:.Nagyterem.:

Elővette pálcáját és hólyagos kezemre irányította. Nem féltettem tőle kezem annyira sem, mind gondoltam, hogy fogom, szó nélkül hagytam, hogy megpróbálja eltüntetni. A sebek tényleg eltűntek, de ahogy másik kezemmel megfogtam a fájdalom még ott volt. Nem szóltam neki, így is sokat tett már értem, jóval többet, mint én magamért. erre a gondolatra elszégyelltem magam. Szépen vagyunk. De nem baj, én nem sajnálom magamat legalább, ez egy hülye mentség.

-Én meg sok étkezést.
Mondtam, majd felálltam vele. Nem akartam megmondani neki, hogy ha én most eszem valamit az úgy fog kijönni, ahogy bement. De ezzel már nem kéne terhelnem, legalább megpróbálom, még mielőtt elájulok, mert hamarosan az lesz. Képtelen vagyok aludni, de hulla fáradt vagyok, magamat megfejteni, pech, hogy nem adtak hozzám térképet, mikor megszülettem, akkor jobban kiigazodnék magamon, vagy használati útmutatót.

-Nem...szerintem most már békén hagyom. Hét évig próbálkoztam és semmi. Ezek után már komolyan igyekezni fogok elkerülni őt, ha eddig nem kellettem neki, már nem is fogok
Vallottam be magamnak is. Követtem Emet egészen egy nagy festményig.
-Em...ez csak egy festmény.

Mondtam hulla fáradtan, hátam a falnak vetve néztem a gyümölcsöstálat, mely a képen volt. Csak néztem és úgy éreztem, hamarosan ájultan fogok összerogyni, legalábbis már forog velem a hely, nem hogy pár óra múlva, képtelenség, nem tudok kvidicsezni.
Sirius nem lesz boldog, enyhén szólva, sőt, szerintem nagyon dühös lesz.
-Jól megvagytok Siriussal?
Kérdeztem, mert ez még érdekelt.

Igyekeztem összeszedni magamat lehetőleg minél előbb, de nem igazán akart sikerülni a dolog. Amikor felém nyújtotta a zsebkenőt és könnyes szemem látóterébe került óvatosan elvettem tőle, és igyekeztem vele eltüntetni a könnyeimet, de mintha azok nem akartak volna eltűnni, egyszer csak folytak de igyekeztem én maradni a helyzet magaslatán, így végül néhány perc elteltével, sikerült leküzdenem az eddig engem fojtogató sírógörcsöt. Tudtam, hogy össze kell szednem magamat, és hogy soha a büdös életben nem fogom senkinek sem elmondani a dolgot, vagy akár megmutatni a hegemet. Ettől a két szótól is kis híján kikészültem lelkileg és testileg egyaránt már pedig nem akartam összeomlani. Az emberek többsége jobban szokta érezni magát attól, hogy ha beszél valakivel egy ilyen mély sebről. Nekem viszont mintha egyenesen csak rosszabb lenne, ha csak felmerül a lehetősége is, hogy mondanom kell valamit arról a napról. gondolni rá, kissé fájdalom mentesebb.
- Köszönöm. - motyogtam Jamesnek, a zsebkendőre célozva, amikor elengedett, de a hangom mintha nem is a sajátom lett volna. Reszelős, és reszketeg volt. Amikor azt mondta, hogy megérti miért kerültem a hollóhátba, furcsán néztem rá. Én a mai napig nem igazán értettem ennek az okát. Inkább úgy éreztem azért kerültem ebbe a házba, mert semelyik másikba nem vagyok való.
- Apa griffendéles volt, Caroline nénikém pedig mardekárba járt. - jegyeztem meg végül, miközben letöröltem a maradék könnycseppeket is az arcomról, majd kissé összehúztam magamon a kabátomat. Majd elővettem belőle a pálcámat, amit a megégett kezére irányítottam, amire a sérülése nyomtalanul eltűnt, és remélhetőleg a fájdalma is elmúlt, amely vele járt. Ebben nem voltam teljesen biztos, mert magam sem volt a a legjobb formámban, hogy tökéletesen képes legyek koncentrálni.
- Akkor már ketten vagyunk akik nem vágynak most szórakozásra. Tudom, hol a konyha, mejünk és együnk valamit, én ma kihagytam a vacsorát. - füllentettem, majd felálltam és elhatároztam, hogy megszegve a szabályokat, beviszem Jamest a konyhára, és kerítek magunknak valami ennivalót. Bár én jobban vágytam egy meleg teára, biztos voltam benne, hogy találunk ételt, amely még a vacsorából maradt. Egyébként sem tudtam volna végignézni, hogy Potter éhen haljon a szemem láttára. Egy tanárt belekeverni viszont teljesen felesleges és számára megszégyenítő is lett volna, úgy gondoltam.
- Ha Lilynek lenne olyan, hogy álompasi könnyen azzá válhatnál számára. A baj ott kezdődik, hogy Lilynek ilyesmije úgy vélem nincs. - mondtam el a véleményemet ezzel kapcsolatban, és belül valamennyire örültem, hogy legalább már kérdezősködik róla. Ez annyit jelent, hogy a lelke mélyén még nem adta fel teljesen a harcot érte, amit én a magam részéről jó jelnek veszek. Nyugis léptekkel haladtam a konyhát rejtő porté felé, de csak azelőtt állva szólaltam meg újra.
- Úgy vélem neked kell kialakíttatnod vele ezt a képet. - mondtam még neki, hátha ezzel küzdésre sarkallom. Mert ha már holnap bekerülök a gyengélkedőre, legalább ő és Lily jussanak egyről a kettőre, mert komolyan mondtam, amit gondoltam. Lily szereti Pottert de ezt még magának is képtelen beismerni. Már pedig Lily Evans jobb ha felkötöd a nadrágodat, mert Merlinre esküszöm, hogy Pottert csinálok belőled, ha beledöglök is közben.

