~~Fő utca~~

Komolyan úgy éreztem, mintha a fogamat húznák, pedig a helyzet egy külső szemlélő számára közel sem lett volna olyan kellemetlen, mint amilyen valójában számomra volt. Soha életemben nem volt kifejezetten tartózkodó senkivel szemben, de ez a férfi a lehető legnagyobb óvatosságra kényszerített, úgy mint még soha senki. Erős volt, tapasztalt szemei csillogtak az éjszakában és nem egyszerű évekkel, hanem évszázadokkal lehetett idősebb nálam. Miután bemutatkoztam kissé jobban éreztem magamat elvégre ha az volt a célja, hogy bántson akkor már régen megtehette volna. Onnantól kezdve előnyben volt, hogy megérezte a jelenlétemet, én pedig észre sem vettem, annyira elbambultam a kirakatot. És ő még is idejött hozzám bemutatkozni... akar valamit.
- Örvendek a találkozásnak. - mondtam udvariasan bár ennek valójában a fele sem volt igaz. Egyáltalán nem örültem, hogy itt van. Amióta a Roxfortban tanítok még nem volt rá példa, hogy egy vámpírral fussak össze pont az Abszolúton, még akkor is ha éjszaka van. Itt mindig tömeg van és az itt lakó idős boszorkányok szeme folyamatosan az ablakra tapad, így nincs semmi ami elkerülné a figyelmüket. Ezt sajnálatos módon mér a saját bőrömön is megtapasztalhattam, fiatalkoromban és most is. Elvégre mi sem kelt talán nagyobb feltűnést, mint egy fiatal szemre való tanárnő, aki mereven elzárkózik az udvarlóktól, de még a legtöbb nyilvános megjelenéstől is.
- Sajnálom, de évek óta nem találkoztam senkivel, aki olyan, mint én. - mondtam meg végül az igazat. Amely lényegében igaz is volt. Egyetlen vámpír párossal találkoztam még annak idején Párizsban. Charlotte-al és a párjával George-al. Charlotte óva intett, hogy tőlem erősebb vámpírok közelébe merészkedjek, mert sosem tudhatom, mit akartnak, mik a terveik. Ráadásként erősebbek nálam, tehát nem feltétlen kötelességük akármit is szépen kérni. Onnantól kezdve elkerültem minden helyet, ahol esetleg belefuthattam volna a vámpírokba. Képességemnek köszönhetően csak nappal jártam, az éjjeleket a lakásban töltöttem, amit béreltem. Nem az én tulajdonom volt, így egyetlen idegen vámpír sem juthatott be. Biztonságban voltam.
Szavai összezavartak. Azt mondta keres valamit, s most még is hátat fordít és elmegy.
- Viszontlátásra Leonardo. - búcsúztam tőle de ahogy a rám nézett egy pillanatra végig futott a hideg a hátamon, és nem a jó értelemben vett hidegrázás volt. Tudat alatt féltem tőle. Erősebb volt nálam és én féltem tőle, hogy amikor majd megakar szerezni valamit, megkeres és akkor Cissyék is veszélybe kerülnek. Mert nem volt nagy titok, hogy akar valamit... a mi fajtánk, mindig akar valamit. Erre az évek során nem volt nehéz rájönnöm. Pont úgy áhítozik ő is valamire, mint ahogy az a vámpír a bosszúra, aki engem átváltoztatott. Ilyen gondolatokkal vonultam el az egyik sötét sikátorba és hopponáltam vissza a Roxfort kapuja elé, ahol feloldottam a bűbájokat, majd visszazárva magam után a kaput felsiettem a kastélyba.
De az érzés, hogy valaki figyel, egyszerűen még mindig kísértett.

