Madam Puddifoot Kávézója

Kérdésére elkezdtem rágni az ajkam, forgatni kezemben a labdát, a fenébe, áhh, ez egy jó kérdés, lehetetlen, nagyon nehéz.
-Egyszer anyám beíratott egy színész képzőbe, még az egyik nyári szünetben. Rómeó voltam és elfelejtettem a szöveget, ott álltam, néztem Júliára és csak azt tudtam, mondanom kell valamit, mindenki engem nézett. Így egyszerűen lesmároltam Júliát, majd leszúrtam magam, vártam pár pillanatot, felálltam és közöltem a nézőkkel, hogy nem vagyok színész, nem is akarok lenni, az a lényege, hogy Rómeó meghal de előtte megcsókolja Júliát! Aztán fogtam magam és egyszerűen lementem a szín padról, levettem a felsőm és csak a polgárpukkasztás miatt kimentem az utcára, egészen hazáig félmeztelenül.
Nevettem el magam az emlékre, a golyó arany színű maradt. Kezébe adtam a gömböt.
-Hány fiút csókoltál már meg?
Kérdeztem csak úgy, mert ez jött.

-Oké!-mondtam és mivel lefeküdtem most kelhettem fel és küldhettem el a szoknyámat többször is melegebb éghajlatra. Persze én a sok eszemmel pont nem ma találtam ki, hogy de jó lenne farmerben lenni, dehogyis az túl egyszerű lenne. Aztán eszembe jutott a tökéletes megoldás. Fölálltam és elmentem a pulcsimért, majd visszaültem az ágyra és az ölembe terítettem. Na így ülhetek úgy ahogy akarok és a kíváncsi szemek nem látnak be. Nyugtáztam döntésemet.
-Hát akkor, nem tudom ezen most gondolkodnom kell. Mit is kérdezzek?- kezdtem el hangosan gondolkodni csak hogy teljen az idő. Valami olyat akartam kérdezni, amivel kezdhetek valamit. Nem fogok tőle tök fölösleges dolgokat kérdezni csak, hogy zavarba hozzam, mert az vissza üthet. Valami nagyon egyszerűvel kéne kezdeni.
-Ez egy nagyon könnyű kérdése lesz. Mondj el egy olyan sztorit ami nagyon jellemző rád.

Elnevettem magam szívrohamára de csak halkan, magamban. Felültem nagy nehezen, majd elővettem a pálcámat, elgondolkodtam, mit is akarok csinálni, majd eljutottam a megoldáshoz. Egy intéssel létrehoztam egy arany gömböt.
-Na, figyelj, a játék lényege, hogy kérdezel valamit, én válaszolok. Ha hazudok, a gömb vörös lesz, ha igazat mondok, arany marad. Aztán én jövök.
Ajánlottam fel ezt a játékot. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy vallatóban, de ha már belekevertem magam, hát csináljuk. Remélem, olyat kérdez, amire könnyű lesz válaszolnom. Már volt, mikor hazudtam, de az olyan dolog volt, hogy ha megmondtam volna az igazat, akkor a barátom gázban lett volna, így nem sajnálom, nem bánom tettemet.

A szívem kezdett újra indulni, ahogy az agyam felfogta amit Jhonny mond.
-Hála az égnek. Nem akarlak elveszíteni.- mondtam neki teljesen őszintén amin én magam is meglepődtem. Mióta mondom ki én ilyen könnyen az érzéseimet? Na mindegy ezzel most nem érek rá foglalkozni.
-Gondoltam, hogy nem harapsz, csak bocs egy enyhe szívrohamot kaptam amiatt a levél miatt.- mondtam neki enyhe gúnnyal a hangomban, de a mondat végére már elmosolyodtam és ezzel el is vettem szavaim bántó élét. Levettem a cipőmet és vigyázva, hogy a szoknyám ne csússzon fel én is elhelyezkedtem az ágyon. Az ágy szélére csúsztam és az oldalamra fordultam. Amikor így fekszem az mindig egy kisbabát juttat eszembe és megnyugszom.
-És most mit csinálunk?- néztem rá érdeklődve.

Luna rémült tekintetére elnevettem magam.
-Nyugik, semmi különöset, csak azt akarták mondani, hogy már tudnak rólam az újságírók. Ez tudod egy bizonyos halál, vagy éppen újjászületés, ahogy tetszik. Most David a halálnak tekintette. Ennyi.
Vontam vállat, majd hasra fordulva néztem őt.
-Hidd el, ha tudnák, ki vagy holnap kivennének az iskolából és abban sem kételkedem, hogy apám már itt lenne, ahogy a nagybátyám is.
Mondtam minden mosoly nélkül.
-Nincs kedved leülni mellém? Nem harapok.
Kérdeztem, mert zavart, hogy én itt fetrengek, mikor ő ott szobrozik.

-Az mondjuk igaz.-mondtam neki, ha ilyen a családod te is ilyenné válsz.
-Az nem árt, ha jók a reflexeid, főleg ha velem jársz.-mondtam neki és a többi halálfaló gyilkos célzási képességére gondoltam.
Egyszer csak kopogtatott valaki vagy valami az ablakon. Egy bagoly volt az és egy rövid levelet hozott. Jhonny megmutatta a levelet. Csak ennyi állt benne: Véged! Enyhe szívrohamot kaptam. Miért? Mert megtudták, hogy a Jhonny egy halálfalóval jár? Vagy csak annyi, hogy kiszökött egy lánnyal, aki ki tudja kicsoda. Az a jobbik eset, bárcsak ez lenne.
-Mit tudnak?-néztem rá nem is kicsit rémült tekintettel.

Mosolyogva hallgattam, amit mond, ez aranyos, mármint...mind olyan lányos elfoglaltság, amit soha nem csináltam és nem is szeretnék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz dolgok, csak én már nem ebbe vagyok beleszokva. Kérdésén elgondolkodtam.
-Tudod egy olyannak, akinek ilyen családja van nem tehet sok dolgot.
Vontam vállat, majd elgondolkodtam kicsit.
- Így mindig csak edzettem, olyan felhúzódzkodásokkal, súlyemeléssel, egy időben még reflexeket is edzett velem apám. Hihetetlenül kifárasztó, míg az összes tündérmanót elfogod, amivel egy nagy teremben vagy összezárva, meg cseleket vettünk, mint a műbukást, az elég szívás volt, tízből hétszer becsapódtam a földbe. Így apám fogadott mellém egy orvost is, aki mindig ott volt, mikor David-del és apámmal edzettem. Nagyjából egész életemben csak kvidicsre készültem, gyakoroltam, így most jobbak a reflexeim, mint akárkié, ezt merem állítani és soha nem talált el egyetlen gurkó sem.
Mosolyodtam el büszkén, majd hirtelen koppant valami az ablakon. Oda néztem. Mogyoró volt az, beengedtem, majd elvettem tőle a papírdarabot. Egy szó volt rajta, ami Davidtől jött; Véged. Keserűen elnevettem magam, majd Lunának is megmutattam a cetlit.
-Most már nem mehetünk ki, tudják.
Mondtam elhúzott szájjal, ez szép lesz. Visszamentem, lerúgtam a cipőmet, felfeküdtem az ágyra, mostantól nincs visszaút, de nem is bánom annyira.

