A csónakház

Mosolyogva hallgattam amit mondott, és hirtelen nem tudtam, hogy megcsókoljam vagy először biztosítsam arról, hogy nem unnám meg, és hogy a nagynénémnek sem lenne ellene semmi kifogása, legalább is miután megnyugtattam afelől, hogy nem fog engem bántani illetve, hogy Sirius talpig úriember. Bár az talán, hogy Griffendéles egy picit szúrná a szemét, de nem annyira, hogy ezt nyíltan ki is mutassa esetleg.
- Nem zavarnád. Szerintem kedvelne téged. - jegyeztem meg felmosolyogva rá, majd egy könnyed csókot nyomtam az ajkaira, jelezve, hogy teljesen komolyan gondoltam amit mondtam. bár az is igaz, hogy akik ismernek azok tudják, hogy nem szoktam olyan dolgokat kimondani amiket nem gondolok teljesen komolyan. Főleg nem ilyen helyzetekben. Amikor felvetette a dolgot, hogy ne mondjam el senkinek sem hogy animágus fejcsóválva pillantottam fel rá, azzal a cinikus nézésemmel amit a nénikémnek tartogatta egyedül, egészen idáig. De ő is csak akkor részesült benne, amikor valami teljesen nyilvánvaló dolgot közölt velem.
- Már akkor éjjel tudtam, hogy bejegyzetlen vagy. - kacsintottam rá finoman megpöckölve az orrát, mint amikor egy kutyus rosszat csinált és a gazidja játékból megfenyíti. Az én szememben vagy cselekedetemben azonban nyoma sem volt ilyesminek csak a puszta játékosságnak és a szeretetnek volt helye az ő irányába. Amikor James anyjáról kezdett beszélni érdeklődve figyeltem az arcán átsuhanó érzelmeket, de nem igazán tudtam őket megfejteni. Nem úgy tűnt, mint aki gyűlöli, mindössze nem kedveli, az életfelfogásáért. És annak fényében, amit Sirius családjáról megtudtam, tökéletesen megtudtam érteni ezért.
- James tud vigyázni magára, legalább is mindig túléli a mardekár meccseket. - jegyeztem meg, elvéve kissé a hangulat komolyságát. Szerettem volna az időt boldogságban eltölteni vele. Annak ellenére, hogy tudtam komoly dolgokról is beszélnünk kell, mert azok nem tűnnek el. Mindig ott lesznek és terhesen ránk borulnak majd, azonban vannak olyan dolgok, amiket az sem old meg ha beszélünk róla. Amikor azonban Juliett és Lupin nevét említette egy mondatban felkaptam a fejemet és nem bírtam ki, hogy ne kacagjak fel.
- Juliett említette hogy... hm tetszik neki Lupin. Roxmortsban jóformán könyörgött hogy szögeljem az asztalhoz, nehogy valami butaságot csináljon. - magyaráztam neki, elpirulva elvégre én is meséltem Juliettnek róla, meg egy keveset arról az estéről, amikor elcsattant az első csókunk és meg is ismerkedtünk,

Kicsit gondolkodtam, majd kinyögtem, ami a fejemben járt.
-De ha egész nyáron veled lennék megunnál, és lehet, nem örülne neki a nagynénéd, nem gondolod?
Kérdeztem tűnődve, majd elkezdtem piszkálni valamit a padlón, eszembe jutott, mire akartam megkérni Em-et feltétlenül, mielőtt még elfelejtem a dolgot, pedig általában a nyelvemen van.

-Em én szerettelek volna megkérni, hogy senkinek se mond el, hogy animágus vagyok. Mert...nem csak én vagyok az és nagyon nagy baj lenne, ha megtudnák. És kérlek, a nagynénidnek se, mert nem vagyunk...bejegyezve.
Nyögtem végre ki a végét a mondatnak, mert elég bénán sikeredett, ez nem az, hogy nem bízom meg benne, csak még soha nem is mondtam neki, tehát csak megkérem rá, a többieket viszont nem fogom elmondani, csak azért, mert nem engedték meg. Bár igaz, nem is kérdeztem.

-Mániákusan próbálta rábírni, hogy ne beszéljen azokkal, akik nem aranyvérűek...és legjobban Lilytől próbálta védeni. Ahogy én is, csak nem azért, amiért ő.
Értettem egyet szerelmemmel, majd néztem, ahogy elpakolja a cuccát, vagyis csak a gitárt a tokba, majd elmosolyodtam, mikor visszajött és fejét vállamra hatotta.

-Jamesnek nem tudok sokat segíteni, mert nem tudom, mi a baja. Csak remélhetem, hogy egyszer elmondja...
Sóhajtottam, majd eszembe jutott valami..
-Ki az a Juliett? Nem tudom, csak azt, hogy Lupin teljesen be van zsongva miatta.
Tettem hozzá mosolyogva.