Mikor sajnálatát fejezte ki csak bólintottam, enyhén szédültem az éhségtől, de amúgy sem volt nálam semmi ehető, szóval erről ennyit. Nem szeretek anyámról beszélni. Beteríti az egész életemet és bélyeget nyom rá, egyszerűen fulladozom az emléktől, nem egy átvirrasztott éjszakát okozott.
-Azt se gondoltam, hogy anyám meg akar ölni valaha is.
Vettem ellent egy lemondó nyögéssel, majd lehunytam szemem, hátha elalszom, de nem éreztem azt, hogy na most elnehezedik testem és elnyel az álom, nem csak anyám arca lebegett előttem és a pálca.

Kinyitottam a szemem a furcsa hangra, így épp elértem azt a pillanatot, mikor elkezdett vetkőzni. Meg akartam kérdezni, mit művel, de mikor megláttam a sebet már nem bírtam megszólalni. Láttam a könnyeit, majd a fáradtságtól remegő kézzel kikotortam zsebemből egy zsepit és felé nyújtottam bizonytalanul. Mikor visszaöltözött átöleltem.
-Annyira sajnálom...
Ennyi jött ki, miközben öleltem. Emet a barátomnak éreztem, olyan jó barátnak, mint Siriust, vagy Remust.

Mikor kicsit jobban lett elengedtem. Nem bántam meg, hogy átöleltem, hisz nem jelentett se többet se kevesebbet, mint egy baráti ölelés.
-Ezt se lehetett könnyebb elmondani, kezdem nem érteni, miért is kerültél a Hollóhátba.
Mosolyogtam rá bátorítóan, hogy kicsit jobb kedvre derítsem, majd megint elszomorodtam, vagy inkább érzelmeim megint semlegessé váltak.
-Nagyon sajnálom, hogy nem tudok versenyezni, de a seprűről is leesnék.
Ráztam meg szomorúan a fejem. Ha most elaludnék, reggelig csak öt óra van, addigra nem leszek verseny képes, enni meg nem tudok szerezni.

Most leragasztottam magamhoz Em-et.
-Em, menj csak nyugodtan járőrözni, nem vagyok szórakoztató társaság.
Sóhajtottam fel, majd igyekeztem elterelni gondolataimat anyámról, mert kezdtem a semlegesből kétségbeesett szomorúságba átcsúszni.
-Lilynek...hogy képzeli el az álom pasiját?
Kérdeztem csak úgy mellékesen, mert már érdekelt.