Madam Puddifoot kávézójáig mentünk és ott kivettünk egy szobát. Jhonny nekivetkőzött a helyzetnek, vagyis csak a pulcsiját vette le. Én is ezt tettem a zöld pulcsim alatt egy szintén zöld és kivágott póló volt. A kedvenc pólóm.
- Hát vegyes.- mondtam neki elgondolkodva, majd eszembe jutott Holdfény. -Rose a nagynéném igazi aranyvérű, tehát azt is fontosnak tartotta, hogy tudjak lovagolni így hát vett nekem egy gyönyörű fekete kancát Holdfényt. Rajta szoktam lovagolni, a ház mögött van egy nagy tó, de pont látótávolságon kívül, mert egy nagy fenyves takarja. Nagynéném szerint felnőttként és nőként kéne viselkednem, de azért ki szoktam menni a tóhoz nyáron pancsikolni, télen pedig amikor befagy korcsolyázni szoktam. Általában fogom a túra nyerget és a táskájába teszek egy törölközőt, kaját, meg egy jó könyvet és Holdfénnyel, meg Lilával a cicámmal lemegyek a tóhoz.-meséltem neki és az emlékek hatására elmosolyodtam. -És néha a seprűmet is magammal viszem és cirkálok vele a tó fölött. Te mit szoktál csinálni?- néztem rá kérdőn aztán megválaszoltam a saját kérdésemet. -Ne is mond kviddicsezni, csak azt mond amit ezen kívül szoktál csinálni.

Követtem és igyekeztem nem nagyon értetlen képet vágni, de nem hiszem, hogy ment sajnos. Ám hamarosan megpiszkálta a Fúriafüzet, mire az megállt a csapkodásban. Tátott szájjal, zavarodottan meredtem re-Hogy a...-Kezdtem bele a kérdésbe, de mikor elkezdett maga után húzni már nem tudtam befejezni a mondatot. Bementünk a fa alá, én itt még soha életemben nem voltam, őszintén megmondom. Hallgattam mit mond, majd bólintottam és követtem, mert csak ő tudta, hogy merre kéne mennünk. Végül elmentünk egészen Madam Puddifoot Kávézójáig, ahol kértünk egy szobát. Meg is kaptuk az utolsót, összesen kettő volt, azt hiszem. Szép szobák voltak, mikor bezártuk magunk után az ajtót lehúztam a pulóveremet, majd leültem az ágyra. Pulcsim alatt egy fekete starch póló volt, ami jól simult rám és melegen tartott, nem mintha szoktam volna fázni, egy pulcsiban is meglennék, csak jól esik a tudat, hogy két réteg védi a sebet.
-És mit szoktál csinálni szabadidődben?
Kérdeztem mosolyogva, majd eldőltem az ágyon, csak lábam lógott le térdtől.

- Katherine Darkrose -


Nem is tudom, hogy mennyi az idő. Azt hiszem, hogy hazafelé, beugrom vásárolni is és még el kell mennem foglaltatni az étterembe, elvileg holnap estére. Holnap lesz ugyanis az évfordulónk. Ez most jutott eszembe, éppen amikor az utolsó korty kávét is kiittam. Lassan letettem a poharat és Katherine-re villantottam egy mosolyt. Ez amolyan elégedett mosoly volt. Most ugyan is a szomorúság után rám fér egy kis szórakozás is. Lehet, hogy el kéne mennem venni egy masszázst. Az talán, kimasszírozná belőlem minden szorongásomat. De nem tudom, hogy most mire vágyom a legjobban. Talán arra, hogy soha többé ne lássam Cissy-t. De ő a testvérem. Nem hiszem el, hogy csak így simán eldob magától. Szó szerint is érthetitek, de most csak azt akartam vele kifejezni, hogy eltaszít magától, amikor azért lássuk be, annyira nem is szolgáltam rá. De mindegy, nem érek rá ezzel foglalkozni. Én férjhez fogok menni. Bizony, férjhez. És ez lesz majd életem legszebb napja. Annyira várom már. De majd csak jövőre, mert idén még az akadémia. Aztán jöhet a többi dolog. Ez a mi kis fontossági sorrendünk. Katherine felállt és elköszönt. Gondolom, hogy neki előbb kell mennie, mert ő tanár. A diákjai, már mind menni akarnak gondolom, vissza. Nem akarom látni, Cissy arcát, szóval én is elmegyek innen.
- Én is, szia Katherine.
Kedves, boldog hangom volt, mert jelenleg az is vagyok. Csak egy kérdésem van még a sorshoz: kit hívjak meg az esküvőmre? Tiszta ciki lesz, ha az én családi részemről, senki sem lesz ott. Ted-nek sok rokona van és gondolom, mind eljönnek. Ennek örülök, mert ők kedvesek és megértőek velem. De akkor is szeretném, ha azért valaki a családból ott lenne. Az olyan megnyugtató lenne. De mégis ki? Engem kitagadtak. Maximum Sirius jöhetne le. Ő még talán megért. Elhozhatná a barátait is. Vicces lenne, de legalább tudom, hogy van olyan, akire számíthatok. Katherine után én is felálltam, de előtte még körülnéztem. A nap nagyon sütött, ezért felraktam a napszemüvegemet is. Ha jól tudom, akkor Cissy és a Malfoy gyerek, még nem jöttek ki, ezért most szépen elhúzhatom a csíkot. Megfogom a táskámat és már sietek is a kocsim felé. A mostani út, pedig egyenlőre egy bolt, azt hiszem.

/ Én is. (: /

~Andromeda Cassiopea Black~

De ez csak az anyánk nézete volt, ami már hidegen hagy. Egyedül azt sajnálom igazán, hogy sikerült ezt tökéletesen belenevelnie Druba is. ha másképpen lett volna talán, most nem kellene mind a két szememet Bellán tartanom, amikor csak lehetőségem van. És akkor talán Cissy sem bánna ilyen mértékben gusztustalanul a nővérével. Emlékszem a Szent Mungóban, Androméda mennyi szeretettel a szemében pillantott le rá, amikor először tartotta a karjaiban. Sajnálatos módon Narcissa nem emlékszik ezekre a dolgokra Druella pedig egyetlen dolgot volt képes megtanítani nekik: Csak a vér számít! De ezt rendesen beléjük nevelte, kivéve Andromédát. Egész életén át büszke lehet arra, hogy volt elég mersze és akaratereje kitörni a börtönéből, amelyet az előtte született Rosierek hoztak létre.
- Sikerülni fog. - jelentettem ki magabiztosan mosolyogva. Ha már eddig eljutott kizártnak tartottam, hogy ne sikerüljenek a vizsgái. Legfeljebb ha nagyon maximalista akkor nem úgy sikerülnek majd ahogy ő akarja tökéletesre. De sikerülni fognak neki és akkor Auror lehet belőle, ez pedig az amit akart.
Amikor felmerült a távozásom, láttam Andormédán, hogy ez nem tölti el örömmel, ez pedig jól esett. Elvégre alig egy órája, hogy találkoztunk és ő szeretné ha maradnék. Általában az emberekre nem jó benyomást szoktam tenni, inkább onnantól kezdve hogy megjelenek hirtelen mindenki nagyon óvatos lesz, mind szavak mind a tettek terén. Ez azonban egyáltalán nem lep meg, mert amelyik boszorkánynak van egy kis esze az egy szempillantás alatt rájön, hogy "rendes" mardekárosok felé hajló tanárnéni közel sem egy átlagos boszorkány akiben olyan könnyű kárt tenni. Ez a kisugárzásom, amit folyamatosan elnyomok az iskolában, kivéve amikor kihoznak a sodromból. Aki ezt egyszer megtette többet nem szokott előfordulni... egy életre az emlékezetükbe szokták vésni az érzést, és elég rossznak találják ahhoz, hogy ne akarják újra átélni.
- Igen, de biztos vagyok benne, hogy még találkozunk Andromeda. - búcsúztam tőle egy kedves mosollyal az arcomon, miközben a kávés csészém alá tettem az italom árát s felálltak. Kiegyensúlyozott léptekkel hagytam el Madam Puddifoot kávézóját, amelynek most különös módon egészen sikerült belopnia magát a szívembe. Természetesen ennek is megvolt a maga oka, de most nem törődtem vele. Összeszedtem a diákokat, Cissy és Lucius pedig éppen az utolsó pillanatban futottak be ezzel megúszva a büntetést, majd elindultunk vissza a kastélyba.

