~Sétáló utca~

- Nem is igazán óhajtok. - feleltem immáron velem szemben állva a sötét sikátorban. Örömmel mondtam volna, hogy kereshetnénk egy alkalmasabb helyet is a beszélgetésre, de nem vágytam sem a társaságára, sem arra, hogy együtt lássanak minket. Mindennek a tetejében beszélgetőpartneremet nem vihettem magammal egyetlen szabadtéri kávézóba sem, mert azonnal halálra égett volna. És bármennyire is tűnt csábítónak az ötlet, nem mertem kockáztatni. Kilökhettem volna egyszerűen a napra, de ha túléli, akkor nem csak én de Cissy, Bellatriy és Andoméda is meghalnak velem együtt. Bár ezt én már nem élném meg de a tudat akkor is megvan és ez már bőven elég ahhoz, hogy ne próbálkozzak sem ostobasággal sem, amíg nem vagyok benne biztos, hogy megvan az esélyem arra, hogy végezzek vele. Várnom kell, a megfelelő alkalomra.
- Maga a harmadik vámpír akivel találkoztam életem folyamán, ebből egy megölt, egy pedig figyelmeztetett. Maga pedig kegyetlenkedik. Talán meglepőnek találja tartózkodásom? - kérdeztem szarkasztikusan és egyáltalán nem lepleztem hangom csípős élét. Jobb ha tudja, hogy bár rettegek a vámpíroktól nem félek megvédeni magamat akár szavakkal akár tettekkel, ha úgy hozza a sors és ha úgy ítélem, hogy megvan az esélyem a győzelemre. Mindemellett azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy nappal van a legnagyobb esélyem megölni őt, mert akkor még a nap fénye is a segítségemre lesz. Ezért is lepett hát meg annyira, hogy fényes nappal bukkant fel itt, egy általában zsúfolt utcán. Ez vagy nagy magabiztosságra és merészségre vall a részéről, vagy mérhetetlen nagy ostobaságra és elbizakodottságra. Még nem sikerült pontosan megtudnom melyik is, de egyenlőre talán jobb lenne nem feszíteni azt a bizonyos húrt.
- Meg ahogy azt ön álmaiban elképzelte uram. - fejeztem ki nem tetszésemet az iránt, hogy a lakására menjek vele éjszaka vacsorázni. Eszem ágában sem volt ekkora kelepcébe csalni magamat. Nem tudtam megmondani, hogy tényleg ennyire ostobának tart vagy egyszerűen így a legkényelmesebb számára. Bár az is igaz, hogy sokkalta kényelmesebb mintha közönségünk lenne, mint a bálon. Bár tény és való, hogy amíg közönség vesz minket körül, kénytelen játszani, de attól tartok, amint kettesben lennénk teljesen egyedül... nem hinném, hogy megúsznám, néhány karcolással azt az estét.
- Mondhatjuk hogy igen. - válaszoltam letéve a földre a kezemben lévő tasakot, amikor megkérdezte, hogy kedvelem-e a régiségeket. Előző mondatát, miszerint nem fog majd bántani tökéletesen figyelmen kívül hagytam, minek okán nem bíztam meg benne. Nem lett volna túl sok értelme semmit sem hozzáfűzni a mondandójához. A régiségek említésére, a kezem automatikusan a nyakamban viselt régi nyakláncra siklott, amelybe a saját arcképemet vésették, még amikor betöltöttem a 18. életévemet. Ez volt anyám ajándéka az első bálom alkalmából, az első ajándéka volt, amely bár ékszer volt és rengeteg pénzt ért, számomra is értékesnek bizonyult. De a Druellától kapott karkötő, amely most is a csuklómon foglalt helyet, mindennél többet ért.