James Potter ugyanolyan ember volt, mint mi, és ezt Lily talán sohasem vette észre. Most hogy jobban végiggondoltam a dolgokat, szinte nem is láttam még őt szomorúnak, azt leszámítva, hogy Lily elutasította őt. Most már tudtam, ezért ért akkora pofonként, hogy összeomlott, mert soha senki sem gondolta volna hogy ő is tud szomorú lenni. Pedig minden ember képes rá, még az is, aki általában mindent viccekkel és poénos jókedvvel akar palástolni. Ez az amit pont nekem kellett volna a legjobban észrevennem, hiszen hasonlóan cselekszem már évek óta. Elfojtom az emlékeket, nem beszélek rólunk, mintha így egyszerűen meg nem történté tehetném, holott ez nem igaz.
- Talán tudta, talán nem. Én azt tudom, hogy a büszkesége hatalmasabb lassan mint a józan esze. - feleltem Jamesnek őszintén, miközben mindkét lábamat az oldalamhoz húztam és a jobb kezemmel megtámaszkodtam a padlón. James a bal oldalamon ült, így könnyedén feléje tudtam fordulni egészen. Amikor a reakciókról beszélt meg tudtam érteni miatta.
- Sajnálom, ami édesanyáddal történt. Én bátornak tartalak téged, hogy képes voltál erről beszélni. - mondtam neki őszintén a szemébe nézve, amikor elmondtam hogy mi történt igazából az édesanyjával. Ennél rémesebb eset, talán nem is történhetett volna, mint amit neki át kellett élnie. Amikor az ember azt hiszi, hogy legalább a családját ismeri és szereti akkor jön rá igazából, hogy hiába ismerte és szerette, nem tudta megvédeni attól, hogy valami rossz történjen vele. Pedig ha úgy vesszük egy ideig a szülőnek kell vigyáznia a gyermekére, de amikor eljön az idő, akkor a szerepek felcserélődnek.
- Te sem gondolod komolyan, hogy bárkinek is elmondanák. - mondtam őszintén ám kis rosszallással a hangomban a fiúnak. James Potter tökéletesen megbízott a barátaimban erre az életemet is feltettem volna egy meccsben tétként. Nem tudtam mi más oka lehet, hogy pont előlük hallgat el ilyesmit, de tudtam, hogy annak nagyon nyomós oknak kell lennie. Az azonban rosszul esett, hogy nem mondta el Siriusnak vagy Lupinnak. Ők hárman szinte elválaszthatatlan igazi barátok, ők lennének akik leginkább mellette állnának amikor szüksége van rá.
- Ígérem, hogy tőlem senki sem fogja megtudni. - mondtam neki, miközben a tekintetem a kandalló lángjaiba meredt. Nyeltem egyet, majd még egyet, de valahogy képtelen voltam arra, hogy egy hang is elhagyja a torkomat. Helyette, valami csuklás szerű nyöszörgés és fojtott sírás buggyant ki belőlem, de nem voltam hangos. Csak némán néztem a tüzet és igyekeztem valami értelmes hangot kipréselni magamból. Próbáltam szavakba önteni a gondolataimat, de végül inkább egyszerűen levettem a kabátomat és lehúztam a fehér ruhám cipzárját és előre húzva a hajamat felfedtem a hátamat keresztülszelő heget, amely már nagyon régen ott virít. Nem tudtam mit mondhatnék, csak hagytam, hogy az ölembe potyogjanak a könnyeim, míg végül képes voltam kipréselni magamból valamit.
- Autóbaleset. Mindenki meghalt. - motyogtam inkább talán csak magamnak, mintsem Jamesnek. De már éreztem, hogy az egész testem reszket, így egy durva mozdulattal visszarántottam a cipzárt és visszahúztam a kabátomat is.

Megráztam a fejem, jelezve, hogy ne mondjon ilyet, ez nem az ő hibája, egyáltalán, ne is gondoljon ilyesmire. Hülyeség, hogy ezt hiszi, nincsen semmi alapja, csak saját magát kergeti őrületbe és végül eljut oda, ahova én, aztán nem lesz visszaút.
-Lily tudta. De nem ez a lényeg. Gyűlöl, ezt amúgy is tudom, tudom, hogy nem vagyok elég neki, sőt, a közelébe sem érek, csak még...nem sikerült elfogadnom. Mindig azt szerettem volna, hogy a szemembe mondja, mennyire rühell, akkor talán jobb lesz, mert a lelkem is megnyugszik, tudván, hogy semmi esély, de...nem úgy reagáltam, mint gondoltam.
Vallottam be magamnak, majd hólyagos kezemmel beletúrtam a hajamba.