//Köszönöm a játékot //

-Katherine Darkrose-


Leültem Katherine mellé, aki nagyon békésen üldögélt tovább. Sejtem, hogy Cissy ki fog akadni. Szerintem ez nem normális. Nem is értem, hogy miért. Ő örüljön a sorsának. Örüljön annak, aki. Örüljön, hogy anyáék örülnek neki. Nem hiszem el, hogy még mindig velem kell foglalkoznia. Nem tudom felfogni, hogy mit akar tőlem. Én azt hiszem, hogy mindent megpróbáltam. Ennél többet sajnos nem adhatok. Ő a húgom és az is marad örökké. De olyan húgom, aki nem szeret viszont. Örökké emlékezni fogok rá, hogy mennyire vártam, hogy amikor kisbaba volt, hogy dédelgettem. Erre ő biztosan nem emlékszik és letagadna. Nem szeret. Ez ennyire egyszerű. Beleittam a kávémba. Nincs már sok és akár szeretnék még maradni, akár nem, én hazamegyek. Egész délután tanulni fogok. Nem bírnék mást csinálni. A folytonos agyalás helyett, kell más, amit tehetek. Katherine kedves nő. Ráadásul tanár. Cissy tanára. Gondolom, ezért akadt most éppen ki. Remélem, hogy nem rendez jelenetet, azt most nem tudnám elviselni. Szerintem azért nem égetné le magát ennyire. Ő valószínűleg, hogy istennőnek tartja magát, de azért én tudok néhány dolgot. Katherine kérdésén gondolkoznom kell. Aki a jövőmről kérdez, eddig mindig csak azért tette, hogy idegesítsen. Katherine-nek biztosan nem volt hátsó szándéka, mert annyira azért nem ismer. De a legtöbb embernek van. Azt akarják, hogy én megint szomorú és magányos legyek és, hogy beletörődjek abba, hogy kivétel vagyok. Cissy sorsa valószínűleg az lesz, hogy hozzámegy a pasijához, aztán szül gyerekeket, majd meghal. Élete végéig ki kell tartania majd, mellette és sosem mondhatja el a saját véleményét. Mindig azt kell majd tennie, amit anya és a többiek mondanak. Egyszerűen nem tud mag kitörni, még akkor sem, ha majdnem belepusztul. Ez a sorsa. Ezt választotta azzal, hogy ennyire önző és hiú egy liba lett. Ezt tűrnie kell. Nos, ez az, amit biztosan nem akarok.
- Hát, ezen még nem gondolkoztam, de szerintem először is próbálom túlélni a vizsgákat.
Mosolygok és közben szorongatom a bögrét tovább. Azt hiszem, hogy tényleg nem tudom, hogy mi legyen. Ez nagyon kétségbeejtő. De ez van, én ilyen ember vagyok. Néhány ember sajnálatára, én nem lettem olyan, mint a családom, gondolom ezért kitagadtak. Én azonban nem vagyok az az ember, akit irányíthatnak. Bella tökéletesen beleesett ebbe a csapdába. Cissy, már elég közel jár hozzá. Én pedig, mint egy külön világ sodródom. Pontosan ez az, amit mindig is akartam. Majd én megmutatom a világnak, hogy mennyire is más vagyok. Black vérem van, amit a céljaim elérésében be is fogok vetni. Mármint, az ezzel járó tulajdonságokat. Megint elnéztem messze és láttam néhány diákot. Nem is tudom, hogy képes lennék-e gyerekekkel foglalkozni. Katherine eleve barátságosnak és kedvesnek néz ki, ezért őt biztosa szeretik a tanítványai. Amikor kijelentette, hogy szívesen maradna még beszélgetni, de nem tud, nagy kő esett le a szívemről. Legalább nem tűnök majd bunkónak, hogy olyan hamar el akarok menni. Egyébként sem tudom, hogy mi a véleménye rólam, de körülbelül sejtem, hogy hasonló, mint a legtöbb emberé. Ez engem, már meg sem lep.
- Máris mész?
Ránéztem. Egyszer Ted azt mondta, hogy néha olyan édesen tudok nézni, hogy nehéz ellenállni nekem. Attól a perctől fogva, mindig azt a mosolyomat húztam elő, ha valamit nagyon szerettem volna. Legtöbbször bevált, de szerintem voltak olyan is, akik hülyének néztek. Jelenleg csak egy édes mosolyt villantok Kath-re. Mától így fogom hívni, főleg, ha egyáltalán találkozom még vele bármikor, az életem során. Szerintem ennek nem túl nagy a valószínűsége. De azért lássuk be, a remény hal meg utoljára.

~Andromeda Cassiopea Black~

Úgy véltem meg tudom érteni Andromeda kihúzását a családból, elvégre ha úgy nézzük nála már csak én lóghatok ki jobban a sorból hiszen nézzük a tényeket... halott vagyok. Elhagytam a családom, és bár Voldemort hívei között mozgok, Dumbledorenak dolgozom, közben próbálok vigyázni Cissyre, igyekszem megakadályozni hogy oda jusson, mint Bella. Azt hiszem ez veri azt, hogy Rome Auror akadémián tanul, a különbség mindössze, hogy rólam azt sem tudják ki vagyok, elvégre mivel lényegében halott vagyok még csak legillimenciát sem tudnak alkalmazni rajta, mert nincs agyműködésem. Ha egy gyógyító közelebbről megvizsgálná a testemet azonnal rájönne, hogy nem dobog a szívem így agyhullámokat sem bocsátok ki még is élek. És mekkora mázli, hogy a testem magát gyógyítja ha felszíni sérülés ér, különben elég nagy bajba lennék. Volt már részem nem egy csatában és eddig mindig megúsztam azzal a hazugsággal, hogy gyógyító mellett tanultam így el tudom látni magamat. A probléma akkor fog elkezdődni, amikor nem a saját lábamon fogom elhagyni a csatateret, de ezzel majd ráérek akkor foglalkozni.
- És ha elvégezted az Auror Képzőt, mihez kezdesz majd? - kérdeztem s közbe kiittam a csészében lévő maradék kávét, majd tekintetem az utcácska vége felé vándorolt ahol néhány Hugrabugos és Hollóhátas diák lézengett egy kirakat előtt és vidáman beszélgettek valamiről. Ha jobban figyeltem volna még az utca zaja ellenére is tökéletesen meg tudtam volna mondani miről, de egyszerűen nem érdekelt. Mindössze néha szerettem szemmel tartani a közelemben lévő diákokat, elvégre ez volt a feladatom, ráadásként Cissy a legjobb helyen van mögöttem a kávézó belső részében. Aki miatt még fájni fog a fejem eleget az Bellatrix. És hozzá kapcsolódóan csak reménykedni tudtam, hogy ő és Andromeda nem fognak találkozni ellenséges helyzetben, mert akkor komolyan kénytelen lennék felhasználni a megnövekedett testi erőmet, hogy mindketten élve távozzanak a helyszínről. Eszem ágában sincs valamikor is végignézni, ahogy esetleg megölik egymást... már pedig Bella nem tétováznak sokat.
- Mindig jó dolog ha egy kicsit emberek vesznek körül. Kár, hogy kevés az időm, szívesen beszélgetnék veled még. - mondtam neki utalva arra, hogy még van egy kevés időnk, de nekem lassan vissza kell vinnem a csoportot a kastélyba, mert bár Szombat volt, Minerva volt szíves szólni, hogy egy két diák büntetőmunkára van beosztva így csak két órát tartózkodhatunk Roxmortsban. Pedig most az egyszer komolyan kedvem lett volna maradni, és beszélgetni Andromédával, de nem lehet kapzsi. Elvégre már az is kés szerencse, hogy egyáltalán itt összefutottunk még ha csak ilyen rövid időre is. Anyám mindig arra nevelt minket Druval, hogy a család az első és a legfontosabb... csak az felejtette el mondani, hogy ez az egész csak addig tart, amíg aranyvérű maradsz. Utána már csak egy senki vagy... szerinte.