De még ha Lily időben is beszél Jamessel akkor sem lehettem teljesen biztos benne, hogy az a találkozás bármiféle eredményere is vezetne, nem hogy esetleg még pozitívra is. Nem ringattam magam rózsaszín álmokba, mert tisztában voltam vele, hogy Lily mennyire mélyen is sebezte meg Jamest, ráadásként, ott volt az amit mondott. Az édesanyja halála is. Tökéletesen megtudtam érteni a fiút, amiért teljesen földhöz vágta ez az egész, elvégre még a lehetőségeket is elvették tőle bizonyos mértékig, hogy kiönthesse a lelkét, tekintve az egész ügyet.
- Az jó, ha pozitív értelemben. - mosolyodtam el, amikor Sirius majdnemhogy rábólintott arra, hogy esetleg nálunk töltse a nyarat. Azonban ezzel egy időben az is eszembe jutott, hogy Sirius végzős, neki ez az utolsó éve Roxfortban. Nekem viszont még van itt egy évem. Szerettem volna feltenni, a lelkemet, nyomó kérdéseket, hogy mihez kezd majd, most hogy végzett? Hova fog menni továbbtanulni, vagy dolgozni? De ezeket inkább most mind megtartottam magamnak, mert féltem, hogy még ő maga sem tudja rá a válaszokat és még nem akartam szembe nézni ezzel a tudatlansággal. Elvégre ezen a téren én sem voltam sokkal okosabb, de nekem volt egy hely, amit az otthonomnak neveztem és ahova mindig visszamehetek.
- Nem ismerem James édesanyját, de még is csak az édesanyja, ha nem is mondja ki, éreznie kell. Ez valami olyan, ami azalatt a 9 hónap alatt fejlődik ki egy anyában, amikor a gyermekét még a szíve alatt hordja. Viszont mardekáros, tehát azt is figyelembe kell venned, hogy Jamest aranyvérűekhez méltón próbálta felnevelni, de nem nagyon sikerülhetett. - próbáltam elmagyarázni neki, hogy mire gondolok pontosan, és úgy véltem sikerült, viszont a Lily témában, igyekeztem elhatárolódni és semelyikük pártjára sem állni, mert az nem lett volna fer. Sirius egyértelműen James oldalára állnak, nekem viszont Lily a legjobb barátnőm. Nem szeretnék ezért veszekedni sem vele, sem Lilyvel, sem Jamessel.
- Talán meg kellene adnunk az esélyt, hogy egymás között megoldják a dolgokat. Tapasztaltam milyen ha megpróbálsz segíteni. - mondtam egy szomorú sóhaj kíséretében, miközben felemeltem a földön heverő gitáromat és visszatettem a tokjába, amolyan pótcselekvésként. Majd miután ezzel megvoltam odaültem Sirius mellé és a vállának dőltem.

Magam elé meredtem, mikor azt mondta, az anyja próbálta őket megvédeni. Az én anyám inkább maga elé vett volna, hogy megvédje magát. Erre a gondolatra megremegtem, lehunytam a szemem. Szinte láttam magam előtt a képet, amitől csak még rosszabbul lettem. Igen, kétség kívül ez történt volna, az a legszörnyűbb, hogy nem is merül fel bennem a kétely ezzel kapcsolatban. Mindig is egy báb voltam, miután meg kitagadtak nem volt elég pénzem egyáltalán csak normálisan élni.

Em ajánlatán elmosolyodtam. Kétség kívül jobb lenne, mint egy szemeteskonténer mellett, csak azért ott, mert nem valószínű, hogy ott megtámadnának, hisz ha mégis nem használhatom a pálcámat. Katasztrófa, vagyis...három embernek hiányoznék, ez már elég nagy szám ahhoz, hogy vigyázzak magamra. Bár a családom szerintem magasról tojna az egészre.
-Az....szokatlan lenne, de nagyon pozitív értelemben.

Mosolyodtam el. Ilyet még nem mondott nekem senki, mármint, hogy senki sem ajánlotta így fel, csak James vagy Lupin küldött néha baglyot, mikor minden oké volt náluk és arra jutottak, hogy végül is, hiányzom nekik. Sokszor voltam náluk dugiban is, hogy a szülők nem tudtak rólam, mármint farkas alakban...izé, kutya...valahol a kettő között félúton. Ezen elmosolyodtam. Majd lehervadt a vigyor, az utolsó mondatán.

-Tudod nem sok olyan ember van, akit néha nagyon szívesen kinyírnék, persze nem komolyan. Az egyik Lily, az teljesen határozottan, a másik James anyja. Miközben hálás is vagyok neki, amiért James létezik, de...hogy egy anya sose mondja a gyerekének, hogy szeretlek ez nálam, annak ellenére, hogy anyám nekem se mondta soha az életben, teljesen elképzelhetetlen. Mert...James megérdemli, csak az anyja az...
Fogat csikorgattam tehetetlen dühömben, majd sóhajtottam.

