Fúriafűz környéke

Siréne Orchidea Constance

Kezdett későre járni és egyegészséges fáradság lett úrrá rajtam, miközben azon gondolkoztam, hogy hogy is kérdezhettem tőle olyat, hogy tudna e embert vagy bármi mást ölni. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele kb. úgy mint Lupinnal, de nem hiszem, hogy vérfarkas lenne, de más biztos van a levegőben és mivel egyenes embernek tartom magam úgy döntöttem, jobb ha rákérdezek. Nem tudom mit gondolhat rólam, de azt én tudom, hogy ő soha nem lenne halálfaló, pont ezért kell tudnom, hogy mi is az ő titka.
-Nagyon megbántottalak a kérdésemmel?- Kérdeztem szenvtelen hanggal és bár nem érdekelt mások lelki világa valahogy ki kellett puhatolnom. Persze ha másképp nem megy akkor hátulról előre támadunk.
-Csak azért kérdezem, mert vannak olyan lények akik szerény jó emberek, de ha a szükség vagy a lét úgy hozza akkor képesek bárkit vagy bármit megölni. -Folytattam az elmélkedésemet hangosan miközben nem néztem rá csak magam elé meredtem.
-Mint például a vámpírok.- Jelentettem ki neki határozottan és abban a pillanatban mikor kimondtam, hogy vámpír felé fordultam és az arcát néztem. Kíváncsian egy kis gúnyos mosollyal a szám sarkában vártam a válaszát és jobb neki ha most mondja el nekem minthogy én jöjjek rá. Ahogy Lupinról is kiderítettem az igazságot ő sem fog nekem gondot okozni. Kicsit lazítottam a testtartásomon és bár soha nem voltam olyan aki könnyen el tudja magát engedni, most úgy éreztem nyeregben vagyok, ahogy a muglik mondanák.

~Perselus Tobias Piton~

Piton arca sosem volt valami pirospozsgás, de ahogy a szavak elhagyták a számat, nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre jobban elsápadt. Jóformán olyanná vált, mint a Véres Báró... na nem átlátszóságra, hanem arcszínre. Pillanatok alatt olyan sápadt lett, amilyennek még sosem láttam. Meg kell mondani ezalatt a beszélgetés alatt Perselus számos olyan dolgot tett, amit sosem képzeltem el volna róla, mindazonáltal a kíváncsisága egy picit bosszantott. Nem volt bajom a kíváncsi emberekkel legalább is egészen addig, amíg nem én utánam kíváncsiskodnak. Mert elég sok olyan takargatnivaló van az életemben, amit szeretnék még egy ideig takargatni. Mindenkinek jobb így, persze leginkább nekem meg a környezetemnek, de hát istenem ez a mai világ. Ahhoz hogy megszerezz dolgokat keresztül kell gázolnod másokon. Ugyanez igaz a titkokra is, ha meg akarod tartani őket, akkor el kell üldözz másokat akik a tudásra vágynak.
- Néha komolyan nem tudlak megérteni titeket. - mondtam őszinte hangon halk sóhaj kíséretében. Sosem voltam szerelmes, még csak olyan férfivel sem találkoztam akire azt mondta volna, hogy húha.... Egyetlen randin sem volt, bár igaz, hogy hogy jó néhányan elhívtak már, nem csak a saját házam tanulói közül, de eddig mindenkit visszautasítottam. Valahogy egyiküknél sem éreztem azt, hogy na talán ő lesz életem szerelme. Helyesnek helyes, mardekárosnak mardekáros, de valahogy nem gondolkodtam el soha ezen a Nagy Ő dolgon. Narcissa és Lucius párosa valahogy annyira természetes, és nem azért mert elrendezett házasságról van szó.
- Nem állt szándékomban megbántani, mindössze külső szemlélő vagyok. Így látom a dolgokat, és kimondom. Ezen nem tudok változtatni. - mondtam meg neki őszintén. Nem tudtam a hátteréről a dolgoknak, de Perselus eléggé furcsán kezd viselkedni, amikor Lily kerül szóba. De hát ki vagyok én, hogy elítéljem érte, elvégre mostanában én is kissé szélsőségesen reagálok, amikor James kerül szóba. Bár közel sem azért, mert tetszik, hanem mert hirtelen a rokonom lett, akárhonnan nézzük is. Márpedig ha ez a dolog kiderül -mert előbb vagy utóbb, tutira ki fog- akkor nem igazán szeretnék ott lenni, amikor a háztársaim megtudják. Ellenben James haverjainak arcára igazán kíváncsi lennék. Biztos vagyok benne, hogy irtózatosan vicces jelenet lenne.
- Úgy vélem igen, de csak, ha kellőképpen nyomós okom lenne rá. - válaszoltam végül, csak, hogy elégedett legyen. Egyébként sem hinném, hogy olyan nagy baj lehet belőle, ha egy ilyesfajta kérdésre válaszolok. Elvégre Perselus egy nap Halálfaló lesz -legalább is ha semmi nem jön közbe neki- nekik pedig az életük része más varázslók, vagy éppen muglik legyilkolása. Az már persze teljesen más kérdés, hogy ezt élvezik-e vagy sem. Perselus nem tudom melyik kategória lenne, de semmiképpen sem venném egy kalap alá Bellatrixal.
- De miért érdekel téged ez ennyire? - fordultam végül feléje, persze közben hegyeztem a füleimet, hogy hátha meghallok valamiféle zajt, amely esetleg idő előtt véget vethet a beszélgetésünknek, de semmi sem jelezte, hogy egy tanár vagy akármilyen más emberi lény lenne a közelben kettőnket leszámítva.

Siréne Orchidea Constance

Hirtelen kifutott az arcomból a vér a válaszai hallatán. Még, hogy én szerelmes bolond. Ezt nem hagyhattam, mert nem tudta, hogy mi is zajlik bennem mióta Lily nincs velem. Igaz é n sem tudtam nevet adni az érzéseimnek. Soha nem voltam a csepegős fajta, de a mai napig, ha meglátom vagy csak meghallom a hangját kihagy egyet a szívem és tudom, hogy ez több mint amit régen egyszerű barátságnak tartottam, de akkor is ő, hogy jön ehhez a részhez.
-Szerinted én úgy nézek ki mint egy szerelmes idióta? Néztél te már rám?- Gúnyos hangom inkább fájdalmas volt mint mogorva.
-Az a marha nagy helyzet, hogy tisztában vagyok a saját adottságaimmal és a kinézetemmel, úgyhogy ez talán még sértés is nekem amit mondtál.- Jegyeztem meg erős öniróniával. Nem szeretem, ha hülyét csinálnak vagy akarnak csinálni belőlem ezért inkább támadok vagy átkozok és kezdtem nagyon közel érezni magam mind a kettőhöz.
-Mit nem értettél a kérdésemen.-Látszik rajta, hogy próbál érthetetlen arcot vágni, de én akkor is rá akarok jönni a titkára amit sejtek egy ideje.
-AZ volt a kérdésem, hogy te megtudnál e ölni bármit vagy bárkit? Teljesen milyen módszerrel képes lennél e rá? - Mondtam szépen lassan tagoltan mintha egy hülye elsősnek magyaráznék valamit. Ennyire érthetetlen ő sem lehet és én még az hittem valami van az agyában az idáig folyt beszélgetéseinket tekintve.