-Katherine Darkrose-

Nem is tudom, hogy jelenleg mi fáj éppen a legjobban. Az, hogy a testvéremet szinte királynőnek tartják és imádja ezt az orrom alá dörgölni, vagy azt, hogy én vagyok a különc, aki nem követi a családja példáját. Csak néztem a tőle nem olyan messze ülő lányt, akinek sokáig még, az lesz a dolga, hogy a gyerekeket nevelje és oktassa mindarra, ami fontos az életben és azért, hogy életben maradjanak, célszerű őket tudni. Én úgy vagyok vele, hogy szeretek mindig újat és újat tanulni, tapasztalni és megélni. Szerintem ez nagyon fontos. De ő, Katherine nagyon vidámnak tűnik. Nem tudom, hogy ő annak idején idejárt-e a Roxfort-ba vagy nem, de azt biztosan tudom, hogy ő semmiben sem volt kivétel. Szóval, ő nem tudja átérezni, azt, amit én jelenleg érzek. Ez nagyon bonyolult. Amikor azt mondta, hogy "értem", akkor hallottam a hangjából azt, az úgynevezett sajnálatot. Azt, amit mindenki próbál mutatni, még akkor is, amikor nem is érzik. Annyira el kellett fordulnom, hogy meg is tettem. Katherine, érdekes ember lehet. Ő egy külső szemlélő, egy évek óta zajló vitában. Vagyis, gyakorlatilag egy ismeretlen. Nem hiszem, hogy tudja, hogy valójában, mit értek a tetteim alatt. Beleittam a kávéba és megint a gyerekekre néztem. Ők olyan boldogok. Hamarosan, rám is ez vár. De tényleg. Nemsokára, már Mrs. Tonks-ként mutatkozhatok be és így nem érdekli majd őket, hogy ki is vagyok valójában. Most már éppen ideje annak, hogy minden eddigi szenvedésem véget érjen és a céljaimat el is érjem. A legfőbb célom pedig, hogy le tudjam rakni a vizsgát. Ez eddig sikeresen megy, mert szorgalmas kis diák vagyok, mint mindig voltam, és ezerrel tanulok és haladok a cél felé. Ez van emberek, én már sosem változom. Amikor gratulált, megint rá néztem. Mosolygott és elhittem, hogy ezek a szavak, szívből jöttek. Lehet, hogy túl naiv vagyok néha, de ez van. Én is elmosolyodtam, de olyan halványan. Ez mindig jól esett. Tudom, hogy én örökké a kívülálló leszek, de azért szeretem, ha néha kapok egy-egy dicséretet, a tetteimért. Én próbálok jó lenni. Én próbálok más lenni. Igyekszem, de nagyon nehéz.
- Köszönöm.
A hangom kicsit halk volt. Katherine szava emlékeztetett anyáéra. Egyszer vagy maximum kétszer dicsért meg egész életemben. Körülbelül akkor, amikor olyan kedves voltam Cissy-vel és Bella-val, még amikor gyerekek voltak vagy amikor segítettem neki a házimunkában. Ez már, nagyon rég volt. Emlékszem, hogy mennyire szerettem volna, ha egyszer engem is szeretnek annyira, mint a húgaimat. De én hollóhátas lettem, kis stréber, nem pedig gonosz, egy kegyetlen kurva. Ezekből a durva gondolatokból ismét Katherine húzott ki. Már kezdek teljesen begolyózni. Kihúzta a széket és maga mellé invitált. Hát, ez eléggé fura. Lassan felálltam és elmosolyodtam, még szélesebben, mint amilyet eddig mutattam. Nos, jót tenne nekem egy kis társaság, azt hiszem. Szerintem ez mindenképpen segítene a mostani helyzetemben. Odasétáltam és közben az egyik kezemben a bögrémet szorongattam, a másikban, a táskámat. Annyira nem fáztam, bár az ilyen súlyos gondolatoknál, mindig kicsit libabőrös leszek. Mindhiába, lelki beteg vagyok.
- Köszönöm, már rám fért a társaság.
Gondolom, most Cissy úgyis figyel bentről és biztos vagyok benne, hogy neki nem tetszik ez a dolog. Miért is tetszene? A tanára, aki mellesleg úgy néz ki, mint egy 19 éves, együtt kávézik a nővérével, akit mellesleg azóta utál, hogy megszületett. Kezd összeállni a kép, kívülállók?