A baleset volt az ami miatt elgondolkoztam azon, hogy esetleg talán gyógyítónak tanulhatnék, de végül rájöttem, hogy nem ezt akarom én igazán. nem akarom, hogy a múltam határozza meg milyen ember leszek később, vagy hogy milyen foglalkozást választok magamnak. Nem akarok örökre a múlt foglyaként élni, de elfelejteni sem akarom egészen, hiszen a múltam is az életem része, nem csak a jelenem és a jövőm, majd valamikor egyszer. És ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, rájöttem, hogy szeretném ha Sirius a jövőm része is lenne, nem csak a jelenemé.
- Van egy sebhely a hátamon. Akkor szerezhettem amikor anya hátrafordult és megpróbált megvédeni engem és Jasmine-t. - mondtam végezetül Siriusnak, hogy ne tudjon rólam kevesebbet, mint a legjobb barátja. Jamesnek azért mondtam el, mert megérdemelte, elvégre ő is megosztotta velem a titkát, és megbíztam benne annyira, hogy elmondjam neki az enyémet. Siriuss esetében más volt a helyzet. Azt szerettem volna hogy megismerjen, hogy elfogadjon, hogy ne legyenek titkaink egymás előtt, mert én csak így láttam elképzelhetőnek egy kapcsolatot. Nem csak vele, hanem akárki mással szemben is. Csendben hallgattam a szavait, amikor ő is beszélni kezdett, és rájöttem, hogy neki sem volt könnyebb sorsa, mint nekem. Nekem egy hatalmas érzelmi teherrel kellett megküzdenem, neki viszont érzelmi és fizikaival egyaránt.
- Én a nyarat mindig a birtokon töltöm Caroline nénivel. De ő folyton a minisztériumban van, nem hinném hogy zavarná, ha idén másod magammal mennék haza. - jegyeztem meg kissé elpirulva az ötletre, de tökéletesen tudtam, hogy Caroline néni nem tenné szóvá. Vagy ha még is akkor csak nekem négyszemközt és pusztán azért, mert aggódik értem. Édesanyám halála óta, édesanyámként szeret és nevel, s tudja, hogy nem töltheti be anya helyét a szívemben, soha nem is próbálkozott ezzel, és ez tökéletesen elég ahhoz, hogy nagyon szeressem őt. Feltétel nélkül, annak ellenére is hogy ő magam a mardekár ház tagja volt, amikor a Roxfortba járt.
- Várd meg, amíg ő maga hozza fel a témát. Talán még nem kész róla beszélni, mi lehetett az. - mondtam egy kissé sután. Utáltam hazudni, de James édesanyjának története nem az én titkom volt, hanem az övé, így jogom sem volt senkinek sem továbbadni főleg nem úgy, hogy megígértem neki, hogy nem teszem. Sirius a legjobb barátja és én tudom, hogy elfogja mondani neki, amikor lelkiekben készen áll rá. Ezen pedig sokat segíteni ha Lily azelőtt tudna vele beszélnie, mielőtt Sirius vagy esetleg Lupin beszélnének vele.

Ahhoz képest, hogy nem akart megijeszteni komolyan szívinfarktust kaptam finoman szólva a rémülettől, hogy esetleg...igazából nem is tudom, talán valami sebe van, vagy beteg, valami súlyos betegség. Az szörnyű lenne, lehet, annál rosszabb nem is történhetne. Nem, Em egészséges, jól van. Nyugtatgattam magam, még mielőtt elvesztem a fejem és kicsit követelődzően elkezdem kiszedni belőle, mi a baj, de szerintem a családja. Akkor viszont nem illene rákérdeznem.

Pár pillanat múlva elhúzódik tőlem, megijedtem, hogy lehet, mégis rám mérges, de nem. Amit mondott ledöbbentet. Ez rosszabb, mint amire gondoltam. De legbelül kicsit örültem, hogy túlélte. De egy tetű vagyok! Jól van na, de nekem eddig egy lány, vagy nő sem volt az életemben, és most van! Ez egy csoda, de ha meghalt volna a balesetben, akkor ő sem lenne és pont olyan egyedül lennék, mint egy hónappal ezelőtt, jaj, nem akarom újra azt az állapotot, bármit megteszek, hogy ezt megtartsam.

-Sajnálom. Komolyan.
Mondtam együttérzőn és hirtelen nem tudtam, megöleljem-e, vagy most inkább hagyjam, hogy a gondolataival és az érzelmeivel törődjön. Aztán úgy döntöttem, jobb, ha a fenekemen maradok nyilván nem véletlenül húzódott el. Elhelyezkedtem törökülésben és azon gondolkodtam, mit is mondhatnék, végül arra jutottam, hogy ha már lelkizünk, én is mondhatom a magamét.

-Velem nem ilyen rossz történt, de...A családom sose szeretett. Mind mardekárosak. Észrevették, hogy nem vagyok halál éhes valaki, így eltávolodtak tőlem, majd, mikor a griffendélbe jutottam egyenesen kitagadtak. Ami nagyon bánt igazából...így szünetekben keresek egy elhagyatott helyet, oda eldugom a cuccaimat aztán kutyaként lopok ennivalót, meg néha a többiekhez megyek egy-két hétre. Most nyáron Jamesnél nem voltam, mert...azt mondta, családi gondja van, csak nem tudom még most sem, mi az.

Tényleg nagyon igyekeztem összeszedni magamat, mert fogalmam sem volt róla, hogy James beszélt-e Siriusnak arról az estéről, amikor belebotlottam a nagyteremben. Nem tudtam, hogy tud-e a sebről a hátamon, illetve arról az egész rémálomról, amit akkor nyáron éltem át. Úgy éreztem, hogy talán ha most sikerült megnyugodnom akkor képes leszek róla beszélni, nagyon akartam. Szabadulni akartam attól a tehertől amely már évek óta nyomott egyre nehezedve, de eddig már magára a gondolatára is, reszketni kezdtem, de most először küzdöttem ellene, és ezáltal talán egy kicsit önmagam ellen is. Miközben egyik kezemmel Siriusba kapaszkodtam a másikkal, próbáltam letörölni az arcomról a könnyeket és hihetetlen megkönnyebbülésként ért a felismerés, amikor éreztem, hogy elállt a zuhatag. nem hullottak tovább a könnyeim és tudtam, hogy ezt valamilyen szinten neki köszönhetem.
- Köszönöm. - motyogtam újra, kicsit jobban átfonva karommal a nyakát. Nem tudtam hogy mondjam meg neki, hogy most nagyon sokat tett értem már pusztán a jelenlétével, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan James miatt keresett fel. Nem hibáztathattam érte, hiszen barátok, méghozzá nagyon jó barátok akik kiállnak egymás mellett jóban, rosszban, bajban. Vagy akár nőügyekben, ahogy jelenleg a helyzet festett. Amikor beszélni kezdett, akkor eszméltem csak rá, hogy valójában mennyire is ijesztettem meg azzal, hogy csak úgy a csónakházban találtam rám ilyen kikészült állapotban.
- Nem akartalak megijeszteni csak... - kezdtem miközben arcomat az övéhez döntöttem és hagytam hogy ismételten a hajam kezdje babrálni, csak úgy, mint az első éjszakán, amikor találkoztunk. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy itt volt velem még akkor is, ha úgy terveztem most egy kicsit magányra vágyok. Most hogy Sirius itt volt, valahogy ez a vágyam egyszerűen eltűnt, és csak élveztem a pillanatot, ahogy átölelt. Majd valamivel talán néhány perccel később, egy kissé elhúzódtam tőle, és a lábaimra ültem velem szemben.
- 11 éves voltam amikor a szüleim és a húgom meghaltak autóbalesetben. Én... én is ott voltam. Ezért nem szerettem volna aznap este a családomról beszélni. - mondtam végül nehezen, kaparó torokkal Siriusnak. Szerettem volna hogy ha tudja az igazat, és bár folyamatosan mindenki azt mondta a környezetemben, hogy ha beszélek róla, akkor könnyebb lesz. Jelenleg nem tudtam érezni ezt a fajta megkönnyebbülést, hogy végre beszélhette róla, de ez nem ért váratlanul. Kezdtem azt gondolni egyébként is az utóbbi időben, hogy a baleset óta eltűnhetett belőlem valami. Talán pont ez... amit a sokk váltott ki, nem tudom.