-Sok mindent nem tud még rólam... -jegyeztem meg pimasz vigyorral, leplezetlenül élvezve a fölényem. Jó nap ez a mai. Nagyon jó. Tetszik, hogy a nő fél, hogy függ tőlem. Nem szép dolog egy ártatlan nőt ijesztgetni, de azért őt sem kell félteni....már alig várom, hogy alkalma legyen visszavágni. Mert bizony meg fogja próbálni, erre mérget veszek. A szépsége mellett ellenfélnek sem lenne utolsó. A Rosier vért nem tudja megtagadni, hiába a névcsere....
-Nézze Kedvesem, nem volt választásom. Most zsarnokságnak tűnik, de szeretném ha egyszer megváltozna a véleménye. Ön sem adott nekem esélyt, hát én sem adtam. Nem vágyik más vámpír társaságára, pedig még kerülhet olyan helyzetbe, amikor hasznos egy "sorstárs" segítsége. Az ellenséggel él együtt, a fajának tagjaitól pedig retteg. -szavaimban kész érvek rejlenek, melyek tökéletesen találóak az élete összegzésére. Az Iskola falai között részben mesteri a rejtőzése, hisz senki nem sejtené, hogy pont egy vámpír rejtőzködik közöttük, másrészről viszont kész öngyilkosság e merész húzás. Csak egyszer kell gyanúba keverednie...csak egyszer....

-Akkor desszert. A lakoma után. -mondtam én, hogy nem tud lerázni. Tanárként szabad kijárása van, így meg tudja oldalni és meg is fogja.... mellesleg nem érdekel még ha ki is kell osonnia. A hangsúly azon van, hogy azt tegye, amit mondok -A címem nem titkos, tudja hol talál. Ne okozzon csalódást, Kedvesem. -Ó igen, ez határozott utasítás volt, úriember módon kérve. Megint nem kell taglalnom mi lesz, ha a desszertet egyedül kell elfogyasztanom. A kis Cissy kap egy nem várt látogatót és meg is van oldva Katherine büntetése. Szeretem a teljes uralmam alá vonni a helyzet irányítását és most is ezt teszem. Muszáj elérnem a célom, amihez ezáltal közelebb kerülhetek. Az Első hamarosan újra fel fogja venni velem a kapcsolatot....

A mozdulatok, amivel besétált az engem védelmező sötétbe, óvatosak és megfontoltak voltak. Szinte éreztem a tanácstalanságát. Ahogy ő beljebb lépdelt, én is azt tettem, ezzel is bebiztosítva magam. Egyfajta lassú keringőt jártunk, keringés nélkül.... -Nem fogom bántani, erre a szavam adom. -mondtam immár sokadszorra az röpke ismeretségünk alatt. Ha meg akartam volna ölni, nem húztam volna az időt. Meg kell győznöm, hogy komolyan nem fogom bántani...élve többet ér. Legalábbis míg el nem veszem az erejét. Na de sejtésem szerint addig lesz még pár győzködésem....főleg így.
Pár lépésnyire álltam meg tőle, ezzel is jelezvén, hogy tartom a távolságot. Továbbra sem értem hozzá. Most pont az ellenkezőjét csinálom, mint a Bálon, ezzel gondolom összezavartam csöppet. Sebaj.... -Látja? Nem vagyok vadállat. -Kezeimet a hátam mögé rejtettem, úgy dőltem a falnak. -Szereti a régiségeket?