-Nem vagyok álmos.
Jelentettem ki, éhes az vagyok, de nem fogok erőszakkal legyömöszkölni semmit a tokomon, majd ha vágyok valamire, de most csak hányingert érzek, mikor az ennivalóra gondolok. Így is van elég bajom, nem kell fokoznom hányással, azt mindig is utáltam, undorító, gyűlölni való dolog. Nincs szükségem ilyesmire. Arcomat kezembe temettem, de jobb kezem lüktető fájdalma miatt csak egyik kezemmel dörzsöltem végig arcom. Kinyújtottam lábaim, mert eddig törökülésben voltam.

Kérdésén a tűzbe meredtem, majd arra jutottam, inkább elmondom, hátha jobb lesz.
-anyámat Dorea Black-nak hívták, bájitalokat árult a saját kis boltjában, apa engedte meg neki, hogy boldog legyen, mert ezt szerette volna. Egyszer...egyszer bement hozzá egy halálfaló, összeszedette anyámmal a a dolgokat, amik kellettek, majd magával vitte őt is. Rászórta az Imperiust. Egy évig nem is hallottunk róla, apám folyamatosan kifelé nézett. Egyszer anya hazajött. De nem magától, és nem jót akart. Azért küldték, hogy megöljön minket, mert szerintük hátráltatnánk őket. Hosszú párbajt vívott apával, majd belökte a szekrény romjaiba és felém fordult. Láttam a tekintetén, hogy nincs magánál. De a gyilkos átoknak csak a feléig jutott, mert apa megölte. Nem tehetett mást.

Az utolsó mondat már csak suttogásnak jött ki számon, arcom forró volt, éreztem, ahogy lecsorognak arcomon a könnyek, de letöröltem őket.
-Ezt nem mondhatom el a barátaimnak. Apámat még az Azkabanba is zárhatnák miatta.
Suttogtam dermedten, majd a tűzbe nézve folytattam a vallást, jó volt végre valakinek mindent elmondani.
-Anya Mardekáros volt, nem szerette, hogy a Griffendélbe kerültem, de apa ő is ott volt régen. Sokat piszkált, cukkolt és ötödikben közölte, hogy nem lesz soha barátnőm, úgy fogok meghalni, egyedül a viselkedésem miatt. És igaza lett. Az egyetlen, akit szeretek rühell. Nem is tudom, hogy gondolhattam egy ideig, hogy nincsen iagaza. És már rég feladtam volna ezt az egészet, ha apa nem őrülne meg, szó szerint, ha engem is elvesztene.

Mondtam, de nem viccből, már párszor komolyan megfordult fejembe anyám halála óta, egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni, hogy meg akart ölni. A saját anyám. Persze tudom, hogy nem magától tette volna, de azért...ugyanaz. Ugyanúgy fáj, pont úgy, mint Lily gyűlölete. Felhúztam a térdem, fejem annak nyomtam.
-Ezeket még senkinek sem mondtam el.
Köszörültem meg a torkom kicsit magamhoz térve.