Mikor felém fordult átöleltem és pár perc múlva már éreztem is, hogy elkezd lenyugodni, kevésbé remeg. Elgondolkodva simogattam a hátát és valamit szerettem volna mondani neki, ami talán segít, de nem jutott eszembe semmi olyan. Csak fájt, hogy így látom, idegileg kikészülve, vagy legalább úgy néz ki. Annyira sajnálom, gondolom a családja miatt van. Tényleg szörnyű, ami velük történt, el sem tudom képzelni, milyen lehet ezt megélni, vagy akár csak visszanézni rá, de biztos nem turista kirándulás.

-Tudod...
Kezdtem bele, majd nyeltem egyet. Ezt így kerek perec soha nem mondtam ki senkinek, és most is olyan maró érzés volt, mintha közben valamilyen átok perzselné a torkom, de azért nagyon igyekeztem rábírni magam, gyerünk, képes vagyok rá, ez nem olyan nagy dolog, mint amit ő nem bír kimondani, tulajdonképpen ennek csak a tudata fáj és van benne egy adag önzés is, de...ez van és kész, szóval nyöszörögjük ki!

-Tudod nekem ti vagytok a családom. Te, James és Lupin. Képtelen vagyok elviselni, nézni, hogy te sírsz és ilyen rosszul vagy, meg James fura...dolgait, amit tudom, hogy Lily okoz és...mindennél jobban tenni akarok ellene, de pont úgy nem tudok, mint nálad. Hihetetlenül féltelek titeket, hisz mi lesz velem, ha nektek valami bajotok esik? Egyedül leszek teljesen. Ez önző dolog, de nekem szükségem van rátok, ha már nincsen normális családom.

Öleltem magamhoz szorosabban szerelmemet és óvatosan simogattam gyönyörű haját. Nekem tényleg kellenek ők, mindannyian, ha egy is elveszik közülük máris olyan, mintha kiverték volna az egyik tartó oszlopot alólam és már csak kétharmad lennék. Nem tudtam mit hozzátenni a családja tragédiájához, mert leírhatatlan dolog történt velük és én most tehetnék úgy, mintha érteném, pedig fel sem tudom fogni, milyen ez, ezzel tisztábban vagyok teljesen.

Nem szerettem volna, hogy ha sírni lát, bár ez sem sikerült, ahogy az sem, hogy észrevétlenül bújjak el itt a csónakházban, mert valakinek látnia kellett, hogy idejövök, különben Sirius nem tudott volna utánam jönni. Annyira biztosan dörömbölt, majd rontott be, hogy nem tehette máshogy, mint hogy biztos volt benne, hogy idebent talál majd. És nem is tévedett, csak azzal nem számolt, hogy kissé szétcsúszott állapotban fog rám találni. Bár ha jobban belegondolok, még egészen szerencsés, hogy most jött és nem egy félórával később. Már most is egészen reszketek, nem szeretnék belegondolni, hogy ráhoztam volna a frászt, ha esetleg később bukkan fel itt.
- Nem... nem a te hibád. - motyogtam neki, amikor bocsánatot kért, elvégre nem tudhatta, hogy mire számítson. Egyébként sem tudtam rá haragudni, elvégre csak aggódott, a legjobb barátja egészsége miatt, teljesen jogosan. Pedig figyeltem, hogy hogy nem evett sokat abból a gyümölcsrizsből, amikor összefutottunk és beültünk a konyhába. Hallottam a halk lépteit kopogni a fapadlón, amelyek csak akkor haltak el, amikor már egészem mögöttem állt. Legalább is tippjeim szerint, mert képtelen voltam megfordulni, szégyelltem magamat, amiért így kiborulva látott, és attól még jobban féltem, hogy nem tudom elmondani neki mi történt.
- Nem. Tényleg, nem. - mondtam neki, de még nem akartam megfordulni, mert éreztem hogy a könnyeim továbbra is potyognak, de teljesen az akaratomtól függetlenül. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet, úgy potyogtak a könnyeim és most tényleg kezdtem őszintén megijedni, hogy nem leszek képes abbahagyni. Csak haloványan vettem tudomásul, hogy leült mögém, majd egy zsebkendőt láttam becsúszni a könnyektől homályos képbe, és tudtam, hogy segíteni szeretne. Elfogadtam és letöröltem vele a könnyeimet, de helyette ujjak jöttek. Mint egy rossz Amazonas, komolyan úgy éreztem magamat.
- Csak szükségem van pár percre. - mondtam csendesen, és közben rávettem magamat, hogy megforduljak és odabújva hozzá a vállára hajtsam a fejemet. Szorosan lehunytam a szememet, és igyekeztem valami olyasmire gondolni, ami megnyugtat. Kék égre, az óceán hullámaira. Ezek voltak azok amelyek máskor mindig megnyugtattak, most azonban még csak élesen sem kellett magam elé képzelnem őket, azonnal éreztem, hogy a reszketésem csökken.