- Nem is tudtam, hogy van. - szaladt ki a számon kissé talán meggondolatlanul a csípős megjegyzés, de egyszerűen el akartam tűnni a közeléből. Azt akartam, hogy felejtse el, hogy valaha is találkoztunk, ahogy az unokahúgaim létezését is. És azt kívántam bárcsak sose indultam volna sétára aznap este, amikor először összehozott a sors ezzel a férfival. Már akkor erősödött bennem a gyanú, hogy közhelyesen szólva ő lesz a végzetem... úgy tűnik nem tévedtem sokat. Már csak egyedül arra kellett törekednem, hogy egyedül az én végezetem legyen és ne másé.
Ott állva a sikátor szélétől szinte egy kartávolságra elgondolkodtam. Tényleg megtehetném, hogy megpróbálok elfutni, de nem érnék vele semmit sem. Dacolhatok ellene akaratoskodhatok is, de csak én sérülnék, mind testileg, mind lelkileg. S ha még is sikerülne eltűnnöm a szemei elől és nem találna rám Cissyékre bizonyosan a halál várna és nem a természetes fajtából. A lehetőségem ezennel elfogytak és nekem nem maradt más, mint a gyűlölt engedelmesség, amelyet mintha csak a családom akarna rám kényszeríteni. A különbség, hogy itt nem a kitagadás, hanem a halál lenne a vége az ellenszegülésnek, és nem a sajátom. Ő pedig pontosan tudta, hogy nincs már választásom, mint engedelmeskedni neki. Megtenni amit akar és bízni abban, hogyha megkapta amit el akart érni, akkor majd békén hagy mindannyiunkat.
- Ön sem sok esélyt adott számomra. - közöltem egyszerűen de csendes hangon. Közben tekintetem folyamatosan az utca két végét kémlelte. Úgy véltem az elhangzott szavak nem szorulnak egyéb magyarázatra ő is tökéletesen tudja, hogy miről beszélek. Attól sokkalta jobban tartottam, hogy a társalgás elvonja minden figyelmemet és felbukkan egy másik mágus, mi több talán egy ismerős. Nem használt volna ha együtt látnak Leonardóval, bármennyire is lehet köztiszteletben álló személy. Már azonnal okot adna egy pletykára, hogy esetleg megtaláltam életem párját, ez pedig csak még jobb ürügy lenne számára, hogy folytonosan zaklasson. Ezen lehetőségek szerettem volna elkerülni amennyire csak lehetett. A találkozásaink számát szigorúan szerettem volna a lehető legminimálisabbra csökkenteni.
- Attól tartok vissza kell utasítsam a vacsora meghívását. Mint azt ön is tudja a Roxfortban van a helyem a lakomán. - feleltem felhozva a visszautasítás mellett egy igen egyszerű és kézen fekvő érvet. És csak abban bízhattam, hogy felfogja végre, egyáltalán nem sétálhatok a saját kedvem szerint, nem számít mennyire bízik bennem Dumbledore. Számomra az iskola várának ódon falai a legbiztonságosabbak. Legalább is még talán egy vagy két évig, aztán kényszerből ismételten tovább kell majd állnom, lehetőség szerint a világ másik felére ahol senki sem ismer, vagy ismert soha ezelőtt.
- Rendben. - feleltem csendesen s tudtam, hogy már késő visszaszívni, és lehet hogy most írtam alá a halálos ítéletemet, ne szinte nesztelen léptekkel sétáltam be a sikátor két fala közé, amelyet már nem ért a nap fénye és testem szépen lassan elmerült az árnyékokban, ahol ő volt az úr. Ahol a napfénye nem védhetett meg többé. Azonban továbbra sem tudtam mit akar tőlem, de tisztán láttam, hogy amit játszik az a macska-egér játék... amiben én voltam az egér.

-Aú, ne fájdítsa a szívem Kedvesem -elvigyorodtam a kis megjegyzésén és be kell vallanom, roppantmód szórakoztat, hogy ilyen éles a nyelve. Nem várom el hogy másként viselkedjen, fordított helyzetben én már rég megpróbáltam volna kitekerni a nyakát. Viszont az erőviszonyok miatt nem járna sikerrel. És ezt nem felvágásból mondom. Tény és való, hogy az évszázadok több erőt és tapasztalatot adnak.... Tehát ügyes a kicsike és ennek megfelelően próbál puhatolózni, hogy idővel kibújót találjon a helyzetből. Na de engem sem kell ám félteni, nem fog tőlem megszabadulni. -Most mondja azt hogy nem vagyok jó társaság. Ha adna egy esélyt, másképp vélekedne, higgye el. -na igen, nekem is könnyebb dolgom lenne. Csak egy kicsit közelebb férkőzhetnék a vastag páncélja alá....

Hmm, még kérnem sem kellett nagyon, a kicsike lassan közelebb oldalazott hozzám. Okos kislány, végre kezdi felfogni, hogy nincs más választása. Nem harapok....mééég. Na jó, ha továbbra is a kedvemre tesz, nem is fogom megkóstolni.
Nem mozdultam, had szokja a közelségemet. Nem erőltetem, nem érek hozzá (még képes lenne ijedtében hopponálni, az pedig eléggé bosszantó lenne). Csupán úgy áldogálunk ott, mint két ismerős. Helyes.
-Mint már mondottam, szeretném megismerni Kegyedet. Ehhez pedig nem árt a személyes kapcsolatfelvétel, nemdebár. -feleltem a kérdésére, majd folytattam is -Meg hívnám reggelire, de sajnos nem áll módomban.... -na igen, az átkozott napfény... -De fogadjon el tőlem egy esti vacsorameghívást. -na lássuk a reakciót. Nem lesz ínyére, de nem is fog nemet mondani. -Most pedig beszélgethetnénk. - A hosszú sikátor belseje felé mutattam, rábízva a döntést, ha netalán még közelebb akarna merészkedni (amit kétlek, de a remény hal meg utoljára...)