James szavaira valahogy számítottam még is villámcsapásként értek. Azzal tisztában voltam, hogy Lily nagyon elszúrta a dolgokat, velem karöltve, de hogy ennyire arra álmomban sem gondoltam volna. És ahelyett, hogy a feladatomat láttam volna el, amit bevállaltam Lilytől, most itt ültem a házirend szegő James Potter mellett a nagyterem padlóján a kandalló előtt és próbáltam észre téríteni valahogy. Már mindegy hogy hogyan, csak térjen magához és lássa be, hogy ez így nagyon de nagyon nem jó... miről beszélek, ez már átkozott önkínzás amit művel. Arról nem is beszélve, hogy én is és Lily is rosszul fogja érezni magát, amint erre rájön, mert kezeskedek róla, hogy rájöjjön.
- Az az egész az én hibám volt. nem kellett volna kiprovokálnom, de nem tudtam, hogy odabent vagy. - mondtam Jamesnek bocsánatkérő hangon és éreztem, hogy lassan már reszketek az idegességtől és a bűntudattól egyszerre. Annyira nem akartam, hogy ott és akkor azaz egész helyzet olyan messzire jusson és elfajuljanak a dolgok. De végül csak tehetetlen szemlélőként néztem ahogy megtörténik és nem tettem semmit, hogy megakadályozzam, holott én indítottam el a lavinát. És erre nem mentség az, hogy fogalmam sem volt róla, hogy Lily ekkora ostobaságot is képes elkövetni, hogy megvédje a büszkeségét.
- Hogy mondtad? - kérdeztem és éreztem, ahogy az arcomból kifut a vér, és az eddig szokásos sápadtságom helyett, most már igazán fal fehér leszek. Mindig is rossz volt a vérnyomásom amióta az eszemet tudom, így ha nagyon leesett figyelnem kellett, nehogy elájuljak, most azonban ezt James szavai váltották ki. Nem hittem volna, hogy valaha pont James Pottertől fogom azt hallani, hogy nem játszik, mi több nem eszik és nem is alszik. Ez már túlmegy az önkínzás határán... ez már öngyilkossági kísérletnek minősül. Vagy is hogy egy diák önön kezével próbál kárt tenni magában. Amely esetben egy prefektusnak akinek tudomása van róla közbe kell avatkoznia és értesíteni egy tanárt. És nekem most először eszembe sem jutott, hogy egy tanárhoz szaladjak, akit erőszakkal verek ki az ágyából.
- Jézusom. - kaptam a szám elé a kezemet, amikor keserűen felnevetett, majd közölte, hogy az édesanyja meghalt, és hogy erről a barátainak fogalma sincs. Önkéntelenül csordult ki a szememből egy könnycsepp, mert szinte úgy csapott fejbe a saját fájdalmam, mintha derült égből egy zongora esett volna lám. Vagy legalább is egy gurkó találta volna telibe a mellkasomat.
- Nem mondom el. Mi történt? - kérdeztem tőle csendesen, miután képes voltam nagy nehezen megszólalni. Úgy éreztem magamat, mint akkor amikor magamhoz tértem a kórházban... nem nem szabad most erre gondolnom. Sosem mondtam senkinek semmit, mert úgy éreztem nem bírnám ki anélkül, hogy sírnék. Már pedig tudtam... féltem, hogy ha sírni kezdek képtelen leszek abbahagyni.

Megvontam a vállam a nagy beszédre, jelezve, hogy tökéletese mindegy.
-Akkor örülök, hogy nem ott jöttem.
Mondtam semleges hangon, mert így is gondoltam, komolyan.
-Lily utál, nem kell tovább próbálkoznia, ennél mélyebbre úgy sem szúrhat.

Néztem tovább a tüzet, majd fejem a mögöttem lévő padnak nyomtam, azon gondolkodva, hogy mondjam meg Emnek, hogy semmi esély a Mardekár ellen majd arra jutottam, tökéletesen felesleges bebugyolálni valami szép csomagolásba, a lényeg ugyanaz és nekem most nincs is ehhez idegem.
- nem fogok holnap versenyezni. Két napja nem aludtam és huszonhat órája nem ettem. Mellesleg nem érzem a vágyat, hogy el akarok kapni azt az ork labdát.
Mondtam minden kertelés nélkül.

Elnevettem magam, de nem úgy, ahogy szoktam ez egy keserű nevetés volt, enyhe hisztériával keveredve.
-Siriusék, azt se tudják, hogy anyám halott, nem is vették észre rajtam, sőt, senki. Senki nem tudja. Ez akkor most már a második dolog, amiről nem tudnak.
Mondtam elgondolkodva, majd leesett, mit tettem és azonnal meg is bántam, ahogy kiejtettem a számon.

-Kérlek, ne mondd el senkinek, nem akarom, hogy tudják.
Könyörögtem neki ráemelve tekintetemet. Komolyan képtelen voltam kvidicsezni, nem volt elég erőm még ahhoz sem, hogy a seprűn maradjak, nem hogy elkapni azt a fürge labdát. Kinyújtottam a fény felé a kezem, mely most már hólyagos lett, és éreztem, hogy lüktet. Szuper, akkor azt meg is égettem, de legalább szép vörös lett.