~Perselus Tobias Piton~

Egy pillantást elég volt vetnem a szemeibe, hogy tudjam olyan ingoványos területre tévedt a beszélgetés, ahol az épeszű ember jobban járna ha visszavonulót fújna. Legalább is az aki feltétlen törődik a testi épségével illetve, nem olyan kíváncsi természet, mint amilyen én vagyok. Az persze megint más kérdés, hogy azért is csinálom mert tudom, hogy előnyfölényben vagyok vele szemben, de persze ezt nem mutatom ki elvégre halott képességeimnek rejtve kell maradniuk. Legalább is nagyon ajánlatos amennyiben még néhány évig létezni szeretnék.
- Nos igen, aki mégis próbálkozik, azt pedig elüldözöd. - jegyeztem meg egyszerű vidám mosollyal az arcomon, tudatva vele, hogy nálam az ilyen fajta próbálkozásokkal semmire sem megy most. Nem voltam az a típusú lány, akit egyszerű piszkálódással jól ellehetett zavarni vagy esetleg elbátortalanítani. Bár tény és való, hogy Perselus mestere volt annak, hogyan üldözze el maga mellől a nem kívánatos társaságot. Én azonban eddig úgy vettem észre a mindegy kategóriába tartozok, bár lehet hogy tévedtem. De hát istenem, ilyesmi mindenkivel megesik néha.
- Egek, hallod te magadat? Mint egy szerelmes bolond. - kérdeztem meg felnevetve, mert már képtelen voltam visszafogni magamat. Szinte ott csillogott a szemében az ígéret, hogyha nem nagyom abba, akkor puszta kézzel pálca nélkül ugrik majd nekem és fojtogat halálra. Na igen, a szépséghiba a tervében, hogy már halott vagyok, de hát istenem ő sem lehet mindent tudó. Jó nagy bajban lennék, ha az lenne az már biztos. Következő kérdésére oldalra döntöttem a fejemet és abbahagyva a nevetést érdeklődve pillantottam rá.
- Ez sok minden függ. Miért kérdezed? - érdeklődtem, mert nem igazán értettem egészen pontosan hova is akar kilyukadni ezzel a kérdésével. Mert merőben eltért a témától, amiről eddig beszélgettünk, de ez tulajdonképpen nem zavart. Perselus értelmes háztársaim egyike volt a sok idióta között. Szinte mondhatnám, hogy öröm vele beszélgetni, de ahogy ezt a beszélgetésünket végig gondolom, inkább mégsem mondom ezt. Nem igazán zavart, hogy azt mondta senki vagyok Lilyhez képest, mert számomra ezzel azt árulta el, hogy Lily számára több, mint valaki. És ez bőven elég volt ahhoz, hogy kiderüljön még Perselus Pitonnak is van valami a mellkasában amit szívnek neveznek.

Siréne Orchidea Constance

Tekintetemmel ölni lehetett volna abban a pillanatban mikor azt mondta, hogy én képes lennék megölni Lilyt. Soha nem bántanám öt ő nem olyan mint a többi sárvérű, ő tényleg megérdemli hiszen kiemelkedő képességű. Sok olyan mugli születésű van aki hiába van mágiája nem foglalkozik vele és nem is tanul. Nekik igenis meg kell mondani, hogy semmi keresnivalójuk nincs közöttünk. Csak és kizárolag az arra méltóknak.
-Most nem rólam beszélünk. Te is tudod, hogy én miért vagyok csendes. Velem senki nem akar szóba állni én meg nem erőltetem.- Legjobb védekezés a támadás bár ez kivételesen igaz is. Senki nem akar közel kerülni, hozzám mivel undorodnak tőlem így inkább vagyok egyedül, mint gúnyolódások céltáblája rendszeresen. Azért sajnálatos, hogy az aki nem tett semmi rosszat azt bántják, hiszen az a legegyszerűbb. Mikor a szavai eljutottak rendesen hozzám, már kész lettem volna mugli módszerrel, puszta kézzel megölni.
-Ilyet még csak ne is gondolj. És ha lehet többé ne említsd Evans. Egyébként, hogy jössz te ahhoz, hogy az ő nevét a szádra vedd. Te egy kis senki vagy hozzá képest.-
Nagyon dühös voltam és bár tudtam, hogy Lily nem így reagálna, ha engem hoznának szóba előtte nekem akkor is meg kellett őt védenem. Volt egy kis lelkiismeret furdalásom, de azt betudtam a hormonjaimnak és nem igazán érdekelt. Viszont, ha már ilyen jól belejöttünk a számonkérésbe megpróbálom kideríteni, hogy miért is hullanak a kis állatok a rengetegben mostanában. Hagrid elég bosszús miattuk.
-Ha már a megölésnél tartunk, te képes lennél bárkit vagy bármit megölni?- Kérdeztem egyre halkuló hanggal és felemelt fejjel.
A válaszát különösebben nem vártam mivel úgy is kitalál valami olyat aminek nincs valóság alapja, de én mindent kideritek és ezt is meg fogom tudni.

~Perselus Tobias Piton~

Sokat gondolkodtam azóta, hogy összefutottam Lilyvel azon az éjjelen, és nyugodtan mondhatom, hogy sok minden megváltozott bennem. A viszonyom kezdettől jó volt a mardekárosokkal, de soha sem minden nem voltam kiemelkedő, legalább is azokban a belső értékekben, ami a Mardekárház értékrendje szerint fontos. Megvoltak bennem, de nem olyan magas fokon, mint, ahogy azt a többiekben éreztem és észrevettem. Egyetlen dologból voltam kiemelkedő méghozzá Sötétvarázslatok kivédésében, de abból büszkén mondhatom, hogy az egyik legjobb voltam az iskolában. Nem számít, hogy gyakorlat vagy elmélet, mindkettőt tökéletesen megy. Ennek nyomán és persze azt a tényt figyelembe véve, hogy James a bátyám elgondolkodtam dolgokon. Piton kérdése pedig az irányába is felvet néhány kérdést, főleg amilyen arcot vágott Lily Evans nevének említésére.
- Születésünktől jogunk van a mágiához. Ők miben különböznek tőlünk? - dobtam vissza a kérdést ártatlannak szánt hangvétellel, de most valójában tökéletesen megjátszottam magamat. Voltak olyan dolgok az életemben, amelyekre veszélyes lett volna az ha válaszolok. Kezdve apával, és Annabellával, bár ő ha megvédeni nem is tudta volna magát, elég gyorsan eltudna tűnni, ha úgy alakulnak a dolgok. És csak akkor bukkanna fel és lépne velem kapcsolatba ha már úgy ítéli biztonságos. tudtam, hogy így tenne, mert ezt a kezdetekben megbeszéltük. Nem akarunk ugyebár még egy olyan balesetet, amely a barátjának hála jött létre. Elég érdekesen festene, ha a következő évben arra jönnék vissza, hogy hoppácska még egy vámpírral több szaporítja az iskolát. És persze minél többen vagyunk, annál veszélyesebb, hogy lebukunk.
- Csendesnek te is csendes vagy. Ami pedig a választásaimat illeti, ha nem bánod szeretnék még életben maradni amíg itt tanulok továbbá nehogy azt hidd, hogy gyáva vagyok. Ha valamelyik oldal állok is, akkor azt teszem amit kell. Megölhetem Lily Evans-t, de meg is védhetem. Te melyiket szeretnéd jobban Perselus? - kérdeztem angyali hangon felvont szemöldökkel, gonosz kis mosollyal a szám sarkában. Nem voltam ostoba, láttam, hogy amikor Lily-t említettem jóformán tátva maradt a szája. De ha azt akarja, hogy legalább valamennyire is nyílt lapokkal játsszak, akkor azt első körben neki kell kezdeményeznie. Nem fogom kiadni magamat, pusztán azért, mert Perselus egy kissé hevesen gesztikulált Lily nevére. Egyébként pedig ha tőle nem is, majd a másik érintettől megtudom majd a dolgokat.