Ahogy most újra megpillantottam Leonardót a sikátor mélyén, elrejtőzve a nap számára gyilkos sugarai elől, ismét az elmémbe villantak a néhány napja lezajlott események sorozata. Pokoli egy Valentin-napi bált volt, ahhoz semmi kétség sem fér... legalább is számomra.
- Jómagam tökéletesen megvoltam maga nélkül is. - válaszoltam s közben ismételten szét tekintettem az utcán. tudtam, hogy amíg ilyen távolságban vagyok tőle, nem fogja elmondani miért is keresett fel ráadásként, ha sokáig ácsorgok itt, az első megjelenő embert fogja felhasználni ellenem. Ha valaki rájön micsoda ő... arra is rájönnek, hogy én magam mi vagyok. És akkor talán már maga Albus Dumbledore sem lesz képes megvédeni. Akkor pedig Cissyék velem való kapcsolatára is minden bizonnyal fény derül... ez pedig nem lehetetlen hogy tönkre teszi a Lucius Malfoyjal való esküvőjét. Már pedig annak a frigynek létre kell jönni, mert csak az biztosítja egyedül, hogy Narcissának a női szerep és a ház jut osztályrészül, nem pedig a gyilkolás.
- Tudom, hogy felesleges és hiába való próbálkozás lenne. - közöltem vele, miközben közelebb léptem a sikátor széléhez, nagyon meg kellett emberelnem magamat, hogy képes legyek erre. tudtam ugyan, hogy ameddig akar tőlem valamit megölni nem fog... de ez a megkínzásra nem vonatkozik. Elvégre attól, hogy néhány napig csúnya sebek borítanak be, még élek és lélegzem és ezek szerint így vagyok hasznos számára.
- Ezúttal miért keresett fel? - érdeklődtem, de jómagam továbbra is a fényben álltam bár tény és való, hogy sokallta közelebb hozzá, mint eddig bármikor és amennyire önszántamból mentem volna. Ha megtehetném fognám magam és meg sem állnék Párizsig... vagy a világ végéig, de ez a játék, már nem az én életemről szól.

Sikerült elérnem valamit a nőnél, ami roppant nagy elégedettségemre szolgál. Függeni fog tőlem és hiába dacol, nem lesz értelme a felesleges energiapocsékolásnak. Elég okos és eszes ahhoz, hogy felmérje milyen következményekkel járhat az engedelmetlensége. Ahogy Katherine közelébe férkőztem, ugyanúgy megtehetem a csini kis rokonságával is. Az adottságaimon kívül van elég pénzem és hatalmam amit bevethetek ha kell.

Megmozgattam a hátam mögé rejtett sérült kezem, éreztem hogy a bőrömön lassan gyógyulni kezd a nap által okozott égés. Továbbra is lazán a falnak támaszkodtam s Katherine-től csupán a napsugarak gyilkos függönye választott el. A rémültséggel vegyes ridegség ott csillogott a szemeiben és az egész testtartásában. Fenyegetésnek érez, de lassan csak felfogja hogy nem akarom kitekerni a nyakát....
-Hiányzott a társasága kedvesem. -bókba rejtettem a nyilvánvaló tényt, miszerint nem felejtettem el a mi kis alkunkat. Szóval jobb ha készségesen áll a rendelkezésemre....na de ezzel szerintem pontosan tisztában van. Nem kell figyelmeztetnem, legalábbis egyenlőre nem áll szándékomban ilyesmire koptatni a szám.
-Ugye nem azon gondolkodik hogy elmenekül előlem? Már most szólok, hogy előbb vonom az irányításom alá, mint ahogy mozdulna. -Szemeim komolysággal méregették a nőt, kedvem lenne megint lebénítani hogy aztán beirányítsam a sikátorba. Tény hogy mozgalmas az utca, de vagyok olyan gyors hogy az embereknek ne tűnjön fel semmi.