~Andromeda Cassiopea Black~

Mindig is utáltam azt, hogy az emberek megbámultak, már fiatalon is, amikor anyám mindig azt mondogatta, azért teszik, mert szeretik nézni a szépséget én pedig igazán az vagyok. Mint egy bimbózó rózsa. Igen... egy rózsa amely örökre beleragadt a legszebb korba, mert az apja nyíltan hangoztatott dolgokat, amiket jobb lett volna lakat alatt tartani. És persze ki szív minden miatt, hát persze, hogy a család jobban mondva inkább én. Ez szinte tök természetes. Már megtanultam, hogyan zárjam ki, azt hogy többen utánam fordulnak az utcán kiváltképpen a "korombeli" fiúk, csak valahogy eléggé illúzióromboló amikor tudatosul bennem, hogy az anyjuk is lehetnék. Vámpírok közül pedig akikkel eddig összefutottam az utazásaim során, mind döbbenten tapasztalták, hogy egyedül vagyok. Az egyik ilyen pártól Amarától és Henrytől tudtam meg, hogy ők már lassan 150 éve alkotnak egy párt, és hogy nem kell aggódnom, majd én is megtalálom azt akivel úgy érzem le tudom élni az örökké valóságot. Ők világosítottak fel, hogy vigyázzak, mert minél idősebb egy vámpír, annál erősebb, és hogy én a 47 évemmel nagyon is fiatal vagyok. Miután tőlük elváltam Párizsban elhatároztam, hogy megfogadom a tanácsukat és igyekeztem elkerülni az összes vámpírt, akit csak megéreztem, hogy a közelemben van. Nem terveztem az előtt elhagyni a létezést is mielőtt még közelebbről megismerhettem volna az unoka húgaimat és lássatok csodát, maga Dumbledore kínálta számomra fel a lehetőséget, amire mindennél jobban vágytam, na persze nem ingyen. De mint mindennek nekem is megvan az áram, valamit valamiért. Egyébként is ezzel legalább úgymond célt adott az életemnek. Vagyis, hogy egészen pontosak legyünk még egyet.
- Értem. - bólintottam neki kis mosollyal az arcomon jelezve, hogy nem kérdezősködöm miért olyan a viszonyuk amilyen, azonban ennek ellenére, neveletlennek tartottam a viselkedése miatt Cissy-t és ezt az iskolába visszaérve meg is fogom neki mondani, amint kettesben leszünk. Elvégre az ilyen ügyeket nem intézhettem nagy közösség előtt, elvégre ez tönkre tenné a rólam kialakított "mindig a mardekárt pártolom képet". Vigyáznom kell arra, hogy vélekednek rólam a tanárok és diákok egyaránt, mert az igazságnak rejtve kell maradnia, ameddig csak lehetséges.
- Ez igazán dicséretes, gratulálok. - mosolyogtam rá őszintén, és valóban büszke voltam arra, hogy legalább az egyik Black lány önálló életet akar magának és nem bábként leélni az egészet, tök mindegy hogy a család, vagy a férje által, de Cissy és Bella bizonyos szinten bábok maradnak majd életük végéig. Ebből a szempontból örültem, hogy Andromeda másik életet választott magának.
- Esetleg csatlakozol? - érdeklődtem tőle kihúzva a mellettem lévő széket az asztalnál. Tudtam, hogy odabentről Cissy minden bizonnyal döbbenten, mi több elítélően figyelheti az itt zajló eseményeket. De ez most valahogy nem érdekel, mert úgy látom a húgom anyánk életszemléletét nevelte bele a lányokba és kétségem sincs afelől, hogy Bellába sikerült a legjobban ezt belenevelnie hármójuk közül. És hogy Rome-t kétség kívül egy csúnya kudarcnak tartja, pedig nem az.

-Katherine Darkrose-


Ki nem állhatom, amikor az emberek összehasonlítanak Bella-val vagy/és Cissy-vel. Nem tudom, hogy ez most hogyan jutott az eszembe, de most éppen ezen agyalok. Tudom, hogy a testvéreim, de olyan szinten nem hasonlítunk egymásra, hogy az már művészet. Nem tudom, hogy Katherine látta-e, hogy az előbb Cissy, hogy átnézett rajtam. Persze, én sem voltam kedvesebb, szóval tök mindegy. De ha látta, akkor gondolom már rá is jött, hogy az úgynevezett "család" már nem tekint családtagnak. De ezt a legtöbben tudják. Vannak, akik tudják, mégis reménykednek, és vannak, akik tudják, és ezzel egyetértenek. Én egyikbe sem tartozom. A családom nem kezelhet úgy, mintha sosem lettem volna családtag, viszont azt hiszem, hogy megértem őket, mármint, hogy haragszanak rám. De én mindig, mindenben a kivétel voltam. Tehát, végül is, ez sem meglepő. Miért választok egy muglit? Nos, mert szeretem. Nekem nem kell érdekházasság, meg mindenféle vagyoni helyzetre támaszkodó kapcsolat. Én csak boldog akarok lenni és ennyi. Katherine megint megszólalt, és legalább annyira meglepett a kérdése, mint az enyém őt. Azt kérdezi, hogy Narcissa és Bella testvére vagyok-e. Most, ezt vagy tetteti, mert nem akar megbántani vagy tényleg nem hallott rólunk, bár azt kétlem.
- Igen, az vagyok.
Nem mondtam túl vidáman ezt, de nem is olyan szomorúan. Ezt a kérdés oly sokszor feltették már. Volt, akire előre tudta a választ, de azért mégis megkérdezte. Az idegesít a legjobban, hogy az emberek lenéznek azért mert, én más vagyok. Más vagyok, na és? Legalább én nem egy vagyok a Black család sarjai közül. Én az vagyok, aki. Nem fogom hagyni, hogy ezek a dolgok megfélemlítsenek. Tehát, Katherine tényleg tanár. Sejtettem, hogy nem hazudik. De azért lássuk be, nagyon fiatal. Simán letagadhatna egy csomó évet. Gondolom, ezt szereti. Én is szeretném. Bátor lélek, hogy tanár. Én sosem lennék képes 10 percnél többet maradni egy olyan terembe, ahol üvöltöző diákok elvárják, hogy jó jegyeket kapjanak. Talán azért, mert képtelen vagyok fegyelmet teremteni. De ez van. Én ilyen vagyok. Gondolkodóba estem, hogy mit is mondjak. Jelenleg nincs olyan igazi foglalkozásom. Tanulok és emellett aktívan részteveszem a Főnix Rendje dolgaiban.
- Hát, én végzős vagyok az Aurorakadémián!
Azt hiszem, bölcsebb, ha egyenlőre csak ennyit mondok. Sőt, lehet, hogy ez is sok. Nem szabadna mindenkivel megosztanom, hogy miket csinálok. Köztudott, hogy apával egy auror végzett, szóval megint csak megvetnének, ha rájönnének, hogy én éppen annak tanulok. De én szeretnék erős és bátor nő lenni, aki bármilyen helyzetben feltalálja magát. Ez egyenlőre a célom. 2 évet már kijártam, most, itt nem fogom abbahagyni. Katherine nem hinném, hogy megvet, mert vagyok, ami vagyok. Nem is ismer, szóval nem is vethet meg. De azért jól esne, ha egy picit másképpen nézne rám, mint a legtöbb varázsló és boszorkány.