Felnyögtem válaszára, majd miután megláttam könnyeit ledöbbentem. Most mi van? Vagy miattam mérges, mert letámadtam? Nem akartam megbántani, csak James jobbat érdemel, mint Lily, olyat, aki nem teszi lelkileg rokkanttá teljesen. Mert aztán nekem nehogy valami öngyilkos kísérletet tegyen, mert akkor komolyan, nem érdekel, hogy gyűlölöm a halálfalókat, mert ölnek, az lesz Lily utolsó napja. Többet ér nekem a barátom és kész vagyok megvédeni bármi áron, vagy csak könnyíteni rajta.

-Sajnálom, hogy így rád törtem.
Mondtam elszégyellve magam. Hisz mi van, ha miattam sír?
-Miattam sírsz?
Kérdeztem halkan, majd közelebb mentem, egészen a hátáig. Át akartam ölelni és megnyugtatni, de mi van, ha most mrges rám? Akkor viszont nem járok jól és nem pozitív amit teszek.

-Megpróbálom kirángatni Jamest a Lily imádatából, szerintem ezek után hamar sikerülni fog.
Jelentettem ki, majd leültem mögé, csak ha mégis kiderülne, hogy nem utál annyira most már.
-Segíthetek valamiben?
Kérdeztem és egy zsepit nyújtottam felé.

-Nézd...én...nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod? Nem vagyok lányból, de szerintem megértem.
Simítottam végig bátortalanul karján, majd, mivel választ nem nagyon kaptam kicsit hátrébb húzódtam.
Lehet, el kéne mennem, magára hagyni most.

Csendesen hagytam, hogy a könnyeim eláztassák a kabátomat, és nem tettem semmit, egészen addig sem sem akartam mozdulni, amíg végére nem értem a dalnak. Ebben azonban valaki megakadályozott. Az első dörömbölésre, ijedten ugrottam egyet, majd amikor feltárult az ajtó és Sirius robogott be rajta, azt sem tudtam mit mondhatnék, helyette inkább megpróbáltam letörölni a még meg nem száradt könnyeket az arcomról, holott pontosan tudtam, hogy a vörös szemeim így is úgy is elárulnak majd. Igyekeztem többé kevésbé megtalálni a hangomat is, hogy képe legyek valamiféle választ adni neki, de ez sajnálatos módon beletelt pár percbe, de ő addig sem tétovázott már jött is a következő kérdése.
- Megpróbáltam felszínre rángatni Lilyben azt amit a szemeiből olvastam ki, amiről még ő magam sem tudott. Fogalmam sem volt, hogy James a teremben van, ami előtt kiabáltunk. Amikor... amikor kijött Lily megcsókolta, csak hogy bebizonyítsa nekem, hogy semmit sem érzett. Aztán persze megbánta én meg otthagytam őket, hogy Lily rendezhesse ezt az egészet. - motyogtam a végét már egészen halkan. Egyáltalán nem akartam, hogy James ennyire kikészüljön, ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, akkor inkább hagytam volna elmenni Lilyt, a hülye makacsságával együtt. De nem tettem. Nem hagytam hogy elmenjen és ez az egész katasztrófa lett a végeredménye. És a jelek szerint Lily vagy megijedt, vagy James be sokkalt és nem hallgatta meg. Nem tudom mi történhetett, de majd megkeresem Lilyt és megkérdezem ha egy kicsit összeszedtem magamat.
- Sajnálom. - motyogtam még Siriusnak, elvégre ha csak részben is de felelős voltam azért, ahogy a barátja most jelenleg érzi magát. Pedig tényleg annyira nem akartam, hogy ez bekövetkezzen mi több soha eszembe sem jutott hogy ez megtörténhet. Csendesen ültem vissza a padlóra háttal Siriusnak, de nem kezdtem újra játszani. Éreztem hogy további könnyek marják a szemeimet, de próbáltam úrrá lenni a bennem dúló érzéseken.

Ma teljesen hulla vagyok, egész reggel James paravánja mellett szobroztam és könyörögtem neki, hogy nyissa ki, de nem volt hajlandó, sőt, még csak nyöszörögni sem nyöszörgött. El sem tudtam képzelni, mi baja, míg ki nem tántorgott, egészen a mosdóig, ahol hányni kezdett. Tátott szájjal bámultam rá, majd azért oda mentem hozzá, hogy megnézzem, lázas-e. Hát igen, az, nem is kicsit. Még mondott valamit arról, mióta nem aludt, majd elájult. Pár pillanatgin csak meredtem rá, nem fogtam fel, mi is történt, majd sarkon fordultam.