Siréne Orchidea Constance

Lily nevére hirtelen felkapom a fejemet és a szám is nyitva marad egy percre. Csak abban tudtam reménykedni, hogy nem vette észre , mert ha igen akkor aztán magyarázkodhatnék. Viszont az is érdekes, hogy mardekáros lévén ő meg akarja védeni Lilyt ahogy a szavaiból kivettem. Nem tudtam elképzelni, hogy miért ilyen ez a lány, de éreztem, hogy valami nincs rendben vele.
-Lehet, hogy igazad van, de akkor sem kéne engedni, hogy a mugli származásúak nagyon elszaporodjanak itt. nem gondolod?- Kérdeztem rá egyszerűen, ha nemmel felel akkor nem a sötét nagyúr lesz a kedvence, ha meg igennel akkor természetes, hogy ő is mint a legtöbb gyáva mardekáros elmenekül majd innen.
Undorítóak tudnak lenni a képmutatásukkal. Ők nem akarják, hogy a kezük véres legyen, de a nagyúr mögött szívesen ott állnának.
És a mellettem ülő is pontosan ilyen.
-Te nem akarsz halálfaló lenni igaz?- kérdeztem gúnnyal -Nagyon csendes vagy ez nem csak nekem tűnt fel hanem többeknek. Így akarod védeni magad amikor majd elmenekülsz mi? Nehogy a nagyúr megtaláljon-
Mindjárt feláll és sértődötten elmegy ahogy mindenki. Valami titka akkor is van és rá fogok jönni, hogy mi az, de előtte ezt kell tisztázni, mert ha a világos oldalt választja akkor ő már most egy kém. Ezek persze csak találgatások és bizonyíték sincs.

~Perselus Tobias Piton~

Nem voltak képzeletbeli rózsaszín álmaim abban a tekintetben, hogy minden velem egykorúnak tökéletes boldog családja van, és mindig mindenki vidám. Bár hozzátenném az én családom is messze áll a tökéletestől, meg a boldogtól is, tekintve, hogy apám jóformán a attól kezdve hazudott nekem anyámról, hogy képes voltam összefüggően beszélni és megkérdeztem, hogy nekem miért nincs anyukám. És ahogy egy némelyik mardekárost, például Bellatrix Blacket elnéztem tavaly meg az előtt, nem kellett okostojásnak lennem hozzá, hogy rájöjjek a Black család háza táján is kisit lyukacsos a tető, akárki akármit mond. Én még tényleg szerencsésnek mondhatom magamat, hogy apám jól fogadta a "kis" változásomat a nyár folyamán, illetve Anabella érkezését a családi fészekbe. Nem tudom, hogy állna a szája, ha a nyarat ezúttal azzal kezdeném, hogy főhadiszállást csinálok a kúriából a Nagyúr elől menekülők számára... azt hiszem az már kivágná a biztosítékot. Mert az egészen biztos, hogy nem fogok azok közé a kegyetlen gyilkosok közé állni, akik megölték az anyámat, még mielőtt megismerhettem volna.
- Az apró jó dolgoknak. Egy egy barátságos szónak, mosolynak. - mondtam, de hangom még számomra is kissé távoli volt. Ez azért lehetett, mert gondolatban valahol egészen máshol jártam. Tudtam, hogy amennyiben valami hasonló lépést tervezek, előbb találom magamat lefejezve, mintsem, hogy megpróbálhatnám, de hát ki tudja... addig senki, amíg meg nem próbálja. Bár tény és való, hogy jobb lenne, valami kevésbé veszélytelenebb dologgal kísérletezni első körben, mint mondjuk a randizás dolog is. Év elején megfogadtam, hogy ezúttal elfogom fogadni majd a randira való meghívásokat, amiket tavaly visszautasítottam. Mondjuk azt is megfogadtam, hogy valahogy megmondom Jamesnek az igazat... hát mindegy. Semmi sem úgy sikerült eddig, ahogy elterveztem, de mindegy.
- A büntetés és a halál között, lényeges különbség van. Például... nem feltétlen akarnám megölni Lily Evanst pusztán, mert megérdemli a büntetést, azért mert a szülei muglik. - vetettem fel a lehetőséget, amely éppen eszembe jutott. Bár ebben annak is nagy szerepe volt, hogy Lily azóta sem akar álmomban lefejezni, mióta megharaptam... pedig minden oka meglenne rá, mégsem tette. És még csak el sem mondta senkinek sem... megőrizte a titkomat, holott csak egy mardekáros vagyok.

Siréne Orchidea Constance

Kezdtem magam kellemetlenül érezni nem igazán tudtam, hogy miről is beszélgethetnénk hiszen nem vagyok és voltam hozzá szokva ahhoz, hogy lányokkal csevegjek bármiről is. Nem voltam abban sem tapasztalt, hogy hogy is kéne viselkednem nőneműnek a társaságában és ezt szerintem ő is észre vette. Idáig csak egy barátom volt aki önzetlenül csak rám figyelt és én is csak rá. Addig amíg nem történt meg az a bizonyos eset addig nem is vettem észre más embereket a környezetemben, hiszen ők sem akarnak észre venni engem. Csendben gondolkoztam és nem is vettem észre, hogy nem zavar a jelenléte. Mindig zavart ha tanulás vagy séta közben valaki oda jött mellém vagy csak simán közelebb volt mint kellett volna, de most nem és ezt furcsának találtam.
-igen. - Suttogtam halkan. -Szerinted minek kellene örülnöm? Soha nem volt semmi okom arra, hogy jól érezzem magam.- Mondtam savanyúan. Nem tudom mit gondolhat, de lassan biztosan itt hagy. Kíváncsi leszek mikor jut eszébe az, hogy most épp elég rendesen szabályt szegtünk azzal, hogy ilyen sokáig vagyunk kint. Persze engem nem zavar. Max kapunk két hét büntető munkát Lumpslucktól és kész vagy ha McGali talál ránk akkor három hét, de csak azért mert múltkor megátkoztam a kis kedvencét. Nyakam teljesen elzsibbadt ezért el kezdtem forgatni és én is elfeküdtem mellette a fűben és így válaszoltam neki.
-Miért szerinted aki nem viselkedik rendesen az nem érdemel büntetést?- Kérdeztem vissza a kérdésére, bár nem igazán tudom, hogy mire gondolt. Kicsit gyanús, hogy mardekáros létére ilyen naivan közelít a témához, de nem foglalkoztam tovább vele, hanem élveztem a hűvös esti levegőt.