A döbbenetem csak néhány pillanatig maradt meg az arcomon, mert közvetlen utána némi aggodalom és bűntudat váltotta fel, mintha csak műszakot cseréltek volna. És akkor hasított belém villámcsapásként a felismerés, hogy ha nem cserélek Lilyvel, akkor most ő találta volna meg Jamest és lett volna lehetőségük beszélni egymással. Mindazon által Jamesnek valahogy ki kellett jutnia a hálóterméből, amely egyet jelent azzal, hogy keresztül kellett mennie a klub helységen, vagy is, hogy Lilyn is. De ahogy jelenleg elnéztem, nagyon nem úgy tűnt mintha rendezték volna a dolgaikat, vagy hogy egyáltalán beszéltek. És kelletlenül kellett tudomásul vennem, hogy bizony nem beszéltek egymással, különben James egyáltalán nem ilyen állapotban lenne.
- Hé, minden rendben? - kérdeztem holott magam is tudtam, hogy mennyire is ostobán hangzott a kérdésem, elvégre pontosan tudtam, hogy semmi sincs rendben. Komolyan néha annyira fajfej tudok lenni.
- Ne haragudj, ez hülye kérdés volt. Semmi sincs rendben. - mondtam, miközben leültem mellé és lehajtottam a fejemet. Egy ideig az ölembe fektetett kezeimet pásztáztam a tekintetemmel, majd elhatároztam, hogy ha már itt vagyok, megpróbálom felrázni Jamest. nem állt szándékomban Lily Evans miatt, a mardekárral játszani, mert ő haza vágta a saját házának egyik kulcsemberét. Azt persze nem tudtam, hogyan is kezdhetnék hiszen, az én hibám is, hogy az a csúfos baleset, vagy inkább tömegbaleset bekövetkezett. Következő szavai, vagy is, ahogy a nevemen szólított, majd egyszerűen csak megkérdezte hogy vagyok, kicsapta nálam a biztosítékot, egy kissé.
- Őszintén szólva, James szarul vagyok, legalább annyira mint te, de tartom magam. Felelősnek érzem magamat azért ami történt, továbbá nem akarok a mardekárosok ellen kiállni, mert akkor tutira a szent mungóban végzem. Ja azt említettem, hogy ma Lilynek kellett volna szolgálatban lennie, de elcserélte velem, hogy a klub helységben szobrozhasson hátha előbújsz a szobádból? - érdeklődtem, de mindezt nagyon kedvesen és megnyugtató hangnemben mondtam. Nem akartam megbántani, mindössze rá akartam ébreszteni, hogy ez a vegetatív állapot amit folytat, nem vezet semmi jóra, és nem használ neki. Arról nem is beszélve, hogy én is csak rosszul érzem magam tőle. Lily pedig szintén... bár ő a drasztikus megoldások híve. Szerintem egyedül azt tartja vissza, hogy Jamesre törje az ajtót, hogy nem tud felmenni a fiúhálóba. Na meg persze a Roxfort házirendje,
- Siriusék, nagyon aggódnak miattad. Ők nem tudják mi történt. - mondtam neki és ezzel egyúttal azt is elárultam, hogy én sem szóltam egy szót sem a történtekkel kapcsolatban nekik. Úgy láttam jónak, ha ezt ő és Lily megbeszélik, hogy én tudtam róla, az egyedül a hülye fejemnek volt köszönhető, hogy közhelyen kiabáltam Lilynek az igazságot, amit nem képes elfogadni teljesen talán még most sem.

Néztem a tüzet és a benne szórakozó ujjaimat, fájt, de nem annyira, hisz nem állandóan perzselte ugyanazon a helyen, és ha megég? Majd felmegyek a gyengélkedőre, ha akarok. De nem akarok, kicsit sem, mert akkor ott tart, míg nem alszom és nem tud ledugni valamit a torkomon, ezt sem akarom, jól vagyok így. Hallgattam szívem halk dobogását, mely néha-néha mintha kihagyott volna, láttam magam előtt a szörnyű pillanatokat, újra...meg újra...és még egyszer...hamarosan immúnis lettem mindenre, azt se éreztem, hogy fáj, pedig kezem már jócskán a tűzben volt. Ajkamat rágtam, majd sóhajtva emeltem fel kezem.