//Köszi//

Na ugye? És még le sem kellett térdelnem elé. Jó kislány.
Tudtam hogy nehéz dolgom lesz, a nő természeténél fogva visszahúzódó az idegenekkel szemben, no de ki nem? Valahol mindenki az, legyen szó átlagos halandóról vagy más lényről. A helyzetét tekintve az ő esetében duplán igaz lehet, hisz' vámpírként mindent megtesz a tökéletes beolvadásért, az életben maradásért, a titok megtartásáért. És az a tény, hogy nem mindennapos egy másik vámpír felbukkanása, minden bizonnyal összezavarta s talán megijesztette. Meg kell győznöm hogy nem akarom bántani. Ez lesz az elsődleges lépés a bizalma elnyerése felé. S mint már mondottam, időm akár a tenger. Végtelen.
- Örvendek Katherine -úriemberhez méltóan felé nyújtanám a kezem, hogy leheletfinom kézcsókkal illessem az "újonnan" megismert bájos hölgyet, viszont van közöttünk egy bizonyos távolság, amit ha most átlépek, azzal túlmennék a törékeny határvonalon. Így csupán elmosolyodtam. Elvégre tudom a nevét.... -Az én nevem Leonardo -haladás. Ha már bemutatkozott -bár még ha kéretlenül is- de ezt már egy aprócska, fél milliméternyi lépés kis tizedének tudhatom be.
-Mielőtt belekezdek, szeretném biztosítani arról, hogy semmiféle hátsószándék sem vezérel. Ön tart tőlem, látom és érzem. -Ha még két lépést tennék előre, abban a percben eltűnne. Ebben olyan biztos vagyok, hogy akár fogadhatnék is rá. Hogy meggyőzzem, egyet hátralépve fürkésztem az arcát. Simán képes lennék kitörni a nyakát egyetlen szemvillanás alatt, még pislognia sem lenne ideje. És ezzel ő is tisztában van. Tehát remélem levezeti a piciny buksijában, hogy ha nagyon megerőltetem magam, már a találkozásunk első pillanatában elintézhettem volna.
Sajnálkozóan, bűnbánóan kerestem a tekintetét. A szemkontaktust mindig előszeretettel használom, elvégre a szem a lélek tükre....csak jól kell forgatni azt a bizonyos tükröt... És most jöhet a második fázis: a "milyen tolakodó vagyok" fejezet. Úgy folytattam az eseményeket, mint aki észbe kapott, mekkora arcátlanság volt leszólítani. -Ne haragudjon, megértem amiért nyilvánvalóan tolakodásnak veszi a jelenlétem, de nem hibáztatom érte. Csupán úgy véltem Ön talán tudhat valamit.... -sóhajtottam s szándékosan nem fejeztem be a mondatot. Ha szerencsém van felkeltettem az érdeklődését. Elkomorodva lehorgasztottam a fejem, majd újból ránéztem. -Csak reménykedtem. De jobb lesz ha én most megyek. -léptem hátra még egyet, aztán sarkon fordultam. Ha ez nem győzi meg, hát semmi. -Elnézést amiért megzavartam. További szép estét, Katherine. - Tehát eljutottunk odáig, hogy kinyilvánítottam nem akarom bántani. És persze én, jó szándékú lélek rájöttem, hogy hiba volt megijesztenem egy magányos, idegen nőt. Ó jajj, micsoda dráma. És hogy kit vagy mit keresek ilyen elkeseredetten? Az legyen egyelőre az én titkom.