~Perselus Tobias Piton~

Olyan volt, mintha csak egyszerűen levágtak volna egy darabot valamiből és az a kis részecske most csak várna a másik felére. Mintha tudná, hogy ha kitartóan csak vár és nem tesz semmit, akkor majd eljön. Nos... ha a holdat nézzük akkor neki tökéletesen igaza van, hogy ezt a fajta politikát folytatja, de nekem az ilyesmi nem való. Ha nem teszek semmit és csak állok, akkor eltapos a tömeg, vagy egyszerűen csak elsétálnak mellettem. Nem is tudom melyik lenne a jobb, vagy a megalázóbb. Meghallva Perselus válaszát, nem tudtam magamba fojtani azt a mély sóhajt, amely aztán feltört az ajkaim közül. Ha tavaly mondta volna nekem valaki, hogy a Tekergők csúfot űztek Perselusból, akkor már is valami visszavágón törtem volna a fejemet. Valami kegyetlenebben, mint az általam állandóan hangoztatott kedves kis beceneveik. Elvégre azzal, hogy a háztársamat szívatták, tulajdonképpen az egész házból, magából Mardekár Malazárból űztek csúfot... de most? Most mindössze egy mély sóhajra futja, mert a helyzet időközben drasztikusan megváltozott. Legalább is számomra egy felet fordult az egész világ a nyár folyamán.
- Akkor nálad a rosszkedv általános? - kérdeztem csendesen, bár lehet, hogy hangom inkább kijelentésnek tűnhetett. Itt ültem az éjszaka közepén a Fúriafűztől nem messze, Perselussal, annak a teljes tudatában, hogyha rajtakapnak, akkor páros lábbal repülünk a Roxfortból. Nem mintha zavart volna a dolog, mert attól kezdve, hogy felbukkant fél füllel, mindig a környezet zajait figyeltem, de eddig semmi olyat nem hallottam, amely egy harmadik személy jelenlétére utalt volna. Ezt pedig igencsak nagy mázlinak nevezhetem esetemben, meg persze azt is, hogy kedves bátyám nem tett nagyobb kárt a háztársamban, mint egy fejsérülés. Ha valami nagyobb nyílt sebet szedett volna össze, attól tartok, akkor bizony komolyabb bajban lettem volna, még ha ettem akkor is.
- Büntetést...hm. Érdekes hozzáállás, de hát erről minden embernek egyedi a véleménye, nem? - jegyeztem meg egyszerű, de kesernyés hangon. Ez az egész háború a mugli születésű boszorkányok ellen... mire jó tulajdonképpen? Mintha nem lenne elég nagy a varázsvilág, hogy mindenki megférjen benne. Bár rám ez a dolog nem vonatkozik, elvégre aranyvérű az egész családom, az pedig, hogy létezésem egy másik fokra lépett, a Nagyúr szemében teljesen lényegtelen. Hallottam, hogy több élőholt szívesen állna az oldalára, mert amit suttognak, az hozzám mindig eljut.

Siréne Orchidea Constance

Lassan elővette a pálcáját és begyógyította sebemet. Addig a pillanatig meg sem szólaltam pedig mondott dolgokat nekem vagy kérdezett nem igazán figyeltem rá. Valahogy elvonta a figyelmemet az a tény, hogy hajlandó egy helyen lenni velem. Persze egy lesajnáló megjegyzést oda vetett nekem, hogy akkor nem zavarja a társaságom, ha nem morgok. az előző kérdésére csak morgással tudtam volna válaszolni, de ez után a kijelentés után inkább hallgattam. Néztem ahogy eldől mellettem a fűben és az égre emeli a tekintetét. Én rendesen ültem tovább és csak egy kis idő múlva szólaltam csak meg.
-Na szerinted ki volt? Potter meg a gyáva bandája.- Sóhajtottam és szomorúan lehatottam a fejem. Persze amikor valamelyik egyedül volt és meglátott akkor úgy tettek mintha észre sem vennének, de amikor ketten vagy többen akkor persze már jöttek is a megjegyzések. A legrosszabb viszont az volt, hogy a saját házamból is ugyan ezt kaptam.
-Mit értesz az alatt, hogy morgok? Nem szoktam morogni, csak sokszor van rossz kedvem.- Suttogtam neki halkan.
Továbbiakban nem tudtam neki mit mondani ezért én is elkezdtem nézni az eget és a csillagokat. Vártam a válaszát és azon töprengtem, hogy milyen lesz ha már nem járok ide az iskolába. A nagyúr szolgálatában már legalább el fognak fogadni és ott meg leszek becsülve. Vártam és vissza számoltam, hogy végre elérkezzen az az idő amikor bosszút tudok állni Potteren.
-Amikor vége az iskolának akkor akkor kezdődik majd a nagy párbaj. Az ilyen Potter félék mind megkapják a megérdemelt büntetésüket. - Mondtam ki a gondolataimat hangosan. Nem tudtam, hogy Constance, hogy vélekedik a sötét nagyúrról, de mivel mardekáros így gondolom egyet ért velem. A vállam felett hátra néztem és vártam a válaszát.

~Perselus Tobias Piton~

Gyakran mondták, hogy kiismerhetetlen vagyok, és most hogy végig gondoltam rájöttem, hogy talán lehet benne némi igazság. Elvégre amikor többen vannak körülöttem, akkor én is olyan pörgős, jókedvű és vidám vagyok, mint a környezetem. Szeretem aktívan elfoglalni magamat, például a kvidiccsel, amit egyszerűen imádok. Lehet, hogy sok mindenben ügyetlen vagyok -kviddics pályafutásom is kórházba utalással ért véget- de az a sport olyan, amiért úgy érzem, hogy megéri szenvedni, mi több még jó is vagyok belőle. Nem véletlen lettem a házam kviddics csapatának egyik terelője.
- Nos, ezt valahogy sejtettem. Ezúttal kikkel? - érdeklődtem csevegő hangnemben. Nem sajnáltam le Perselust, mert nem volt a tipikus, jaj eltángáltak, most panaszkodom és bőgöm típus. Sajátos módon oldotta meg az összetűzéseit és az ebből fakadó problémáit, ami miatt tiszteltem őt. Még akkor is, ha ezek a megoldások szervesen kapcsolódtak újfent féltestvérem gyengélkedőre, vagy büntetésre juttatásához. Ez azonban egy olyan dolog volt, amelybe nem éreztem jogomat beleszólni még azon az alapon sem, hogy James tulajdonképpen a bátyám. Ez a dolog közte és Perselus között zajlik már egy ideje... már csak arról nincs halvány lila fogalmam sem, hogy tulajdonképpen miért is. És bár nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi rá, egyiküknél sincs jogom rákérdezni a dologra. Ez valami olyan magánügy lehet számukra... és részemről addig az is marad, amíg mindkettő élve sétálgat a Roxfort falai között.
- Miért zavarna, kifejezetten kellemes a társaságod, amikor nem morogsz. - villantottam rá egy vidám mosolyt, mondandómat pedig komolyan is gondoltam. Amikor Perselus valamiért morcos volt általában még saját háztársai is elkerülték, amiért valahogy nem hibáztattam őket. Olyankor általánosságban teljesen elviselhetetlen volt, nem csak a viselkedése miatt, hanem amiket néha az ember fejéhez vágott... bár nekem még nem volt ilyen élményem csak hallottam, de nem is szeretnék. Szereztem elég szép élményt életem folyamán és a vámpírrá válás nem a jéghegy csúcsa, szóval ezt meghagyom örömmel másnak. ne csak nekem járjon ki a jóból.
- Szívesen. - válaszoltam egyszerűen, majd elővettem talárom zsebéből a pálcámat, és kicsit közelebb hajolva hozzá tekintetemmel megkerestem a halántékán lévő sebet. Közben gondosan visszafojtottam a lélegzetemet s magamban koncentrálva kimondtam a megfelelő varázsigét, amelynek nyomán már el is tűnt a seb, csak a kis mennyiségű rászáradt vér maradt Perselus homlokán, amely már közel sem irritált annyira, mint a nyílt sebe. miután ezzel megvoltam, eltettem a pálcámat, majd egyszerűen hanyatt dőltem a fűben és tekintetemet néhány percig a sarló alakú holdon nyugtattam.