Mint mondtam ilyen véletlenek egyszerűen nincsenek, kizárt, hogy pont nappal fussak bele abba a vámpírba, akivel az Abszol-úton is volt szerencsém találkozni. Amióta itt tanítok, egyetlen egyszer sem találkoztam hozzám hasonlóval, leszámítva Siréne-t, de neki a nyáron volt sikere összeakadni egy vámpírral és átváltoztatták. Az már biztos, hogy nem neki a legkellemesebb nyári szünete. De legalább mardekáros... ha mondjuk valamelyik Griffendélest harapták volna meg a nyáron, akkor tutira nem tudtam volna támogatni, mert az feltűnő lett volna. Én pedig a feltűnésre vágyok a legkevésbé. De ahogy mondani szokták, a sors közbeszól, mint esetemben sajnos elég gyakran.
- Elnézést, csak nem számítottam önre, ez minden. - közöltem és igyekeztem nyugalmat erőltetni az arcomra, amikor azonban kitette a kezét a napfényre, idegesen néztem szét a kis utcácskában, de ott szerencsére csak mi ketten tartózkodunk. Igazán szép baleset lett volna, ha valaki esetleg meglátja. Már látom is a Próféta Szalag címét: A Roxfort tanárnőjét megtámadta egy vámpír. Ez lenne aztán csak a tetőfoka ennek az évkezdésnek számomra, az már egyszer biztos. És bár felém nyújtotta a kezét, továbbra sem bíztam benne. Engem ilyesmivel nem lehet meggyőzni, és azzal is tisztában voltam, hogy ha megakarna támadni sem tehetné meg. Túl nagy a távolság ő pedig túl idős hozzá. Talán el sem érne mielőtt hamuvá égne az egész teste és ezúttal véglegesen meghalna. Mindazon által továbbra sem tudtam, hogy mit akar tőlem, mert valamit egyértelműen akart. És itt most nem a beszélgetésekre és a barátkozásra gondolok.
- Ezzel nem vagyok egyedül. - közöltem és burkoltan utaltam rá, hogy ezt ő is elmondhatja magáról. Soha nem gondoltam volna, hogy fényes nappal pont itt Roxmortsban futok bele egy vámpírba. Elvégre a Roxfort kiemelt figyelmet élvez, és mivel rengeteg aranyvérű csemete jár ide, az embert azt feltételezné, hogy a vámpírok messze elkerülik, tekintve hogy néhány aranyvérű család előszeretettel vadássza a vámpírokat. És ennek következményeit a saját bőrömön is tapasztalhattam. Bár ha jobban meggondolom Roxmorts remek hely a vámpírok számára. Minél inkább szem előtt hagysz valamit, annál inkább nem találják meg.
- Miért követ engem? És felesleges tagadnia, hogy ezt teszi. Tudom, hogy így van. - jelentettem ki végül. Mióta új létembe léptem megtanultam hallgatni a belső megérzéseimre, mert ezek az emberiekkel ellentétben az egyik legbiztosabbak. Míg az emberi megérzések inkább képlékenyek, ezek valóságon alapszanak. Azon az érzésen például, hogy megérezzünk egymás jelenlétét, és hogy az illető erősebb-e vagy gyengébb-e nálunk. Ő határozottan erősebb volt nálam, én viszont a napom voltam biztonságban. És most már biztos, hogy amíg Cissy el nem végezte az iskolát én éjjel többet ki nem teszem a lábamat a Roxfortból.

A Katherinnel való első találkozás felettébb érdekes volt. A nő jobban tart a vámpíroktól, mint azt gondoltam. Ez érthető, de nem repesek az örömtől. Viszont lassú víz partot mos....
S mivel nem közlekedhetek anélkül, hogy ne szerezzek égési sérüléseket, ezért erőteljesen meg van kötve a kezem, már ami a nő figyelését illeti. Az éjjel gyorsan eltelik és ahhoz, hogy többet tudjak róla muszáj nappal is a nyomába erednem. Igen, NAPPAL. Dobtam egy hátast amikor először láttam ahogy gondtalanul sétál a napfényben. Hihetetlen irigység fogott el. Gyűlölöm a napfényt. Talán az egyetlen gyenge pontom s legnagyobb hátrányom. Ha tehetném az egész világot sötétségbe borítanám. Igen, az lenne életem legszebb pillanata. Nem kellene az árnyakban ólálkodnom. Emberi életemet elhagyva meg kellett tanulnom ezzel az átokkal létezni, de megbékélni sosem fogok vele. Évek óta kutakodom hogyan lehetne úgymond kiküszöbölni ezt a csorbát, s ha egyszer rátalálok a megfelelő varázslatra....