~Andromeda Cassiopea Black~

Ahogy figyeltem a szomszéd asztalnál ülő lánykát... vagyis hát immár fiatal nőt, kezdtem úgy érezni, hogy lehet én sosem lettem volna képes ennyire szabadon dönteni. Képtelen lettem volna egy mugli férfit választani, hiszen ez egyenértékű lett volna azzal, hogy magára hagyom Druellát, ezt pedig soha nem akartam megtenni. De persze miután a "kedves szüleink" hivatalosan halottá nyilvánítottak, nem igen maradt más választásom, mint látszólag eltűnni az életéből. Vagy is hogy mindenki számára meghalni. Titokban azonban mindig ott voltam a közelükben és mint egy árnyék vigyáztam a lépéseiket, amikor csak tehettem. Ahogy a lányok születésénél is ott voltam a kórházban, elbújva egy nővér ruhában feszültem figyelve az eseményeket. És ahogy most ránéztem Andormedára, rájöttem, hogy ő jól döntött. Nem volt éppen felhőtlennek nevezhető kapcsolata a húgaival, így tökéletesen megtudom érteni a döntéseket amiket hozott. Én és Druella soha nem lettünk volna képesek, úgy elmenni a másik mellett, mint ahogy az előbb Cissy volt szíves azt bemutatni.
- Andromeda Black? Narcissa és Bellatrix nővére? - kérdeztem kissé meglepett arcot produkálva, holott tökéletesen tisztában voltam a válasszal, ahogy a nevével is. Ennek ellenére szerettem volna mindössze egy normális érdeklődő tanárnak tűnni, aki mindössze törődik a volt háza jelenlegi tanulóival. Ami tökéletesen illet rám, elvégre az összes griffendéles tudta, hogy amikor csak megtehetem kivételezek a mardekárosokkal. Na mondjuk nem mintha Lumpsluk nem ezt csinálná, ő mindössze nem házak, hanem vagyok és tehetség szerint szortírozza a diákjait, bár a kettőnk közötti különbség lényegesen nagy és itt most nem éppen az életkorra, vagy a nemünkre gondolok. A lényeg, hogy én nyíltan teszem ő viszont az illetők tanulmányi eredményei mögé rejtőzik, nem éppen a legegyenesebb ember akivel valaha találkoztam, de mindegy. Amikor meglepődve tette fel a kérdést, miszerint jól hallotta-e, nagyon halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, mert tudtam mi fog következni. Udvarias közléssel a tudtomra adja, hogy inkább nézek ki diáknak, sem mint tanárnak. Ez az egyetlen hátránya annak, hogy annak idején vámpírrá változtattak... na meg persze az, hogy ha erre rájönnek, hamarosan igazán halott leszek.
- Igen, immár 5. éve. És te? - érdeklődtem a foglalkozása iránt, miután a tudtára adtam, hogy 5. éve tanítok a Roxfortban és ezzel egyúttal sajnálatos módon arra is ráébresztet, hogy hamarosan távoznom is kell majd. Elvégre már bizonyosan szemet szúrt néhány embernek, hogy nem igazán öregszem. De ez annyira nem is lényeges, mert idén végre Cissy is elballag, tehát nem igazán van már miért itt maradom. Ha csak persze Dumbledore nem talál még ki valamit, bár ez már nem igen lehetséges. És amikor Cissy is kikerül az iskolából azzal a Malfoy fiúval az oldalán, akkor kezdődik az igazi élet. Amely minden bizonnyal egy véres háborúval fog kezdődni, efelől nem sok kétségem van.

-Katherine Darkrose-


Míg vártam, hogy vajon megszólal-e lehunytam a szememet és egyenesen a nap felé néztem. A napa melegen sütötte az arcomat. Ez a jó a napozásban. Akárki akármit mond, én mindig is szeretni fogok napozni. Nem túl egészséges, de manapság már sok minden káros, szóval, akkor nem mindegy? Nem is tudom, hogy mikor voltam strandon. Szeretek úszni és szeretem a napot is, szóval szerettem lejárni régebben. De azt hiszem, hogy azok az idők változnak, és velük együtt én is változom. De szerintem hamarosan arra is szakítok időt. Cissy és Bella nem szoktak velem úszni, amikor még gyerekek voltunk. Emlékszem rá, hogy én akkor is mennyire más voltam. Egy külön világ gyakorlatilag. De ők mindig összefogtak ellenem és azt hitték, hogy kitolnak velem, de mivel én időseb vagyunk náluk, ezért soha, de soha nem fognak úgy átverni. Hogy ez miért most jutott eszembe? Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből Cissy képét, amit az előbb produkált. idegesít, hogy azt hiszi, hogy ő több és jobb mint én. Ez biztos, hogy nem így van, de mivel erre nevelték, ezért valószínűleg örök életében ezt fogja hinni. Szegény kislány. Megint összerezzenek. Ma ilyen kis ijedős vagyok, ezek szerint. Katherine a neve. Volt egy ismerősöm, akinek szintén az volt a neve. Legalábbis úgy rémlik. De aztán eltűnt, szóval fogalmam sincs, hogy egyáltalán él-e még. Azt sem tudom, hogy anya él-e még. Ez nagyon gáz? Csak mert nem igazán tartjuk a kapcsolatot és mivel ő most úgy is kitagadna, ezért tök mindegy, nem?
- Andromeda Black.
Most még azt mondom, hogy Black, de nemsokára-remélhetőleg- Tonks-ra változtathatom és akkor már nem jut eszébe senkinek sem rólam, hogy én vagyok a kis kivétel. Ránézek a barna hajú lányra. Ő is rám néz majd megszólal. Olyan kis vékony hangja van. Nem is tudom, hogy mi jut róla először az eszembe. Talán anyu hangja. Neki is valami hasonló volt. Legalábbis így rémlik. Aztán lehet, hogy tévedek. Anyával kapcsolatban, semmiben sem vagyok biztos. Szerintem a "család", ami egyébként már nem is család, mert már eléggé szétszakadtunk, már semmiben sem biztos. Cissy talán tartja a kapcsolatot anyuval. Talán ő lesz a kis jó tündér, aki a nővérét követve, egy aranyvérű családból származó fiúhoz megy hozzá. Mert anyáék erre nevelték, mert ők így akarják. Ki tudja, hogy Cissy mit akar. Most emésztem csak meg valójában, hogy mit is mond. Azt mondta, hogy tanár? Ilyen fiatalon mit lehet oktatni? Tényleg ezt mondta, vagy csak a fejemben hallottam ezt? Úgy néz ki, hogy tényleg ezt mondta. De nagyon fiatalnak tűnik. Hogy lehet az, hogy már is tanár? Ennyi erővel, akkor én is lehetnék.
- Tanár vagy? A Roxfortban?
Hol máshol lehetne az Rome? Te jó ég, ezt komolyan megkérdeztem? Szerintem nem újdonság ez neki, mármint az, hogy mennyire megdöbbentem. Ha valaki olyan mint ő, az szokjon hozzá. Még mindig őrá néztem és elmosolyodtam. Ez amolyan döbbent mosoly volt, amit akkor mutatunk, amikor nem is szeretnénk, csak úgy jön, mert más kifejezést nem vagyunk képesek mutatni. Fogtam a bögrét és megint a számhoz emeltem. Óvatosan ittam bele, mert én hajlamos vagyok arra, hogy félrenyeljek. És most ehhez éppen nincs kedvem.