Siréne Orchidea Constance

Furcsa fény van a szemében amit nem igazán tudok beazonosítani, de jelenleg nem ez a legfontosabb dolgom. Zsebkendővel törölgettem még mindig a homlokom mintha attól elállna, pedig tudtam, hogy egy egyszerű bűbájjal meg is lehetne gyorsan gyógyítani. Na igen itt kezdődött a probléma, hogy ezt a varázslatot még magamon soha nem végeztem el, de hát egyszer mindent ki kell próbálni. Elmélkedésemből a kérdése hoz vissza.
-Hogy mit keresek itt? Az úgy volt, hogy ... volt egy kis nézeteltérésem. - Még mielőtt hosszabbra fogtam volna gyorsan röviden lezártam a témát. Érdekes egy lány soha nem volt olyan velem mint a többiek és ez jól esett, hogy legalább ő szem szórakozik velem. Keresgéltem a szavakat, hogy hogy is kérjem meg arra, hogy segítsen nekem begyógyítani a sebeimet, de nem igazán tudtam vele előjönni. Nem bíztam benne, de mivel ő soha nem tett nekem semmi rosszat talán ebbe lehet segítene csak meg kell kérni rá, na igen, de hogy. Mikor már épp nyitottam volna a számat megszólalt ő.
-Maradhatok, ha nem zavar a jelenlétem. -Válaszoltam félszegen neki. Miközben továbbra is rendületlenül tisztítottam és törölgettem a már jócskán elhasználódott zsebkendővel. Úgy éreztem most érkezett el az idő és megpróbáltam fel tenni ezt az egyszerű kérdést.
-Lenne egy kérdésem, vagyis inkább kérés... nem inkább hagyjuk. Vagy, ha megtennéd nekem, hogy a gyógyító bűbájjal begyógyítod a sebemet, azt megköszönném. de ha nem akarod nem baj majd megcsinálom én csak magamon még soha nem végeztem varázslatot.-
Mire ennek a végére értem már azt hittem el is ment mellőlem. Nem mozdultam csak ültem a fűben és vártam a visszautasítását.

~Perselus Tobias Piton~

Beletelt néhány pillanatba, sőt inkább talán percbe is, amíg sikeresen képes voltam elfordítani a tekintetemet a homlokán keletkezett vérző sebről. Jobbnak láttam bármerre másfelé nézni, mint arra, kiváltképpen, mert ha sokáig figyelem a végén még újra megéhezem. Másodszor pedig nem hinném, hogy Perselus élvezné azt a fajta találkozást az ajkaim és a nyaka között, amit más esetben lehet egészen jónak találna. Mondjuk erről fogalmam sincs, mert úgy még sosem próbáltam, a mókusok meg nem élték túl a találkozást, hogy panaszkodhassanak.
- Semmi gond. De hogy kerülsz ide ilyenkor? - mondtam neki legyintve arra, hogy nem haragszom amiért nekem jött. Elvégre elég sötét van és hiába becézik azok a bolond Griffendélesek denevérnek, neki közel sem olyan jó a szeme, mint nekem. Ezzel az erővel inkább nekem adhatnák ezt a gúnynevet, bár az is biztos, hogy akkor az oroszlánház tagjai vörös arccal sétálgatnának egy jó ideig, ezt szerény személyem garantálná. És ha megnézzük ennél feszültebb a két ház közötti helyzet, már csak akkor lehet, ha kiderül ki kinek is a rokona egészen pontosan. Bár Narcissa és James is rokonok, de az azért még is más, mintha valakinek a féltestvére lenne. Elvégre ott van Sirius és Regulus esete is... nem éppen a legszebb látvány és példa a testvéri szeretetre. Miközben figyeltem, ahogy egy zsebkendővel törölgeti a halántékán keletkezett vérző sebet, megfontoltam, hogy talán megpróbálkozhatok egy gyógyítóbűbájjal, de inkább nem tettem. Első körben, mert nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán engedné, másodsorban pedig nem nagyon akartam közelebb menni hozzá, amíg ilyen intenzíven vérzik. Viszont örömmel láttam, hogy a vérzés néhány perccel később, hála a törölgetésnek szépen lecsillapodott.
- Nem maradnál? Kicsit unalmas egyedül. - pillantottam rá kis mosollyal az arcomon, amikor megjegyezte, hogy inkább menne. Ő tényleg amolyan mogorva magának való alak volt mindig is, legalább is attól kezdve, hogy én idejártam és viszonylag jóban lettem vele. Mert Lucius és a többiek valahogy sokkalta beszédesebbnek tűnt, bár úgy véltem Bellatrixsszal nem igazán van rendben minden. Az a csaj... kicsit ijesztő, vagy inkább az is lehet, hogy őrült. a szakasztott ellentéte a hidegvérű Narcissának. Ilyen gondolatok között helyeztem magamat kényelmesebb helyzetbe a fűben, várva, hogy vajon Perselus csatlakozik-e hozzám.

Siréne Orchidea Constance

Az eddigi életem folyamán nem egyszer éreztem már, hogy talán nem ide és nem most kellett volna megszületnem, de a tény még mindig tény, hogy én most itt vagyok. Most, hogy sikeresen beleütköztem valamibe vagy inkább valakibe és a földön feküdve (természetesen újra megalázó helyzetben) vettem csak észre ki is az akadály akibe belementem.
-Ö... Szervusz Siréne... bocs nem figyeltem azért mentem neked.- Zártam le ennyivel a témát. Valamiért mindig furcsa érzésem volt ezzel a lánnyal kapcsolatban. Körülbelül olyan érzés mint amikor megsejtettem, hogy Lupin miért is tűnik el havonta egyszer. Ez az idegen érzés itt keringett Siréne körül is igaz ő nem szokott eltűnni napokra.
Mivel különösebben nem tudtam neki mit mondani arra lettem figyelmes, hogy a fejemet pontosabban a homlokomon lévő sebet figyeli. Még mindig nagyon vérzik amit abból szűrtem le, hogy már elkezdett lefolyni. A nadrág zsebemben kotorászva találtam egy zsebkendőt és azzal törölgettem le. Mikor úgy éreztem, hogy kínos a csönd és én sem tudok mondani semmit neki fel álltam és elkezdtem körbe nézelődni, hogy merre is mehetnék, hogy végre magam legyek. A titkos helyemre most nem tudtam elmenni, hiszen pont olyan helyen voltunk ahol ő is felfedezhette volna az utat és ezt semmi kép nem akartam.
-Ha nem haragszol akkor én most megyek is.- Soha nem voltam a szavak embere, de a lányokat ismerve biztos valami bővebb információt szeretett volna arról hallani, hogy hogyan is sikerült pont belé ütköznöm és miért is nem tudtam rendesen a lábam elé nézni. Az igazság az, hogy pont erre nem volt szükségem és azt is tudtam ahogy a többi lány így ő is undorodik a ténytől, hogy véletlenül hozzám érjen vagy épp én hozzá. Úgyhogy inkább a legrövidebb úton a menekülést választottam volna, ha nem álltam volna még mindig előtte azt figyelve, hogy miért bámulja megigézetten a vérző sebemet.