Ekkor valaki megszólalt mögöttem. Nem tudtam eldönteni, ki lehet az, mert eddig csak a nevemet mondta. Bár pont úgy éreztem, mintha nem hozzám beszélne, nem ez lenne a nevem, csak rémlett, hogy nekem címezte. Kezemet ölembe ejtettem, néztem tovább a tüzet. Halottnak éreztem magam, akibe csak hálni jár a lélek, akit senki sem érdekel, még saját maga sem, de ez így ahogy van, igaz. Olyan fura, mintha a testemen kívül lennék, onnan figyelném magam, vagy inkább azt a bábot, aki egykor én voltam, most viszont csak egy test, melybe nem akarok visszatérni soha többet. Lehunytam a szemem, de nem, nem akartam elaludni, így kinyitottam.

A lány, mert lány volt, újra megszólalt, én meg megpróbáltam visszatérni testembe, hogy tudjak válaszolni, de nem is akartam igazából.
-Nem tudom. Semmit.....semmit se akarok...
Mondtam a fénybe meredve miközben azon gondolkodtam, hogy ezt a hangot már hallottam, csak a név hiányzott, Hollóhátas...fogó és prefektus...szőke haja van, teljesen előttem volt, hogy néz ki, de neve nem jött számra.

-...Emmaline.
Nyögtem ki a mondat végét, de csak a szám mozgott, én már nem gondolkodtam a problémán, és ahogy kiejtettem a nevét már tudtam, hogy ő az, csak hátra fordultam, de igen, tényleg ő.
-Hogy vagy?
Kérdeztem fásultan, gyomrom mordult egyet éhesen, de nem törődtem vele, nem akartam enni, ma nem, és nem azért, mert nem voltam éhes, hanem mert torkom összeszorult és kétlem, hogy bármi le férne rajta, ami nagyobb mint egy homok szem.

Teljesen váratlanul ért, amikor ma Lily megkeresett, hogy nem cserélnék-e vele és mennék kivételesen ma én őrjáratra helyette Amossal. Először nem értettem miért, aztán elmondta, hogy Potter két napja ki sem dugja az orrát a szobájából és, hogy feltett szándéka a klub helységben aludni ha muszáj, de előbb utóbb elfogja kapni. Csak bólintottam beleegyezésül, hogy bevállalom a mai estét helytette és azt is kénytelen voltam nyugtázni, hogy Lily drasztikus módszerei ha nem is változnak meg, remélhetőleg elérik majd a céljukat. Az a múltkori veszekedés, amely szépen csendes lelki terrorrá fordult James irányába, nagyon de nagyon rosszul sült el. De ez nem csak Lily hibája volt -bár kétség kívül nem kellett volna megcsókolnia Jamest- nekem sem kellett volna pont ott jelenetet rendezni. Kiabálhattam volna vele a könyvtárban, inkább vállalva azt, hogy a madam kikerget minket onnan. De most már késő bánat. Ráadásként Potter semmit sem mondott Siriusnak sem arról, hogy mi történt, mi több még a szobájába sem tudtak bejutni sehogy sem, pedig ők aztán leleményesek.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette indultan neki körbejárni a kastély rám eső részét, vagy is a Keleti szárnyat. Ez egy elég csendes környék szokott lenni, mert a Hugrabug ház klub helysége van itt valahol, illetve a nagyterem meg a konyha bejárata, az egyik gyümölcsös portré mögött, ahogy azt Caroline néni megsúgta nekem. Mintha valaha is beszöknék a konyhába és felverném a házi manókat az éjszaka kellős közepén. Még ha esetleg le is késtem volna a vacsorát, kibírtam volna reggelig ebben egészen biztos voltam akkor is és most is. Nem láttam értelmét az egyenruhámat felvenni, így mindössze az egyik fehér ruhámat és hozzá egy barna kabátot vettem fel, amire kitűztem a prefektusi jelvényemet.
Miután körbe jártam néhány folyosót és a lépcsőházat is ellenőriztem, úgy döntöttem egyszerűen beülök egy kicsit a nagyterembe, mert ott mindig égett a tűz. Azt hiszem ezt Amos említette egyszer, hogy a nagyteremben a kandallók folyamatosan égnek, még éjszaka is. Nem úgy mint a klub helységben, ahol valamikor az éjszaka folyamán kialszanak, és reggel amikor lemegyünk nem árt ha pulcsi is van nálunk. Ahogy kinyitottam a nagyterem ajtaját és beléptem rajta, először semmi furcsát nem vettem észre. Azonban, ahogy beljebb sétáltam az asztalok között, megláttam, hogy a lángok egy emberi alak körvonalait rajzolják a falra árnyékként. Reflexből megszorítottam a kezemben lévő pálcát, mert egy mardekárosra számítottam, ahogy azonban odaléptem mögé azonnal felismertem ki ücsörög a tűz előtt.
- James? - kérdeztem kissé bizonytalanul, miközben a pálcámat tartó kezemet leengedtem a testem mellé. Hangom nem csak döbbenten hanem bizonytalanul is csengett. Egyáltalán mit kereshet itt, amikor azt mondták jóformán inferussá változott. Ráadásul miért pont a nagyterembe jött? És miért egyedül, az éjszaka közepén? Úgy értem a helyében én is magányra vágynék, na de még a barátainak sem szólt. Ez szokatlan.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem meg végül, s közben inkább mellé sétáltam, elvégre elég furcsán éreztem magam, hogy a hátához beszélek.