~Andromeda Cassiopea Black~

Ha esetleg rájönnének ki vagyok, nem tudom mennyire lenne nagy az öröm. Kiváltképpen Bella reakciójától tartok, elvégre Andromeda pár választására is oly mértékig hevesen reagált, mint a húgom, és ez minden kétséget kizáróan az anyánk hibája. Ha ezek után még hozzájönne a dologhoz, hogy van egy soha nem öregedő vámpír nagynénjük úgy vélem a titkom hamar olyan fülekbe jutna, amelyek előszeretettel vetnének véget a létezésemnek. Akkor pedig az elmúlt 5 év munkája a semmiért volt. Bár talán Cissy nem reagálna ennyire durván a helyzetre, de ez nem tudhatom, csak reménykedhetek, hogy eléggé erős akaratú leányzó, aki még Bella mellett is képes érvényre juttatni a véleményét. Mert az a lány aztán egy igazi kis bestia, kísértetiesen hasonlít az anyámra, ami nem éppen a legjobb ajánlólevél. Cissy szerencsére -legalább is ahogy elnéztem az utóbbi években- inkább rám hasonlít, valami furcsa kis csoda folytán. Amely feltételezem a húgomnak is feltűnhetett, nem véletlen választott hozzá egy Malfoy fiút a férjével. Ő nem szándékozott elkövetni azt a hibát, hogy Cissy-t egy Lestragne-hez próbálja hozzáadni. Erre valóban Bella volt a tökéletes alany, mert pont olyan híve Voldemotnak, mint az a fiú. Kétségkívül neki sosem lesz majd igazi családja, bár ezen a téren Cissy-ért is aggódom. A Malfoy fiú szülei is hívek, tehát ha valamely úton fia fog születni... nem lennék meglepve ha valaki azt mondja majd évekkel később, hogy Narcissa megszökött a gyermekével a "szent kötelesség" elől. Merengő gondolataimból unokahúgom szavai rántottak vissza, amelyekkel választ adott, nem is olyan rég feltett kérdésemre, amely mindössze egy beszélgetés kezdeményezésére szolgált.
- Katherine Darkrose. - mutatkoztam be kis mosollyal az arcomon, mert úgy véltem így illendő. Emlékszem néhány évvel ezelőttig mekkora gondot jelentett, hogy ne a Rosier-t említsem meg vezetéknévként. Megváltoztattam és meg kellett szoknom, ezt az újat, hogy biztonságban legyek és hogy a későbbiekben megvédhessem a szeretteimet, még ha ők nem is tudnak majd róla. Mert másképpen nem megy. Nem mehetek egyszerűen csak haza és közölhetem Druellával, hogy élek, de megharaptak. Azt hiszem képtelen lennék elviselni azt, hogy lássam a rám irányuló megvetést a szemeiben. Örökre a gyermek énjét akarom megőrizni a szívembe, azét a lányét, aki rajongott a nővéréért, és az első zsebpénzéből egy karkötőt ajándékozott neki. Egyik kezem akaratlanul is a csuklóm felé kalandozott megérintve a gondolataimban szereplő kis ékszert.
- Igen, bár néha elég kimerítőek, de ezen a hétvégén én vagyok az a szerencsétlen tanár akinek ez a megtiszteltetés kijárt. - mondtam neki fanyalogva, hogy az én felelősségem amíg ezek az ördög fiókák Roxmortsban tartózkodnak. Most azonban, hogy összefutottam Andromedával, már ez sem tűnt valahogy annyira vészesnek, legalább is, ha minden ilyen nyugis marad a hátralévő egy és fél órában is. Nem óhajtok semmiféle zűrt elsimítani, amely esetleg a két ház diákjai között keletkezhet.

-Katherine Darkrose-

Élveztem, ahogy a nap az arcomba süt. Élveztem, minden sugarát. Aztán hirtelen nem. A húgom, Cissy, most éppen karöltve vonult be a kávézóba a lovagja oldalán. Gondolom, ez volt a kis lenéző jelenete. Fáj, hogy elvesztettem, mert néha úgy éreztem, bár lehet, hogy csak akartam érezni, hogy azért mi tarthatnánk a kapcsolatot. A vérvonalat maximum ő viheti tovább, mivel Bella nem fog szülni és ha én valaha is szülök, remélhetőleg Ted-nek, a kis lurkonk félvér lesz. Gondolom, részben emiatt nem akar velem társalogni. Még csak oda sem biccentett. Végignéztem, ahogyan belép a helységbe, majd elkaptam a fejemet és a többi diákra néztem. Mit is foglalkozom én Cissy-vel. Most tervezem, hogy mennyi mindent fogok tenni a jövőben. Ennek örülnöm kéne. Ráadásul, remélhetőleg, Ted szülei másképp viszonyulnak a dologhoz. Anyuékkal nagyon szégyenkezem. Nem is fogom őket megemlíteni senkinek sem. Még hogy én hoztam szégyent a családra. És akkor ők mit hoznak rám? Beállítják magukat a tökéletes családnak, aztán le se szarnak. Bele ittam a kávémba. Megint felhúzom ezen magamat. Már oly sokszor tettem, és mindig végig kellett hallgatnom Ted mondandóját arról, hogy lehet, hogy valakivel beszélnem kellene a gondjaimról, mondjuk egy orvossal. Én mindig visszautasítottam, mert kizárt, hogy ezt bárki, rajtam kívül tisztán értse és még jó tanácsokat is tudjon adni. Ekkor hirtelen valaki megszólal és én összerezzenek. Persze, csak a szép lány, akiről az előbb már meséltem. Kész katasztrófa vagyok ma. A lányra nézek és próbálok nem riadt képet vágni, bár nagyon megijesztett. Jó lenne nekem némi külsős társaság is. Ahogy ránézem, hirtelen eszembe jutott, egy modell. Nem is tudom, hogy miért, de mintha őt láttam volna előttem. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert nagyon mást még nem voltam képes tenni. Csak bámultam és közben mosolyogtam. Vajon ő a diákokhoz tartozik? Annyira bámulja őket, hogy lehetséges, bár erre azért fogadni nem mernék.
- Igen, nagyon szép.
Ideje volt már, hogy válaszoljak, mert szerintem már várta a reakciómat. Én megfogtam a bögrét és beleittam. Közben megint a diákokra néztem. Nem fogok beszélni soha többet Cissy-vel. Erre senki sem kényszeríthet rá. Egyszerűen nem menne. Azt hiszem, hogy a család teljesen kitagadott. Talán Sirius megért. Ő most végez a Roxfort-ban, ő biztosan megérti a gondjaimat. Neki is vannak problémái. Például, hogy ő sem mardekáros lett Black létére. Ebben igazi társak vagyunk. Legalább nem vagyok egyedül. Ez jó érzéssel tölt el. De egyáltalán beszélhetek-e még családról? Bella elment, apu meghalt, én is elmentem, anyuról azt sem tudom, hogy él-e még, Cissy, pedig hozzám sem szól. Milyen család az ilyen. Megint a csajra nézek. Azt hiszem, hogy inkább a társalgást választom a töprengés helyett. Azt hittem, hogy ma békésen elleszek, úgy, ahogyan egész életemben voltam, de úgy látszik, hogy a sors úgy akarta, hogy ez ne így legyen. Nem vagyok akkor hívő, de a sors útjai kifürkészhetetlenek. Szóval, egy kicsit néztem a lányt, aki a diákokat néztem, majd megszólaltam:
- Ismered a diákokat?
Csak úgy, kedvesen, aranyosan, barátságosan megkérdeztem ezt tőle. Nézi őket és valószínűleg azért foglalkozik is velük. Lehet, hogy egy diák, de az is lehet, hogy tanár, bár azt azért kétlem, hiszen nagyon fiatal. Csak néztem a lányt és közben megint eszembe jutott róla valami: anya.

~Andromeda Cassiopea Black~

Ahogy leültem az asztalhoz és belekortyoltam a kávémba, és felpillantottam, már meg is láttam Cissyt, ahogy Luciusba karolva a kávézó felé tartanak. Pont ahogy sejtettem, legalább azzal a lánnyal többé kevésbé minden rendben lesz, mert szem előtt van. Megvan a magához való esze, hogy ne pont előttem rendezzen jelenetet. Ahogy a Malfoy fiúnak is, ami igazán dicséretes most már csak abban kell bíznom, hogy Bellatrix nem csinál semmi ostobaságot, illetve ha még is, akkor tökéletesen eltüntetni néhány exmemoriammal a nyomait. Bár általában rám hallgatnak, mert tudják, hogy egykor én is az ő házukat erősítettem, így ez bizonyos tekintélyt biztosít számomra, amely kimondottan kényelmes. Még szemeimmel követtem a többi diákot, ahogy szétszóródnak, ezalatt pedig a Mardekár ház két gyöngyszeme bevonult a kávézó belső részébe. Ahogy azonban kissé jobbra fordultam, egy egész percre megállt bennem az ütő, ugyan is nem más ült a mellettem lévő asztalnál, mint Andromeda Black, a legidősebb unokahúgom. Az egyetlen probléma az volt, hogy fogalmam sem volt, még is mi a fészkes fenét keres itt, mert Cissy még csak nem is köszönt neki. Így kizártnak tartom, hogy esetleg hozzá jött volna.
- Kellemes nap, igaz? - érdeklődtem végül beszélgetést kezdeményezve, mivel láttam, hogy egyedül volt. Én pedig szerettem volna végre közelebbről is megismerkedni vele végre. Amikor az iskolába járt, nem nagyon volt lehetőségem találkozni vele, mert nem tanítottam, akkor még csak az alsóbb évfolyamos SVKsok tartoztak alám, ő nem. És mivel még csak nem is a mardekárba került, a közelébe sem tudtam férkőzni. Bellát és Cissyt sikerült megismernem, és még ha ő egy muglihoz is készül hozzámenni, ezzel nyilván az őrület szélére sodorva a húgomat, ő akkor is egy Black. Számomra mindig is az marad, még ha ezt jól fogom is titkolni mindenki előtt. Addig biztonságos mindannyiuknak, amíg nem szereznek tudomást a múltban történtekről elvégre maga Druella is azt hiszi meghaltam. Jobb is ha ez így marad, mert így talán képes leszek megvédeni őket, bizonyos mértékig önmaguktól és minden mástól is.