~Perselus Tobias Piton~

Mostanában egyre gyakrabban elgondolkodok azon, hogy vajon mihez kezdek miután elvégeztem a Roxfortot. Persze mivel mardekáros vagyok az is egy alternatíva, hogy Halálfalónak állok, elvégre apám és az ő szülei elég családi vagyont halmoztak fel az évek során ahhoz, hogy még az unokámnak se kelljen dolgozniuk, de én nem ezt akarom. Azok után ami Jamessel történt, szem ágában sincs beállni azok közé a gyilkosok közé, bármennyire is tartom értelmesnek Luciust vagy akár Perselust. Mert a látszat néha csal, tekintve, hogy Luciust akár egy üres fejű adonisznak is nézhetnénk, de nem az. Perselus pedig ha nem is adonisz, de hihetetlen tudással rendelkezik amit nem fitogtat úgy, mint Lily, de könnyedén felveheti vele a versenyt, legalább is én úgy vélem.
Elmerengve álltam tisztes távolságban a fúria fűztől, majd egy mély sóhaj kíséretében elhatároztam, hogy a gyógyító szakmát is lehúztam a listámról... kissé érzékenyen érint a vér illata és látványa. A beteg számára pedig aztán végképp kellemetlen lenne a találkozás végkimenetele. Az pedig, hogy auror legyek... valahogy nem igazán vonz. Na nem mintha nagy szívfájdalom lenne lecsukni azokat akikkel egykoron jóban voltam, de még is csak kissé groteszk lenne és nem túl jó érzés. De nem is tudom, miért válogatok annyira az álláslehetőségek között, amikor minden helyen elítélik a vámpírokat, tehát inkább örüljek, hogyha valahogy túlélem az iskolát és utána nem kell majd kötelezően közösségbe mennem. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy társaságkedvelő ember vagyok, tehát a dolog már itt megbukott. Azért ezeket figyelembe véve nem igazán irigylem apát, elvégre ha kiderül a dolog ő is bajba kerülhet, vagy ha abba nem is, akkor is minden mágus megfogja vetni, legalább is az aranyvérűek -akik közé ő maga is tartozik-egészen biztosan.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy teljesen váratlanul ért a hátamnak csapódó valami, amitől jómagam nagyon is megijedtem, mert nem voltam hozzászokva, hogy rajtam kívül bárki is idekint mászkáljon ebben az időpontban. Ráadásul a túl tökéletes hallásomnak köszönhetően minden közeledőt idő előtt meghallottam. De most valahogy mintha süket lettem volna, vagy mi a fene. Lényegében ijedtemben megfordultam, de annyira hevesen, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és tisztességesen a fenekemre huppantam, amitől még a szoknyám is felcsúszott. Azonban jobban lekötött, az ismerős hangon érkező káromkodás, és még valami fémes illat, amely a levegőben terjengett.
- Perselus? - kérdeztem meglepődve, amikor jobban szemügyre vettem, a velem szemben ücsörgő mardekáros egyenruhát viselő férfialakot. Azt a férfialakot, akinek a homlokán egy kisebb vágás tátongott és amiből szivárgott a vér. Húúú micsoda mázlink van mindkettőnknek, hogy nincs fél órája sem, hogy ettem!

Siréne Orchidea Constance

Az életem egyik legrosszabb napja a mai. legalábbis az óta mióta megbántottam Lilyt. Potter és bandája ismét engem szemelt ki egy kis unalom űzésre amit persze én sem hagyhattam szó nélkül, így amikor már úgy tűnt, hogy nekem végem mivel négy pálcával egyedül még nem tudok elbánni, így természetes volt, hogy csak tanár állíthatja le őket. Persze addig is volt min röhögnie az iskolának bele értve mind a négy ház tanulóit is. Hát igen nem csalódtam a Mardekárban nem volt egy háztársam sem aki a segítségemre sietett volna.
Mi8kor is megjelent McGalagony akkor rebbentek szét a bámészkodó kárörvendők. Persze most is mi lett belőle semmi, Potterék kaptak egy kis enyebenyét és mindent megpróbáltak rám kenni én meg kaptam egy kis kitérőt a gyengélkedő felé. Természetesen nem arra vettem az irányt hanem a tó és a tiltott rengeteg felé ahol egy eldugott kis erdővel elkerített részén a tónak van egy kis csendes nyugodt hely amit persze kevesen ismernek. Még elsőéves koromban fedeztük fel Lilyvel és sokat jártunk ki míg együtt voltunk.
Mivel sétálni is akartam így elindultam a Fúria Fűz irányába éreztem, hogy valami nedves van a homlokomon és mikor oda nyúltam vér volt a kezemre tapadva.
-Csodás- Mondtam magamnak valószínűleg ezért küldött az elfekvőbe Mcgali. Séta közben csak a kezemen lévő vérre figyeltem így nem vettem észre, hogy valaki erősen az utamban áll így egy kis ütközés következett be ahogy nekimentem a hátának.
-A francba- Káromkodtam el magam és nem is foglalkoztam vele ki is az aki az utamba került.

Reggel amikor felkeltem és rájöttem, hogy ma péntek van kitörő örömmel töltött el a gondolat. Bár Jamessel a legutóbbi találkozásunk óta egyáltalán nem volt módom beszélgetni, valahogy úgy éreztem jobb is így. Nem akartam csak úgy a nyakába akaszkodni, mert a barátai így is eléggé furcsán néztek ránk, amikor egyszerű sziával köszöntünk csak a másiknak. Nem csak azért, mert ez minden fajta csipkelődés nélkül tettük, hanem hogy egyáltalán köszöntünk a másiknak, méghozzá egészen kedves kulturált hangnemben. Hála istennek az én közelemben egyetlen mardekáros sem volt, így nem kellett magyarázkodnom, viszont James-t úgy vélem biztos kérdőre vonták a barátai. Csak reménykedhetek, hogy nem mondta el nekik a csillagvizsgálóban történt dolgokat, mert ha ezt hangosan nyilvánítják ki, akkor teljes bizonyossággal mondhatom, hogy nem fogom túlélni ezt a maradék két évet, mert a saját házam tagjai fognak halálra átkozni. Ezt pedig ha nem túl nagy kérés, szeretném elkerülni.
Miután vége volt az óráimnak úgy döntöttem rám fog férni egy kellemes séta, és közben a tiltott rengetegben is foghatok magamnak valami mókust, vagy bármi kisebbet, amiben elég vér van. Elég régóta nem táplálkoztam már és nem akartam elkövetni még egy olyan rémes balesetet, mint amit a múltkor... így is tiszta szerencsém volt, hogy megúsztam! Eszem ágában sincs ezúttal lebukni, hogy utána megégessenek, vagy egyéb más módszerrel próbáljanak meg megölni. Arról nem is beszélve, hogy Darkrose professzor akkor már bizonyosan nem tudna rajtam segíteni. Mert hát igen, ki gondolta volna a házvezető tanáromról hogy vámpír... addig nem legalább is, amíg én magam is azzá nem váltam. A sors furcsa fintora.
Miután táplálkoztam és leporoltam magamról a földet, meg minden más egyéb nyomot eltüntettem kényelmesen sétáltam vissza a tiltott rengeteg fái közül a Fúriafűz felé véve az irányt. Szerettem csak úgy ücsörögni és figyelni a fát, amikor egy egy madár esetleg a közelébe megy. Kegyetlen teremtés, de amikor a szél lengedezteti csak az ágait, akkor olyan, mint egy átlagos fűzfa, egy közel sem átlagos iskola parkjában.