Egészen Lupinig rohantam, akit leráncigáltam és ketten együtt felcipeltük a gyengélkedőre, hogy aztán a Madam elküldjön minket. Magára kellett hagynunk a hulla sápadt Jamest, akin nem úgy tűnt, hogy hamarosan magához tért. Mi történt? Miért zárkózott egyáltalán be? Nem értem. De meg kell keresnem Emet, hogy, ha tud valamit, mondja el, könyörgöm, mert én megőrülök, nem bírom így látni őt.

Valaki azt mondta, a csónakházban van, így lerobogtam oda, elkezdtem dörömbölni az ajtón, majd nem szórakoztam, kinyitottam. Bent tényleg szerelmem volt, hangolt valami hangszert. Lihegve álltam meg, igyekeztem levegőhöz jutni.
-Mond el, mi van Jamesszel, mert tudnom kell.
Mondtam komolyan. nem éreztem ebben az egészben semmi humorosat, tudni akarom, miért készült ki ennyire a barátom és ki fogom deríteni, még ha a nagy Lily Evanst is kell a falhoz ragasztanom.

-James a gyengélkedőn van. hányt, majd elájult magas lázzal. Mi történt vele?
Kérdeztem újra, most már könyörgő hangnemben, mert bele őrlök, hogy nem tudok rajta segíteni.

Hosszú volt a reggel, és mire észbe kaptam már régen délután volt. Úgy gondoltam mivel már véget értek az óráim és a házi feladatokkal is elkészültem, hogy lemegyek és keresek valami eldugottabb helyett, ahol egy kicsit játszhatok, tehát tokostól a hátamra vettem a gitáromat és nekiindultam a Roxfortot körülvevő parknak. Ha nem csaltak az emlékeim, akkor valahol a tó másik partján van egy csónakház, amit egyedül évkezdésnél használ Hagrid, amikor kiviszi a csónakokat, hogy azon hozza át az első évfolyamos diákokat. A hely tökéletesnek bizonyult ahhoz, hogy egyedül legyek, tehát arra felé indultam meg.
Ahogy odaértem örömmel vettem tudomásul, hogy közel s távol egy lelket sem láttam, így besurrantam és behúztam magam után a bejárati ajtót. Odabent mindenhol a régi fa illata érződött, amelyet gondosan ápoltak bár ritkán használtak. Székes sehol sem láttam, de mivel a padló nem volt kimondottan poros, ezért arra ültem le és magam mellé tettem a gitáromat. A csónakház végéből egy rövidebb stég vezetett bele a tóba, s bár gondoltam rá, hogy kiülhetnék oda is, úgy véltem ott túlságosan is szem előtt lennék. Nem akartam feltűnést kelteni, nem szerettem közönség előtt játszani. Így ott helyben az ölembe vettem a gitáromat és először csak megpendítettem a húrokat, ellenőrizve a hangolást. Miután azt jónak csak találtam, csak azt követően kezdtem játszani egy régi dallamot. Édesanyám kedvence volt, és utána rejtélyes módon Caroline néni kedvencévé is vált, holott fogalma sem volt róla, hogy mennyire is anya szívéhez nőtt a dal. Csak ültem ott a földön és hallgattam ahogy a halk gitárdal betölti az üres teret, és emlékeztem az együtt töltött pillanatokra. Majd a legutolsóra. Úgy éreztem talán sosem leszek képes elfelejteni az utolsó emlékemet róla. Nem a kiáltását, nem is a fékcsikorgás hangját, vagy azt, hogy csak bámultam előre. Hanem hogy milyen pánikkal az arcán vetődött hátra, hogy megmentsen minket. Vagy legalább is, hogy megpróbáljon mindkettőnket megmenteni. Lassan éreztem, hogy a könnyek lecsordulnak az arcomon, de nem zavartak. Egyedül voltam.

Elmosolyodtam azon, ahogy megfogalmazta ébrenlétem bizonyítékát. És ahogy megcsókolt szédülni kezdtem a levegő hiánytól, eszméletlenül csókolt. Oda értünk a Fúriafűzhöz, felvettem egy ágat és körül néztem, mivel nem volt senki a láthatáron gyorsan megkerestem azt a bizonyos göcsörtöt. Megnyomtam és a fa megállt csapkodás közben.
-Siess!-mondtam neki és gyorsan lehúztam az alagútba, majd gondolkodni kezdtem, hogy mit csináljunk. A legbiztonságosabb az lenne, ha nem mászkálnánk sokat az utcán, csak minimálisat. Szóval a séta kilőve, akkor marad a szoba és a beszélgetés, pajkosan csillant egyet a szemem és a szám szintén pajkos mosolyra húzódott.
-Arra a döntésre jutottam, hogy vegyünk ki egy szobát, mert kiszökve az iskolából egy Halálfaló és egy mindjárt híres kviddics játékos nem biztos, hogy nyugodt szívvel mászkálhat Roxmorts utcáin.

-Nem mintha a csillogás lenne a lényeg.
Vontam vállat, mert tényleg az érdekelt a legkevésbé, majd hagytam, hogy magával rángasson a Fúriafűz felé, ha ő arra akar menni, hát én követem, ne én rontsam el, de nekem fogalmam sincs, mit is akar ott, bocsánat.
-Hölgyem, ébren van és biztosíthatom odaadó szeretetem felől Önt!
Mondtam vigyorogva, majd vissza csókoltam ugyanolyan hevesen.
-És, hova szeretnél menni? Vegyünk ki egy szobát, ahol csak ketten vagyunk és beszélgessünk, vagy...sétálni szeretnél, mihez van kedved Roxmortsban?
Kérdeztem, mert nem sok ötletem volt, de egy biztos, úgy lesz, ahogy ő akarja.