-Katherine Darkrose-

Ha akarnám sem tudnám neked elmagyarázni, hogy milyen remek időtöltés meginni egy kávét és közben nézni a világot. Ezt meg kell mindenkinek élnie legalább egyszer. Ma, kivételesen, volt időm arra, hogy elmenjek kávézni. Egy közeli varázslófalvat választottam és azon belül is, egy hangulatos kis kávézót. Egyedül vagyok, Ted-nek is dolga akadt, de legalább van időm magamra. Az én időbeosztásommal ilyen elég ritkán fordul elő. Most rettenetesen izgulok a tanulmányaim miatt. Hamarosan eljön a vizsgaidőszak és végre bebizonyíthatom, hogy megfelelek a feladatnak. Ez nagyon sok stresszel jár, legalábbis nekem. Én kimondottan ilyen típus is vagyok, mert még a legapróbb dolgok miatt is aggódom. Te ilyenkor kénytelen nekem elmondani, hogy mennyire sokat is dolgoztam érte, és hogy meg fogom kapni, mert megérdemlem, meg hasonlók. Úgy sajnálom szegényt. Neki is meg vannak a maga gondjai, én pedig még itt a sajátjaimmal is keserítem az életét. De hát, hiába. Már menyasszony és vőlegény vagyunk, akik hamarosan, ha minden jól megy, egybekelnek. És én annyira, de annyira boldog vagyok. Minden lány életében fontos, az esküvő, minden lány életében fontos, hogy tökéletes legyen. De már mondtam Ted-nek, hogy biztosan nem ebben az évben tartjuk meg, mert most sok a dolgunk. Nem lenne elég időm és energiám ahhoz, hogy meg is szervezzem. Ráadásul most anyuval sincs minden rendben. Azt sem tudom, hogy él-e még. Amióta meghallotta, hogy meg volt az eljegyzés, azóta látni sem akar. Pedig, nem rég volt. Beleiszom a kávémba megint és akkor megpillantom Cissy-t. Mit keres ő itt? Körülnézek és sok más kisdiákot is látok. Szóval, ma az egyik mazochista tanár bevállalta, hogy lehozza őket ide. Amikor én jártam a suliba, akkor is volt ilyen. Alá kellett íratnom apuékkal, különben nem engedtek volna le. Az nagyon ciki lett volna. Jó is, hogy néha lehozzák őket. Kell nekik egy kis légkör változás. De ki az a srác, akivel Cissy együtt lóg? Az a Lucius Malfoy gyerek, akivel együtt jár? Remélem nem akarnak majd egymás nyakába borulni, mert akkor én biztosan menekülök. Ne értsetek félre, én szeretem a romantikát, de ez még nekem is sok lenne, szerintem. Cissy életét ugyan úgy képzeltem el, mint Bella-ét. Csak kár, hogy apu már nem él és nem tudja olyan remekül megszervezni neki. Megint beleiszom a kávémba. Közben a mellettem lévő asztalhoz leül egy fiatal, barna hajú nő, aki szintén a gyerekeket bámulja. Lehet, hogy ő is velük van. De akkor miért nem lóg velük? Emlékszem, hogy én imádtam arra kószálni, amerre a többiek. Voltak mindenre vevő barátaim, akik mindenhová elkísértek. Én imádtam felfedezni a tájakat és helyeket, majd leírogatni őket a naplómba. Ez még talán, egy kicsit most is él. Még mindig a lányt bámulok, de azért nem olyan feltűnően. Ő is kávézik. Elmosolyodom. Azért vannak olyan emberek, akik értik, hogy milyen jó is, egy kicsit a teraszon kávézgatni.

~Andromeda Cassiopea Black~

Sosem voltam oda, amikor rám hárult, az a mélyen tisztelt feladat, hogy lekísérhettem a végzős diákokat Roxmortsba. Persze közülük, is csak azokat, akiknek a szülei aláírták az engedélyüket. Mire azt a sok papírt leellenőrzöm az aláírás hamisító bűbájokkal kétszer megtehetném velük az utat oda vissza, de a szabály az szabály. Beletelt jó fél órába mire végeztem, bár hozzá kell tennem Bella és Cissy papírjait meg sem kellett nézzem, elvégre tudtam, hogy a húgom úgy is elengedi őket. Időpocsékolás lett volna, a többiek meg higgyék csak azt, hogy kivételezek a Mardekár ház tagjaival, nem túlzottan érdekel. Miután ez a sok papír ellenőrzés megvolt szépen nekiindultam levezetve a csoportot, amelynek nagyja természetesen Griffendéles és Mardekáros diákokból állt leginkább. Ez ellen semmi kifogásom nem lett volna, ha tökéletesen biztos lehetek abban, hogy nem csinálnak botrányt, így még mielőtt szélnek eresztettem volna őket, egy kellemes mondatot intéztem hozzájuk.
- A bajkeverők év végéig beköltöznek hozzám büntető munkára, remélem világos voltam! 3 óra múlva ugyan itt találkozunk. - jelentettem ki, és amikor egyöntetűen megkaptam tőlük a heves bólogatást és hangos igenlést, intettem, hogy mehetnek. Felesleges volt hozzátennem, hogy aki késik az itt marad, mert ez nálam alapszabály volt és ezt minden diák tökéletesen jól tudta. Természetesen nem hagyhattam volna itt egyiket sem, de eddig mindig mindenki tökéletesen pontosan is érkezett, szóval emiatt nem kellett, hogy fájjon a fejem. Végül úgy döntöttem, hogy amíg ők elfoglalják magukat jómagam beülök Madam Puddifoot kávézójának teraszára. Így is tettem, majd rendeltem egy kávét, amit nem sokkal később meg is kaptam. Tökéletesen megfelelt nekem a teraszon valóücsörgés, mert a helység belseje számomra már egyenesen gyomorforgató volt. Megértem én, hogy ez a szerelmesek helye, de ezt a sok rózsaszín cicomát már egyszerűen túl soknak tartottam. Azonban tudtam, hogy itt vagyok a legjobb helyen, ahonnan szemmel tudom tartani Cissyt és az éppen aktuális szerencsétlen srácot akivel randevúzik, ha csak nem Lucius Malfoy az.

...