Arcom megvonaglott a fájdalomtól szavaitól, végigfutott rajtam a borzongás. Még akkor sem mozdultam, mikor elfordult és elment. CSak a szavai csengtek fülembe, visszhangzottak bennem, szívemről visszaverődve egyre nagyobb fájdalmat okozott. Hiába igyekeztem megállítani, a fájdalom elöntötte eddig nyugodt vonásaimat, kitört az álarc mögül és földre tiport teljesen. Csak néztem rá, ajkaim is elnyíltak nagy csodálkozásomban. Valamit nyöszörögtem, de ez igazából semmi volt.

Elővettem pálcám, ott volt ujjaim közt, éreztem a fát, de képtelen voltam felemelni és kimondani Malfoy hátára valami átkot. Csak azért is, mert undorodtam már a gondolattól is, hogy hátba támadok valakit, még ha az egy aljas féreg is, meg egyszerűen képtelen voltam megtámadni őt, vagy bárki mást, csak mert fenyegetett, vagy megbántott. Olyan hihetetlenül gyengének éreztem magam, hogy ez képtelenség. Malfoynak sikerült, elevenembe talált ezzel a mondattal, főleg azzal, hogy éreztem benne a komolyságot.

Dermedt ujjaim közül majdnem kisiklott a pálca, de szerencsére még sikerült épp összezárnom körülötte, mielőtt elejtem.
-Gratulálok Malfoy, ez talált.
Mondtam halkan, tekintetem a hátára szegezve, majd félkómásan indultam tovább, zsongott a fejem, szédültem és az undortól a hányinger kerülgetett. Hogy mondhat egyáltalán ilyet Malfoy? Szemét alak, de hogy ennyire!

//Bocs, hogy ilyen rövid lett!//

Amos Matthias Diggory & Lucius Abraxas Malfoy

Hidegen bámultam rá miközben pálcámat még mindig a szívéhez nyomtam. Idegesítő kis mitugrász. El sem hiszem, hogy ilyen nyugodtan tűri.. de mit várunk tőle ő csak hugrabuggos. Nem tehet ellene, hogy ilyen gyáva. Mert ez csak gyávaság lehet. Nem lehet ez jót akarás, hiszen egyetlen ház sem akar semmi jót egy mardekárosnak. Keresztbe tesznek ahogyan tudnak, bár vannak akik meghúzódnak a háttérben és mások cselekszenek. Ilyenek a hugrabuggosok. Gyávák nem mernek cselekedni mert ők olyan jók magukat tartják az igazi szent léleknek. Pedig senkik. Utálom őket, egytől egyig… Szánalmasak.

-Tudod megölnélek, hogy eltüntesselek innen, hogy megmentsem a világot tőled meg a szánalmas kis nyugalmadról! De talán evvel még várhatok, sokkal jobban fogom élvezni akkor ha netalán már gyereked lesz és családod..- Fúrtam hidegen a szemeimet az övébe. Érezze csak a súlyát. Hátha észhez kap és előrántja a pálcáját és valami jó is kisülhet a dologból. Nem csak áll és bámul. Pont olyan mint a többiek. Ha harcolni szeretnék akkor egy mardekárost kéne felbőszítenem, de a saját házam tagjait csak nem átkozom el... – Szóval ezt most csak annak köszönheted, hogy vannak életcéljaim, de egyszer majd úgy is találkozunk majd, mint ellenségek! Nem úgy mint most, sokkal komolyabb lesz!- Húztam egy gúnyos mosolyra a számat. Bizonyosan értelmezni tudja az utalásokat, ha meg nem akkor annál nagyobb lesz a meglepetés.

Lassan emeltem el a pálcámat a mellkasától és fordultam meg. Lehajoltam a táskámért és felkaptam a földről. Ó bárcsak diák lenne és nem lenne prefektusi rangja.. úgy levonnék most egy pár pontot tőle. Nem is olyan keveset.. A pálcámat az övemnél lévő pálcatartóba raktam vissza. És visszafordultam felé.

–Más a véleményem a gyávaságról!- Húztam el a számat. -És van nálad pálca csak még elő venni is gyáva vagy Diggory!- A hangom már egészen csöpögött a gúnytól. Remélem ez hatni fog rá és nem csak egy vállrándítással felel. Elfordultam tőle és lassan indultam visszafelé. Na hajrá Diggory, most remek alkalom nyílt hogy hátbatámadj… 3..2..

Hallgattam amit mond, de egyik fülemen be, másikon ki, hülyeséget tudtommal nem kell meghallgatni. De hamarosan előttem termett, pálcáját a szívemhez nyomva. Tehát fenyeget, de jó nekem. Fáradt arccal néztem rá. Most miért kell így szórakoznunk? Teljesen felesleges ez az egész. Csak néztem dühös arcába, ám nem láttam mást csak gyűlöletet, melyet én nem annak láttam, vagy...inkább nem így láttam. De ez teljességgel mindegy. Nem kaptam elő pálcámat, az kell már csak, hogy elvegyék a prefektusi címemet, az nem, ahhoz ragaszkodom, jogom van hozzá, megdolgoztam érte. Így jobb lesz, ha lebeszélem erről az egészről, hatok a lelkére, de mondjuk nem hiszem, hogy lelke van, mondjuk úgy, hogy hatok rá, és akkor a nem létező szívét se keverjük bele.

- Malfoy. Most komolyan meg akarsz ölni? Szerintem csak magadnak ártasz vele, és ha belegondolsz, teljesen magad ellen cselekszel? Mi lesz most, ha megölsz? Az Azkabanba kerülsz, én meg a föld alá. Én semmit sem vesztek, az életemet és? Kinek fog fájni? De te! Te elveszted a jövődet, nem veheted el Narcissat, tönkreteszed a hírnevedet. Tán még munkát sem találsz. Örökre a nevedre íródik halálom. Mindezt, a jövődet, ami neked vbiztos, nekem meg féllábon van, feláldoznád a "Mágusvilág szégyenére" ? Ennyit érek neked? Akkor mégse vagyok olyan pondró, mint amilyennek mondasz.

Vontam fel kérdőn a szemöldökömet, tekintetem a pálcára tévedt, mely enyhén remegett, mikor szívem megdobbant. Ugyanolyan lassan, ütemesen, mint szokott, kicsit sem izgatottan. Ezért sem szoktam felhúzni magam, nehogy szívrohamot kapjak, vagy szétpukkadjak mérgembe. Azt a tisztességet meghagyom a Mardekáros barátainknak.
-Mellesleg, fegyvertelenre pálcát rántani nem dicsőség, hanem gyávaság.
Tettem hozzá vállat vonva.