Nem volt más tervem, mint egy könnyű kis esti séta és némi emlékezés a még gondtalan múltra, a családomra, Druellára... de úgy látszik most ez sem jön össze. Mi több, ennek a férfinek a felbukkanása a lehető legrosszabb volt, minden tekinteteben. Magamtól is könnyedén rájöttem, hogy ha egy vámpír képes napfénynél sétálni az nem szokványos jelenség... figyelemfelkeltő, nekem pedig ezt el kellett kerülnöm minden áron. a Roxfort erre tökéletes hely, elvégre nem csak ha Cissyék közelében tudok lenni és vigyázni rájuk, a tudtukon kívül, hanem nappali fényben járhatnék anélkül a veszély nélkül, hogy valaki esetleg felfedezi igazi mivoltomat. Talán az iskolába járó vérfarkas megérezhette már, hogy más vagyok, de ha pletykálnának arról már egészen biztosan tudomásom lenne. Elvégre mindent megtudok, előbb vagy utóbb, de minden információ eljut hozzám, amely a diákok körében szárnyra kél.
Idegesen haladtam tovább mereven előreszegezett tekintettel. Nem akartam sietni, pedig nem volt más vágyam, mint valahol máshol lenni... akárhol, csak nem itt. Legnagyobb bánatomra az idegen férfi nem tágított, követett, hallottam halk lépéseit, amelyeket szinte elnyelt az éjszaka sötétje és az utcakövek.
- Katherine. - mutatkoztam be végül. sosem szerettem ha a kisasszony szóval illetek, régen sem, most pedig még inkább. Ez valami olyan, amely a származásomra emlékeztet, valami olyanra amely már nem vagyok és soha nem is lehet az. Felesleges hát megjátszani, hogy az vagyok. Boszorkány vagyok ízig vérig. Ezt nem képesek elvenni tőlem még azáltal sem hogy megölnek.
- Mit keres pontosan? - kérdeztem végül egy apró sóhajt kieresztve mellkasomból szembefordulva a férfival de továbbra is tartottam tőle a biztonságos távolságot. Nem óhajtottam megkockáztatni semmit. Egyébként is, amíg ilyen távol van tőlem, van esélyem eltűnni és egyszerűen hopponálni. Akkor eltűnhetek előle, és semmi bajom sem történik. Leszámítva ha esetleg a későbbiek folyamán újra összehozna vele a balsors. Az viszont akár a tényleges elhalálozásommal is fenyegethet. Fussuk hát le az udvariassági köröket, és utána felszívódom. Egyébként is, 5 éve vagyok itt... lassan a diákoknak is szemet szúr, hogy nem öregszem, nem csak a szemfülesebb tanároknak.

Kétség sem fér hozzá; minden szempontból én vagyok erőfölényben. Idősebb, erősebb és gyorsabb vagyok. És sokkalta tapasztaltabb. Na igen, a korom önmagáért beszél....
Láttam rajta a meglepődést, egyértelmű, errefelé ritka a vámpír akár a fehér holló. Apropó holló, Caius átsuhant a fejünk felett s leszállt az egyik ház tetejére. Hosszú fekete tollait megrázva egyenesen minket nézett. Olyannyira hozzám szokott már, hogy mindig tudja merre járok és nem rest utánam röpülni. Soha nem zárom be, jól tudom hogy ő bizony örökre hozzám láncolódott. Gyönyörű madár, ő az egyedüli lény akit megtűrök magam mellett s aki látta már minden arcom. Lefogadnám hogy a lelke legalább olyan sötét akárcsak az enyém. Gonosz egy madár, a kisgyermekek legnagyobb rémálma. Esti órákban sokszor hozza rájuk a frászt azzal, hogy az ablakuk elé szállva hosszasan mered az üvegre s nem mozdul, még a tolla sem rebben. Akár órákig képes egy helyben maradni.

Elnézve a nőt zavart volt, legalább is a tekintete ezt sugallta. Tudtam hogy nem barátkozós fajta, valahogy át kell törnöm a vastag páncélt s azután könnyű dolgom lesz. És ha évekbe telik? Időm akár a tenger, rengeteg van belőle. A három év is hamar elrepült.... -Csak még egy szóra, kisasszony! -ha azt hiszi ily könnyedén lerázhat, hát nagyot tévedett. Pár hosszú lépés kellett hogy utolérjem, s miután megállt ártatlan pillantásokkal illettem. -Kérem, szükségem lenne egy kis eligazításra. Szánjon meg hölgyem! Ha kell letérdelek és úgy esedezem a segítségéért. -ez a rimánkodás csak beválik, mindig beszokott. Hű kiskutyaként követem amíg nem sikerül valamiféle eredményre jutnom. -Komolyan megteszem!