-Megértelek.- mondtam neki. -Vissza fogom magam.
Arra, hogy leszúrták majdnem, a szívverésem a felére lassult és egy pillanatig nem kaptam levegőt. Nem kezdtem el sopánkodni, minek? Ami megtörtént az megtörtént ezzel nem tudok már mit kezdeni.
-Valóban, akkor ki sem élvezhetnéd a csillogást.-mondtam neki, de gyorsan eltereltem a gondolataimat a szörnyű képről, hogy Jhonny holtan fekszik és Rose pedig kárörvendően kacag felette. Megráztam a fejem és mosolyt erőltettem az arcomra, majd Jhonnyra néztem és ahogy megláttam a mosolyát az enyém erőltetettből természetesbe váltott. -Akkor siessünk. mondtam neki és tovább ráncigáltam a Fúriafűz felé. -De ha most nem megyünk ki innen legalább egy vagy két órára akkor esküszöm, hogy begolyózom, és most sem vagyok normális szóval képzelj el egy még örültem Lunát.- mondtam neki mindezt mosolyogva, megint rám tört a boldogság. Megálltam és szembe fordultam vele, megcsókoltam.
-Kérlek mond, hogy ez a valóság. Mond, hogy valóra vált az álmom, hogy egyszer végre szeressek és viszont szeressenek.-mondtam neki és szenvedélyesen csókolni kezdtem.

Amikt mondott felsóhajtottam.
-Figyelj Luna, szeretlek, de kérlek, várj egy kicsit, mielőtt ennyit rám zúdítasz, mert...ez eddig is sok volt nekem, nézd el. Mindentől függetlenül szeretlek, teljes szívemből, csak adj egy kis időt, kérlek!
Mondtam, halvány mosoly játszott ajkamon, miközben igyekeztem lenyelni, amiket mondott, még mindig le voltam akadva kicsit a halálfalónál.
De akkor most én jövök.
-Engem meg majdnem megöltek nyáron, leszúrt valaki, de kicsivel a szívem felett talált be, így még élek.
Jelentettem ki kicsit elgondolkodva, majd pálcám egy intésével talárom a hálóterembe parancsoltam.
-Viszont apám még ma el fogja mondani az újságíróknak a sajtókonferencián, hogy én vagyok az új terelő, így estére már mindenki tudni fog rólam és reggel már a lapokba leszek, így ha nem akarjuk, hogy rengeteg ember fotózzon, meg kérdezősködjenek és együtt kerüljünk címlapra vissza kéne érnünk. Engem nem zavarna egy közös fotó, de a nagynénéd már nem annyira szerintem.

- Akkor induljunk.- mondtam neki és a fúriafűz felé mentem. - És amúgy hova megyünk, Roxmortson belül?
- Gondoltam rá, hogy majd valamikor vissza jövünk. Bár azt is el tudnám képzelni, ha megszöknénk és soha többet nem jönnénk vissza.- mondtam neki ábrándozva. Majd a megszökésről megint Rose jutott eszembe.
- Ne aggódj azért el tudom képzelni, hogy mekkora sikered lehetett.- mosolyogtam rá.
Már sok mindent elmondtam neki ezért úgy gondoltam ezt is meg fogja érteni, csak attól féltem, hogy mikor fogja megunni a kis titkaimat.
- Említettem, hogy a szüleim aurorok én mégis halálfaló vagyok. Ezt úgy sikerült össze hoznom, hogy megszöktem otthonról és a nagynénémhez költöztem aki a Nagyúr egyik legelkötelezettebb híve és mindig eszembe jut. Tőle féltelek csak igazán, gonoszabb mint én több sötét varázslatot tud mint én és sokkal nagyobb a hatalma a halálfalók között mint nekem. A suliban még csak csak megértik mivel nem tudják mi vagyok, de azt nem viselném el, hogy egész nyáron ne lássalak.- vallottam be neki mindent őszintén.

Kérdésén elnevettem magam.
-Hát, úgy látszik.
Bólintottam, majd elvettem pálcám és zsebre vágtam. Második kérdésén sötét mosoly terült el az arcomon, apa meg a nagybátyám tuti nem csesznének le, anyám viszont....de apa nálunk a családfő. Max azon fognak kibukni, hogy hogyan bízhatok meg egy mardekáros halálfalóban. Hát, ezt én sem értem, megnyugtatom őket.
-Tőlem mehetünk, de azért jöjjünk vissza egy idő után.
Kértem, majd mikor hozzám bújt megöleltem. Amit mondott kicsit megrendített, de igyekeztem kontrollálni arcizmaimat, úgy hiszem, sikerült.
-Én meg csak játszottam a lányokkal, de velük sem a Roxfortban, hanem Párizsban, ahol születtem, meg néha elkísértem apám meg David-et, egy-egy meccsre. Nem is tudod, milyen jó csajozós szöveg, hogy "Helló, az apám Adam Leron". De sose volt senkivel komolyabb kapcsolatom, mint egy csók.
Vontam vállat, majd felálltam.
-Na, akkor megyünk?
Kérdeztem szemöldököm felvonva, majd mögé léptem és nyomtam egy puszit arcára. Levettem taláromat, így a pulcsim volt csak rajtam, a faremerem meg a cipőm.