Ráadásként jó lenne a "véletlen" találkozókat úgy kijátszani, hogy a nő ne kapjon szívrohamot. Jól van Katherine, rendesen megizzasztasz. Reggel óta folyamatosan talpon van és csak megy és megy.... nem csoda ha ilyen formás idomokkal rendelkezik....
Tökéletes helyet találtam, ahol megúszhatom égések és halál nélkül. A hosszú sikátor kizárja az összes napsugarat. Hanyagul támaszkodtam a falnak és csak néztem a lézengő embereket. Már tudtam hogy Kath megérzett és feltűntem neki, de azért a reakciója kissé erős lett. -Ennyire rút lennék? -kérdeztem felvont szemöldökkel. A fény felé nyújtottam a bal kezem, hogy szemléltessem nem bánthatom. A sugarak azonnal megtették a magukét, a bőröm parázsként izzott. Visszahúztam az árnyékba, majd elrejtettem a hátam mögé a kézfejem. -Maga tele van meglepetésekkel. -céloztam a sérthetetlenségére.

Egy újabb hétvége, amely a tél ellenére kimondottan szép napnak ígérkezik. A tegnap éjjel hullott havat a szikrázó nap fénye még csak meg sem olvasztja, tekintve, hogy a hőmérséklet bőven nulla fok alatt mozog. Fáradtan keltem ki az ágyamból és Hálóingemben léptem az ablakhoz onnan figyelve a Parkot, ahol a reggelre való tekintettel csak néhány diák hógolyózott. Nem láttam közöttük sem Cissyt, sem Luciust, így a további figyelem az irányukba teljesen feleslegessé vált. Nyújtózkodva öltöztem fel és ahogy azt előre megbeszéltem Madam Rosemertával elindultam a Három Seprű ivó felé. Szükségem volt néhány bájital hozzávalóra, és azt mondta megszerzi, a hétvégén pedig át is adja, csak majd nézzek be hozzá, mert nem tudja magára hagyni az ivót. Nem hibáztattam érte, hiszen annak ellenére, hogy ez a hétvége a diákok számára a kastély területén kellett, hogy teljen, ott mindig tömeg volt.
Ennek megfelelően kényelmesen elhagytam a kastély falait, majd lesétáltam az úton, amely Roxmortsba vezet. Kellőképpen szép idő volt, így nem láttam értelmét hopponálni, egyébként sem siettem sehova. Még az is lehet, hogy beülök Madam Puddifoot kávézójába egy teára, bár most már biztos beszedte a teraszról a székeket és asztalokat. A belső légtér pedig számomra túlságosan is romantikusan rózsaszín. Úgy hogy lehet a látogatásom Madam Rosemrtánál hosszabb lesz, mint egy kis gyógyvény vételezés.
Ahogy leértem a faluba, nem túl sok ember lézengett az utcákon, így kényelmesen besétáltam a Három Seprűbe. Ott a Madam már azonnal szaladt is, és a kezembe nyomva a kért füveket szaladt az egyik szomszédos asztalhoz felvenni a rendelést. Itt most is tömeg volt és látszott, hogy szegény Rosemerta lassan azt sem tudja hol áll a feje. Nem akartam még az én kiszolgálásommal is terhelni, így egy gyors elköszönéssel távoztam és utamat Madam Pudifoot kávézója felé vettem, amely két utcával odébb volt. A hó ellepte a házak tetejét és az egész utat, bár a talpam alatt már inkább valami mocsár volt, mint hó. Ellenben minden más tökéletesen fehérbe öltözött, még a láthatár is. Csodálatosan szép volt. Kis mosollyal az arcomon néztem a szikrázó napsütésben fürdő hófehérbe öltözött fákat és a fölé magasodó Roxfort kastélyát.
Villámként hasított belém a felismerés, hogy nem vagyok egyedül.
Az jobb oldalam felőli sötét sikátor felé kalandozott automatikusan a pillantásom, amelytől mindössze egy karnyújtásnyira voltam és megpillantottam Leonardót. Reflexszerűen szorítottam magamhoz a gyógynövényeket tartalmazó tasakot és léptem hátrébb, egészen az utca közepére a szikrázó napfénybe, ahova tudtam, hogy nem tud majd utánam jönni. Vagy is csak nagyon reménykedtem benne. Most már komolyan a frászt hozta rám... ilyen véletlenek egyszerűen nincsenek.

...