Nagyon régóta nem volt alkalmam egy ilyen békés estét eltölteni Roxforton kívül. Gyakran eszembe jutott a Párizsban töltött idő, és hogy milyen szívesen visszatérnék, de féltem a nagyvárostól... mert a nagyvárosba sok hozzám hasonló tévedhet, én pedig nem akartam találkozni többjükkel... eggyel sem. Tudtam, hogy egyedül addig lehet a magam ura és tehetem azt amit én akarok, amíg nem bonyolódom kapcsolatba a fajtám többi tagjával. Főleg nem idősebekkel. Egyedül eddig van esélyem vigyázni Cissyre, amíg senki sem tud rólam semmi többet mint a nevem és hogy elég jó vagyok abban amit csinálok. Remekül varázsolok.
Ahogy a kirakatot nézegettem lassanként egy érzés alakult ki bennem, egy fajta furcsa vészjelzés, mintha valaki figyelne. Éreztem ezt már korábban is, de még soha nem gondoltam végig. elvégre ki is leskelődhetne utánam, legfeljebb az egyik kotnyeles diák... de ők nem képesek ide jönni, a Roxfort kapui zárva vannak a birtokról hopponálni pedig nem lehet. Varázslat védi. Ahogy azonban a következő pillanatban egy másik érzés ütötte fel bennem a fejét azonnal tudtam mi történik. Riadtan kaptam oldalra a fejemet és a gyanúm beigazolódott, amikor egy idegen férfit pillantottam meg a járda túlsó végén. Éppen akkor fordult be a főutcára, amikor megpillantottam, de nem ez volt a lényeges. Vámpír volt... sokkalta öregebb, ezáltal sokkalta erősebb nálam.
- Jó estét. - köszöntem udvariasan bár automatikusan hátráltam egy lépést. tudtam, hogy tudja, hogy fiatalabb és gyengébb vagyok nála. Nem akartam kockáztatni, nem akartam beszélgetni vele, csak mielőtt el akartam tűnni innen, amint csak lehet. Nem magamat féltettem, nem féltem tőle oly mértékben, hogy az menekülésre ösztönzött volna, mindössze céljaim voltak. Célok, amelyekről senki sem szerezhet tudomást.
- Nem történt semmi, én éppen indultam. - mondtam neki, és igyekeztem egy kedves mosolyt varázsolni az arcomra, és természetesen sikerült is. Tudtam hogy megtudom vele téveszteni, elvégre mint aranyvérű egy mosollyal bármikor képes voltam erre. Mindig minden körülmények között titkold el a valós érzelmeidet. Ez volt az első amit megtanítottak, és én megtanultam, ahogy a családom elvárta. Ezt követően lassan hátat fordítottam neki, és egyenletes tempóban megindultam az utca vége felé és csak reménykedhettem hogy nem jön utánam.

Egy újabb éjjel, újabb programmal. A feladatom pofon egyszerű: mindent megtudni Katherine Rosierről. Három éve figyelem, ismerem a szokásait, a gesztusait, lassan azt is tudom hány szál haj van a feje tetején....
Minden áldott éjjel őt figyelem, már-már úgy tekintek rá mint egy ismeretlen ismerősre. Ha lennének érzéseim talán még bele is tudtam volna szeretni, mert akárhogy nézem, gyönyörű egy perszóna. Pontosan azért is lesz olyan könnyű és testhez álló a tervem következő fázisa. Ismerem a szokásait, ideje hogy ő is megismerje azt a Leonardo La'Mortet, akiért odáig vannak a nők. Könnyű eljátszanom az önzetlen lovagot, a hosszú évek során tökéletesen kitapasztaltam hogyan tegyem a szépet és hogyan öltsem fel a jóság álcáját. És egy ilyen pompás tüneménynek örömmel teszem majd a szépet. A közelébe férkőzöm, de csak ésszel.