Amos Matthias Diggory & Lucius Abraxas Malfoy

Ha Malazár látná, hogy mik lepték el az iskoláját most biztos szétrobbantaná a Roxfortot. Sőt szerintem el se ment volna hanem a saját kezébe vette volna az irányítást. Milyen jó is lett volna ha az iskolát nem lepik el a sárvérű söpredékek a véráruló nemzedékekkel, akik olyan sokat képzelnek magukról. Pedig senkik.. semmit nem érnek.. Persze ha abban a korban élnénk amelyikben a mardekárházból kikerültek ülnek az igazgatói széken, minden más lenne. De most, hogy Dumbledore az igazgató nem áll semmi másból az egész, csak mugliimádókból…

A hangját meghallva elfutott a méreg, persze ezt egyáltalán nem mutattam felé. Ugyanolyan voltam mint mindig, magamba folytottam a dühömet. -Lehet, hogy te nem abban méred, de valljuk be, hogy nekem mégis nagyobb esélyem van a jövővel szemben mint neked. Ugyan ki halott már olyanról, hogy a nő tartja el a férjét?- Húztam fel a szemöldökömet. Közben magamban már egész jót nevettem a helyzeten, ahogy elképzeltem ezt az egészet. Ott áll Diggory szégyenkezve, közben a felesége pedig megvesz mindent amire szükségük lenne. -Te leszel a mágusvilág szégyene!- Nevettem el magam. A nevetésem olyan volt mint egy nem is tudom.. mihez hasonlított. Olyan volt, mint én hideg és kegyetlen.

Nem tudom, hogy mit gondolt, hogy engem nem lehet felhúzni? Pedig simán főleg hogyha valaki lenéz és azt hiszi sokkal többet tud nálam és sokkal több mindene van mint nekem. Ez az egyik dolog a másik pedig az, hogyha arról beszélnek, hogy jobb lett volna ha meg sem születek. Na ő körülbelül ezt fejezte ki evvel az egésszel. Mardekáros vagyok, nem hagyhatom ezt szó nélkül, meg kell védenem magamat és a becsületemet is. Az övemhez nyúltam és kirántottam a pálcámat egyenesen a szívének nyomva. Ne képzelje, hogy nem merem kimondani a gyilkos átkot. Hogyha az Azkabanba zárnak is érte megteszem. Nem érdekel a következménye, de simán kimondom az átkot. Talán csak azt sajnálnám, hogy nem házasodhatnék össze Narcissával, de apám biztos megtalálná a módját, hogy kihozzon onnan.

-Ezt most szívd vissza!- Sziszegtem az arcába, miközben még jobban hozzá nyomtam a pálcám hegyét.

Közelebb lépett és én hirtelen rettenetesen kezdtem magam érezni, olyan, mintha egy jégcsap mellett ülnék. Mikor eltakarta a fényt előlem felsóhajtottam, majd elpakoltam a cuccaimat, vissza a táskámba. Most, hogy már tudom, hogyan kell megoldani pofon egyszerű lesz, csak csend kell hozzá és nem egy nagy egó, aki eltakarja előlem a fényt. Felálltam, a szokásos nyugodt tekintetemmel néztem rá. Most miért csinálja ezt? Ja, hogy fájdalmat okozzon. e én csak megvetést érzek vele szemben, és sajnálatot is, igen, ez az.

- Tudod Malfoy, én nem a pénzben mérem az életemet, a jövőmet. És ettől sokkal boldogabb és szabadabb vagyok, mint te bármikor is leszel, voltál. A családomról meg le lehet szállni, semmi közöm hozzájuk. Csak az élet igazságtalanságának fogom fel, hogy nekem nem jutott család, ellenben egy ilyen beképzelt selejtnek, mint neked, jutott. Csodálom, hogy a szüleid nem fojtottak meg, mikor megszülettél.
Vontam vállat halvány mosollyal, majd kihúztam lába alól a füzetemet. Már csak az kell, hogy egy ilyen szemét álljon rajta.

Genya marad, ki genya volt. Szerintem Malfoy genyának született, nem az én tisztem megváltoztatni. Egy ekkora hülyével foglalkozom sem kéne, el kellene mennem mellette, mintha itt se lenne, erre én leálltam vele csevegni, mekkora barom vagyok én is. Be kellett ismernem magamnak, hogy szavai fájtak, de valahogy meg is nyugtattak. Ez micsoda hülyeség. Vetettem még egy lesajnáló pillantást a Mardekárosra, majd hátat fordítottam neki.

Kicsengettek, mindenki elindult ebédelni. Mi is a következő órám? Gyógynövénytan, az jó lesz, szeretem és a házim is készen van rá, tehát nem is éghetek nagyot, olyan nagyot biztos nem, mint majd holnap Rúnaismeretből, ha nem készítem el a leckémet. Nagyon viszketett a tenyerem, be akartam egyet húzni Malfoy-nak, de tudtam, hogy csak nekem lesz bajom belőle, nem kellene.

Amos Matthias Diggory & Lucius Abraxas Malfoy

Unottan bámultam rá miközben a lábammal egy falevelet piszkálgattam. Jól elszórakoztam vele, olyanok mint a sárvérűek, magatehetetlenek és kicsik a ranglétra legalján állnak..
Bosszúsan pillantottam fel, bár a méreg csak a szememen látszott. Egy hideg villanással jeleztem, hogy nem vagyok megelégedve. Mért nem tud csak egy kicsit felmenni benne a pumpa? Nem elég, hogy McGali is felhúzott rendesen de még ő is.. Más már normális esetben pálcát rántott volna, vagy szúrós megjegyzéseket vágott volna a fejemhez, erre tessék.. Ő csak boldogan üldögél miközben magában jót röhög.

-Hát persze Árvafiú! Örülsz is neki mi?- Léptem még egy lépéssel közelebb hozzá és felülről néztem le rá. Fölémagasodtam így pont árnyékot vetve rá. Gúnyosan mosolyogtam rá miközben végigmértem a szerelésén. Sárga.. a sárgaszín jelemzi a hugrabuggot. Utálom a sárgát, így ilyen sehogyan. Semmi szépet nem tettek bel, nem vadították meg mondjuk fehérrel vagy valamilyen másik színnel.. Így csak egy elhanyagolt kis semmit mondó szín marad, amit a jótét lelkek viselnek.

Ökölbe szorítottam a kezemet mielőtt válaszoltam volna neki. -Remekül szórakoznak otthon a kúriánkban és biztosítlak afelől, hogy az egészségük is kiváló..- Válaszoltam neki hidegen. A hangom olyan volt akár egy jégcsap.. –De legalább nekem vannak szüleim, akik törődnek velem és a jövőmet is megalapozzák! De neked Árvafiú semmid nincs!- Ült ki egy gúnyos mosoly az arcomra. Igen ez már csak ilyen nekem lesz pénzem, kúriám, feleségem, állásom szóval minden amire szükségem lesz a jövőben. Egészen biztos vagyok benne, hogy Narcissanak megfelelő életet tudok majd biztosítani.. de ő neki milye van? Körülbelül egyenlő a semmivel. Egy darab galleon, talán így is sokat mondok..

Lepillantottam a könyvére. Rúnatant tanul.. nem is értem erre mit kell tanulni, ez az egyik legkönyebb tantárgy, persze nem mindenkinek mehet olyan jól, mint nekem. Kicsit semm lekicsinylően pillantottam rá. Szánalmas evvel az 'akkor se húzom fel magam, ha maga Malazár húz fel!' című modorával. Nem is értem, hogy mit játsza így az agyát, úgy is tudjuk mindketten, hogy azért rosszul eik neki, hogy a szülei nem törődnek vele. Csak mindekire ránéz egy bánatos mosollyal és elmondja a szokásos kis történetet, hogy otthagyták a szülei és bla bla bla.. Olyan megható ez az egész, a szívem is kettéhasad! Már ha megszánnám ezt a kis..