Mióta Lily megcsókolt ki se tettem a lábam a szobából, pedig az eset két nappal ezelőtt volt. Képtelen voltam felfogni, mármint...felfogtam, hogy utál, gyűlöl, rühell, esélyem sincs nálam, a háta közepére se kíván és így tovább és így tovább, de azt nem sikerült megfejtenem, miért is kínoz ennyire, ahelyett, hogy a szemembe mondaná hogy húzzak a Pokolba. Lehet, azért, mert tudja, hogy az sokkal fájdalom mentesebb lenne nekem és ő azt akarja, hogy szenvedjek. Igen, biztos ez a válsz. feküdtem az ágyamban, a plafont bámultam, hiba jött Sirius, Peter vagy Lupin, nem voltam hajlandó beengedni őket vagy elmondani, mi bajom, teljesen lefagytam, kómásan feküdtem és néztem egy foltot az amúgy sima plafonon.

Csak néztem néztem és néztem, nem hittem, hogy valaha is fel tudok kászálódni, de éjfélkor úgy éreztem, muszáj valamit csinálnom, különben itt helyben elkezdek üvölteni kínomban, így lehengeredtem az ágyról, ettől leestem, de nem érdekelt, semmi sem érdekelt, nem láttam értelmét vigyázni magamra vagy egyáltalán csak simán élni.Nagy nehezen felhúztam egy fekete pulcsit, a többi alkalommal ellentétben nem akartam semmi színeset felvenni. A taláromat sem húztam fel, majd egy titkos alagúton át lementem a Nagyteremben, melyben gyér fény világított, de amúgy teljesen üres volt, a mennyezet éj fekete, rajta néhol csillagok, melyek a legkevésbé sem érdekeltek, hogy őszinte legyek. Leroskadtam egy székre, azon gondolkodtam, vajon mennyi ideig nem kéne ennem, hogy éhen haljak.

Minden esetre már huszonöt órája nem ettem, számon tartom, csak hogyha esetleg elájulnék, és a Madam kérdezné. Hány óra is van? Tizenegy? Akkor huszonhat. A kandallóhoz vonszoltam magam. Nem érdekelt, hogy valaki meglát, az sem, hány pontot fogunk veszteni. Semmi. Bár mikor Lilynek mondtam, hogy öngyilkos leszek nem gondoltam komolyan, de most az se zavart volna, ha az egyik Mardekáros hátba támad, hisz....kiért is maradnék életben? Az apámért? Ő az egyetlen, akiért talán, eléggé leverte így is anya halála.

Közelebb mentem a tűzhöz, egészen le a földig, hogy kezem finoman beledugjam. Na, nem azért, hogy megégessem magam, csak mint a kicsit, hogy néha-néha átnyúljak gyorsan egy lángon, úgy, hogy ne égessen meg nagyon. Aranyos játék. Kíváncsi lettem, meddig lennék képes bent tartani kezem, de inkább nem kísértettem meg a sorsot és csak üveges tekintettel játszottam tovább, néha túl le mentem, és kicsit fájt, de akkor felhúztam ugyanolyan kábultan, mint mikor beledugtam. Fáradt voltam, éhes, de semelyiket nem akartam javítani. Nem éreztem, hogy el tudnék aludni, vagy esetleg leküzdeni a torkomon valamit is.

...