A sétálgatása kapóra jött. Éppen az egyik üzlet kirakatait nézegette, én pedig őt nézegettem a távolból. Így nem érzi a jelenlétem, viszont hamarosan meg fogja.... Induljon hát a műsor!

Úgy hajtottam végre az egészet, mint azt fejben elterveztem. Az utca elején léptem színre, mint gyanútlan és persze teljesen ártatlan férfiú, aki kiélvezi az éjjel nyújtotta szabadságot. Teljesen elmerengve sétáltam felé s amikor kölcsönösen megéreztük egymást, jöhetett a meglepődés. Megálltam tőle jó két méterre és udvariasan meghajoltam előtte. -Nocsak, ily kései órán micsoda kellemes meglepetés érheti az embert. Illetve a vámpírt. -egy sármos mosoly jelent meg arcomon, még magamnak is kellemes benyomást keltettem. Szinte semmi mozgás nem volt az utcán, tehát nyugodtan és minden emberi szem nélkül kezdhettem meg a munkám első szakaszát. -Elnézést ha megzavartam, de nem mindennapos dolog egy másik hozzám hasonlatos személlyel találkozni. -szólt a magyarázatom.

Késő este volt így minden probléma nélkül el tudtam hagyni a Roxfort falait, egy kis könnyed sétára, és hogy beszerezzek Dumbledore számára néhány bájital hozzávalót, amelyért önmaga, sajnálatos módon nem mehet el. Miután ennek a szívességnek eleget tettem, indultam útnak a főutcán kirakatokat nézegetve. Nem gondoltam hogy bárhova is begyek, fekete köpenyem csuklyája kivételen nyugodtan pihent a hátamon. Többnyire mélyen az arcomba húzva hordtam, nem szerettem mutogatni magamat. Most azonban sötét hajszálaim hullottam arcomba hála a könnyed kis szellőnek, amely végig söpört az utcán. Szerettem a békés éjjeli csendet, ilyenkor általában zavartalanul állhattam meg olyan kirakatok előtt, amelyeket a nappali nagy forgalomban nem lehetett volna, mert folyton tömeg volt előtte. A tömeg pedig rám nézve kimondottan előnytelen, elvégre még élnek öreg varázslók, akik talán emlékeznek a fiatal Katherine Rosierre... nem szerettem volna ha valaki felismer. Dumbledore így is nagy kedvezményt tett, hogy megengedte, hogy az iskolában taníthassak, annak ellenére, hogy mi lettem. Bár a diákok között egy vérfarkas is van, de ez már nem az én dolgom.
Szótlanul álltam meg a Kviddics a javából boltja előtt, ahol a kirakatban a legújabb típusú seprű volt kipakol és más egyéb drága dolgok. Pont olyan úri fúnak való, mint Malfoy... mindegy. Inkább hagytam, hogy a gondolataim a szomszéd üzletre terelődjenek, amelynek kirakatában a kviddics szezon kezdete miatt ismét megjelentek nyakláncok karkötők és egymás más lányok ékszerek amik mind a kviddicset hirdették. Ott volt közte az én karkötőm is, bár már kissé felújítva, mert az arany cikeszek mellé időközben gurkók is felkerültek. Az enyémen, amely minden nap -ahogy mos is- a csuklómon pihent csak az arany kis szárnyas labda mini más kapott helyett, és nekem még is százszorta többet ért, mint bármennyi a felújított változatából. Érzelmi értéke volt, nem pedig pénz... abból van elég, de egyedül még is csak magányos az ember lánya. Bár most hogy Cissy rájött az igazságra, kissé könnyebb, jobb érzés.

...