Vadul csókolt, majd egy levegővételnyi szünetre elszakadtunk egymástól, és végre válaszolt én pedig elnevettem magam.
- Akkor most járunk? - kérdeztem tőle félénken.
- Mert ha igen akkor nem szökünk le Roxmortsba? - kérdeztem tőle pajkos mosollyal ajkamon. Hihetetlenül, elképzelhetetlenül, megrendítően boldog vagyok. Soha nem voltam még boldog, komolyan soha. Még kiskoromban sem. Úgy éreztem ezt Jhonnynak is el kell mondanom, nem tudom miért.
-Képzeld, még soha nem voltam boldog és még soha nem csókoltam senkit azért mert.. Na jó kimondom, képes vagyok rá.- győzködtem magam mint egy idióta. -Mert szeretem.-kimondtam és így hogy kimondtam még boldogabb lettem. -Szégyen, de eddig csak arra használtam a testemet, hogy megszerezzem amit akarok.- mondtam neki lesütött szemmel és mivel nem akartam látni a reakcióját inkább hozzá bújtam.

Na, tessék, nem véletlenül lettem Griffendéles, bátor vagyok...várj...nem...ez inkább hülyeségnek mondanám. Láttam már Indiát és százezer csodát, voltam már indián és szívtam már apámmal nagy pipát, sok millió gyönyörű dolgot éltem már meg, de nővel soha voltam, nem is baj, mert éreztem, ez az érzés felülmúlja az összes dolgot, amit valamit megéltem, ez fantasztikusabb. Válaszán halványan elmosolyodtam. Éreztem, eltűnik mellkasomról a pálca, helyette Luna simult hozzám, ujjai a hajamban jártak. Halkan felsóhajtottam, kezem hátán simított végig ajkaim nyakára tévedtek. Mohón csókoltam, nem akartam tőle eltávolodni. Nagyon nem. Hihetetlen, hogy ezt egy mardekárossal szemben, egy HALÁLFALÓVAL szemben érzem, megőrülök tőle, ez a lány teljesen elveszi a józan eszem. Mikor ajkaink újra találkoztak éreztem azt a villámot, mely állítólag belecsap az emberbe. Kicsit elhajoltam, hogy levegőhöz jussunk.
-Ennek örülök...
Nyögtem ki végre arra, amit korábban mondott.

Felvette a pálcámat és láttam rajta, hogy gondolkodik. Biztos voltam benne, hogy ott akar hagyni vagy meg akar ölni. Minden normális boszorkány vagy varázsló ezt tenné. Hisz gonoszabb vagyok mint az egész Roxfort és még csak 16 vagyok. Majd legnagyobb meglepetésemre a kezembe rakta a pálcámat és rácsukta a kezemet, majd a szívéhez rakta.
- Mit csinálsz?- néztem rá értetlenül, majd a magyarázatba kezdett.
- Soha nem ölnélek meg se téged se a családodat.- mondtam neki még mindig könnyezve.- Lehet, hogy ezt tettem volna, de...- szeretlek, akartam befejezni a mondatot de egyszerűen nem ment. Úgyhogy átformáltam a mondat végét. - de most már nem.
Ekkor megcsókolt és én hálásan vissza csókoltam, a hajába túrtam és elvettem kettőnk közül a pálcámat. Olyan szorosan hozzá bújtam, ahogy csak tudtam.

Hallgattam, amit mondott, minden szava jeges zuhanyként ömlött rám. És akkor meg is éreztem, amit eddig vártam. Szinte hallottam a reccsenést, ahogy belül széttörök sok millió apró morzsára. Csókját szinte meg sem éreztem, mintha nem is engem csókolt volna meg. Csak azt láttam, hogy sír. Egyik felem ujjongott, mert gyűlölte az összes fekete mágust, a másik viszont könyörgött, hogy öleljem át. Felvettem pálcáját a padról, dermedten forgattam ujjaim közt, majd rájöttem, mit is akarok. Mit is fogok tenni, mert amire most gondoltam, azt az eszem ellenezte a leginkább, visítva. A szívem viszont akarta. Elgondolkodva ütögettem a pálca hegyével másik tenyeremet, majd megráztam a fejem. Pálcáját felé nyújtottam, majd megfogtam a kezét és kezébe nyomtam, rászorítottam ujjait. A kicsi hangok fejemben egyesültek, közösen próbáltak megállítani, hiába. Pálcája hegyét szívemhez illesztettem. Sóhajtva néztem, ahogy remeg, mikor szívem meg-meg dobban.
-Amíg nem áll szándékodban megölni a családomat, nem érdekel. Tudod, Luna, az az egyetlen baj, hogy már beléd szerettem és hidd el, nem tudom visszavonni. Ha...ha meg akarsz ölni, csak tessék, de szeretnék úgy meghalni, hogy közben megcsókollak.
Vontam vállat, majd előre hajoltam és megcsókoltam. Nem érdekel, mit fog tenni, az sem, hogy lehet, ez lesz életem utolsó pillanata, egyáltalán semmi, csak az, hogy megcsókolom. Ez volt a lényeg, semmi más.

Megkérdezte azt amit egész beszélgetésünk alatt vártam, hogy megkérdezzen. De közben szívem szerint elkerültem volna a beszélgetésnek ezt a részét. Megint Rose jutott eszembe és Voldemort, ha megtudnák kicsinálnák. Féltem, félek, hogy bántják és én nem tudom megvédeni. Nem attól félek, hogy engem megölnek, öljenek, de őt ne. Nem csinált semmit nem akarom, hogy bántsák.
- Jhonny, azt hiszem, hogy el kell mondanom valamit. - mondtam neki lesütött szemmel. - Nincs barátom, de te sem lehetsz az.- mondtam neki és már majdnem sírtam.-Halálfaló vagyok.- vallottam be neki őszintén, majd megcsókoltam csak, hogy ha elutasít ne sóvárogjak a csókja után. Aztán tényleg sírva fakadtam.