint normális. Teljesen. Már megint Lily rántott vissza a jelenbe, a megjegyzése. Most vettem csak észre, hogy az ágyam végében ül.
-Igen...öhm...köszönöm, hogy elkísértél.
Motyorásztam magam elé.

Milyen lenne Lily barátnőnek? Kétségtelenül minden elvárásnak megfelel, de ő utál, kétségtelenül a háta közepére sem kíván. Ez a gondolat sem esett éppen jól, sőt!
-Lily...neked van pasid?
Kérdeztem csak úgy, minden hátsó szándék nélkül. kivételesen.

* Nagyon nehezen találtam önmagamat, ahogy a zsúfolt folyosókon haladtam, oldalamon a világ egyik legnagyobb rejtélyével, Őnagysága James Potterrel. Na igen, én magam se értettem, mi vett rá arra, hogy ezt tegyem érte. Olyan hirtelen, gyorsan határoztam el magam, még én se alig értettem.
Nem vártam, hogy beszélgetni fogunk és nem akartam csevegést kezdeményezni. Nem tudtam, mi jár James fejében, de nagyon elgondolkodónak, szinte már melankólikusnak tűnt, így nem forszíroztam a társalgást. Egyébként sem hiányzott volna, ha a szavaimat is kénytelen vagyok megválogatni, hiszen a nevemet is alig tudtam. Ezt persze a rám törő álmatlanság számlájára írtam, ami - ha fizikai valót tudna magáénak - már rég szét átkoztam volna!
Fél szemmel elkaptam, mikor egy mardekáros neki ment, de ezúttal eltekintettem fölötte. Nem azért, mert James Potter bántalmazását nem tekintem szabályok elleni vétségnek, hanem mert a klubhelyiségben én is pontosan ezt tettem, ráadásul szándékosan és vigyorogva. Igazságtalan lett volna, ha megfenyítem más ház tanulóját azért, amit előtte én is elkövettem!

Csak reménykedtem abban, hogy Hóborc nem bukkan fel a színen. Hogy miért imádkoztam ezért magamban olyan erősen? Csak azért, mert a kopogó szellem egészen biztosan bele magyarázott volna abba valamit, hogy a gyengélkedőre kísérem James Pottert. Vagy megdobált volna minket kalamárisokkal, ki tudja? Én viszont egyik eshetőségtől se sírtam volna örömkönnyeket.
Hóborc nem hallgatott sem a prefektusokra, sem a tanárokra. Talán csak Dumbledore professzor akaratának volt kész behódolni, de annak is csak egyszer-kétszer és azt is csak a professzor igazgatói kinevezése miatt!
Egyedül a Véres Bárótól, a Mardekár-ház kísértetétől szállt inába az ektoplazmája. Aki viszont sosem sziporkázó humoráról, és jókedvéről volt híres, ezért nem is tűnt ildomosnak zavarni, miközben állandó jelleggel a szokásos hobbiját végezte. A láncait rázta a Csillagvizsgálótoronyban, és hozzá vészjóslóan, horrorisztikusan hörgött.
Örültem, hogy a Griffendél-ház kísértete Félig Fej Nélküli Nick. Ő sokkal kedvesebb, barátságosabb és humánusabb volt a Bárónál. Egyszer rajta kaptam, amint egy csapat griffendéles elsőévest terelgetett a hatodik emeleten, a déli szárnyban. Mikor azonban köszönetet akartam neki mondani, leintett egy " - Ne hálálkodjon, kisasszony, számomra öröm, hogy segíthettem! " -mel.
Hiába, van ember, aki szellem létében sem felejtkezik meg az udvariasságról! A Véres Báró nem ilyen ...

Felsóhajtottam. Aztán rémülten össze is rázkódtam. Hirtelen furcsa érzésem támadt, mintha jeges vízzel öntöttek volna le ...
- Oh, elnézést kérek! Bocsánat! * szabadkoztam vörösen, mikor kisétáltam VIII. Henrich szelleméből. A kísértet csak bosszúsan rám mordult, majd tovább lebegett.
Félve pillantottam Potter felé; azt hittem, lesz valami kommentárja az ügyetlenségemet illetően. De még mielőtt szóra nyithatta volna a száját, gyorsan a szavába vágtam. *
- Megnéznélek, Te mennyire lennél nagylegény, mikor bele sétálsz mondjuk a Véres Báróba! * hadartam immár a dühtől parázsló arccal, majd karjaimat a mellkasomra fonva elindultam tovább.
Jó, persze, talán nem volt szép azonnal meggyanúsítani, hiszen nem úgy tűnt, mintha mondani akart volna bármit is, de Merlin gatyájára! James Potterről van szó! Neki mindig, mindenhez és mindenkihez van hozzáfűzni valója!

Még nagyjából öt percig baktathattunk, mikor elértük a gyengélkedő jellegzetes, fehér bejáratát. Itt várakozva Jamesre pillantottam. *
- Megígértem, hogy bemegyek veled, de nem foglak Madam Pomfrey előtt mentegetni. * a szavaim ellent mondást nem tűrően visszhangoztak az üres folyosószakaszon. Majd - mivel James nem mozdult - a kilncshez nyúltam és beléptem, remélve, hogy követ.
A gyengélkedő vakítóan fehér volt frissen mosott paplanjaival és párnáival. Az ágyak üresen ásítottak; az ablakokon át aranyszín világosság ömlött a hosszú helyiségbe. Madam Pomfrey épp egy vázából ürítette ki a megposhadt vizet, mikor feltűnt neki, hogy társasága akadt. *
- Jó napot. * köszöntem mosolyogva a javasasszonynak, mikor az felénk sietett. Nem igazán lepett meg, hogy nem is érezte szükségét megkérdezni, melyikünk szorul ápolásra. Ebből levontam a következtetést, miszerint Jamesnek lassan bérlete lehetett a Madamnál. Nem csodálkoztam rajta!
Somolyogva figyeltem, hogy sürög-forog a mi " cukorhősünk " körül a boszorkány, hallgattam a motyogását, miszerint Jamesnek meg kéne tanulnia vigyázni magára és így tovább, tovább ...
Hirtelen azon kaptam magam, hogy annak az ágynak a végében ülök, amire Madam Pomfrey Pottert ültette, és lankadatlanul mosolygok tovább. Nem is emlékeztem, mi vezetett odáig ...
Mikor Madam Pomfrey végzett a sebesült karral, pár instrukciót követően vissza vonult a maga lakrészébe, a gyengélkedő végébe, így egyedül maradtunk.
Felsóhajtottam. *
- Na, túlélted? Minden elismerésem. * küldtem felé egy sokat mondó mosolyt. *


szavak: már megint nem tudom ...
ruha: Roxfortos uniformis
megjegyzés: Öhm ... szóval ... * elbújik *

Madam Pomfrey Fennhatósága alatti terület.