Folyosó

Komor tekintettel figyeltem, ahogy végre eltávolodott tőle és a személyes terem végre ismételten csak és kizárólag a sajátom volt. Ezt pedig örömmel nyugtáztam. Egyetlen kedves gesztus, vagy szó sem hagyta el irányába az ajkaimat még a kézcsókot követően sem. Ám amikor éreztem, hogy testem végre a saját, karjaimat védekezően magam köré fontam. És mintha csak a gondolataim testet öltöttek volna, egy hopponálás kíséretében felszívódott, én pedig abban a pillanatban lerogytam a kőre és zihálva meredtem magam elé. ~Rendben... te akartál játszani... megfogom védeni őket!~ Ahogy lépteket hallottam közeledni összeszedtem magamat és visszasétálva az előcsarnokba, már ott találtam az ablaknál Minervát így nyugodt szívvel siettem vissza a hálótermembe, hogy végre megnyugodjak kissé.

Hát nem csodás hogy sikerült dűlőre jutni? Minimális erőszakkal. Még kicsit sem ismeri a valódi énem, azt a vérengző állatot, akit elzárva tartok. S ha nem ellenkezik, nem is fogja megismerni. Egy ideig biztosan nem. Az Első parancsaitól függ minden. De addig is, úgy sejtem mi ketten még remekül fogunk szórakozni. Apró, leheletnyi csókot ejtettem a nyakán és egyetlen lépést hátrálva elértem hogy ismét rám emelje a tekintetét. -Örülök hogy sikerült megegyeznünk kedvesem. -kézcsókkal illettem kecses kézfejét. -Hamarosan látjuk egymást. -ismeri a szabályokat és örömmel tölt el a tudat, hogy nincs más választása. Innentől valahányszor felbukkanok az életében, kénytelen lesz idomulni hozzám. Tökéletes. Megkaptam amit akartam. Elengedtem a kezét és abban a pillanatban visszaadtam a teste feletti irányítást. Egy mosoly után azonban hopponáltam a folyosóról, vissza az előtérbe, ahonnan nyugodt és ráérős mozdulatokkal léptem ki az éjszakába. Győzedelmes arckifejezésem még hazaérve sem lankadt. A játék elkezdődött!

Ahogy kijelentette, hogy ha nem engedelmeskedek neki,akkor megöl mindannyiunkat egy szemernyi kétségem sem volt, hogy komolyan beszél és hogy minden fajta késlekedés és lelkiismeret furdalás nélkül meg is teszi, amit mond. Ha csak az én életemről lett volna szó, hát minden probléma nélkül olthatta volna ki, de a húgom gyermekei... nem. Azt soha nem engedném. A testem egészen addig hátrált, amíg a falnak nem ütközött, és onnan már nem volt hova menni, ő pedig egészen a közelembe jött. Szinte reszkettem belül, ám amikor meghallottam a hangját és felfogtam a szavainak értelmét hirtelen üressé váltam.
- Sosem volt választásom. - mondtam végül egyszerűen elnézve mellette a szemközti falat figyelve. És amit mondtam az volt a színtiszta igazság. Életem egyetlen döntése amelyet magam hozhattam meg, azaz volt, hogy a Roxfortba jőve tanárként megvédem az életüket.

Na ezt le mertem volna fogadni. Nem bízik bennem, csak a fenyegetést látja. Hát nagyon tudom sajnálni...na jó, még a végén röhögés lesz belőle.
-Sok? Én csak kettőt látok. Vagy engedelmeskedik, vagy meghalnak. Egyszerű döntés, nem? -a tekintetem szinte izzott a maszk alatt. Ha ellenáll még ma megölöm az unokahúgait. Nem játszom és nem beszélek feleslegesen a levegőbe. Szembefordultam vele és kényszerítettem hogy egészen a falig hátráljon. Követtem a lépéseit s így mire a háta a falnak ütközött, nem volt közöttünk szemernyi távolság sem. A nyakához hajoltam és beszívtam az illatát -Nem lesz olyan rossz dolga a társaságomban Katherine. Nos, hogy döntött?

- Nem is feltétlen óhajtom megtudni. - válaszoltam sóhajtva. Elegem lett a játékból amit velem űz, s most kezdem csak megérteni, hogy milyen lehet másoknak. Azoknak az embereknek akik akaratuk ellenére botlanak belénk, s megtapasztalják a félelmet... bár később úgy sem emlékeznek re tehát nem számít. De valójában nagyon is számít. Következő szavaira nem válaszoltam... lehet tud tudja mik történtek velem az évek során de arról fogalma sincs, hogy milyen vagyok, hogy mit érzek, mit gondolok. Fogalma sincs arról, hogy ki az akivel szemben áll.
- Nagyon sok a választási lehetőség. - közöltem elhúzva a számat, de pontosan tudtam, hogy tudja, megfogom tenni amit akar. Cissy és Andromeda élete mindennél fontosabb... mert nekik még megvan és és mindent meg is teszek annak érdekében, hogy a lehető legzavartalanabbul folytatódjon.

-Vagy csak nem tudja még mennyire hasonlóak vagyunk. -most először vontam vállat. Én ismerem a történetét, így tudom mennyire számító jelenség, ellentétben azzal, amit a külvilággal szemben mutat.
-Vagy csak nem akarja számon tartani. Nagy különbség mit miért tesz. -a hanglejtése különösen csengett a fülemben. Tehát ez az a pont, amire talán nem szívesen emlékszik vissza. Általában a fiatalkori bohó bálokra mindenki elmélázva tekint vissza, még én is.
Megálltam és akaratom erejével neki is megálljt parancsoltam, megérezvén a félelmet, ami keresztülsuhant rajta és fojtogatni kezdte. Rátapintottam a gyenge pontjára. -Csak meg akarom ismerni Katherine. Legyen kedves hozzám és nem történik semmi baj. -ha magamhoz láncolom, közelebb kerülök a célomhoz. Nyilvánvaló hogy fenyegetéssel tudom csak elérni ezt a nőnél, de kit érdekel? Ha retteg mi történhet a hőn szeretett rokonaival, bármire hajlandó lesz.

Leonardo La'Morte írta:

Szórakozottan felnevettem -Ha lenne? Ön komolyan sérteget Miss Darkrose. Érző lény vagyok, mint maga, ugyebár.... -ha nekem nincs szívem, az övé is megfagyott. Pont ő kapálózik nekem a szívtelenségről? Szakad a plafon....
-Nosztalgiázni sosem késő kedvesem. Ön emlékeztet az első szerelmemre, Charlotte-ra. Az első közös bálon pontosan ilyen szenvtelenül sétáltam vele végig a folyosón, majd kerestünk egy félreeső kis zugot.... -széles vigyorom letörölhetetlen volt, ám direkt nem fejeztem be a mondatot. Csak rávezettem a párhuzamra. -Régi szép idők. -sóhajtottam színpadiasan. -És ön emlékszik még ki csalta édes bűnbe először, Kath? -egész jól alakulna a beszélgetés ha közben nem nekem kellene irányítani. Szabad akaratából is sétálhatna mellettem, de nem....makacs nőszemély.
-Tehát a Darkrose vérvonalat már csak ön adhatná tovább? Milyen szomorú. És mi van az unokahúgaival? -ó igen, tudom, tudom kiket védesz Kathy. Tudom kikkel lehet megfogni. A Rosier nevet direkt nem említettem, ez az éjjel nem megfelelő rá.
Lassítottam a járásunkon, így jobban figyelhetem az arcát és bájos tekintetét.

- Ég és föld választ el kettőnket, uram. - közöltem vele szenvtelen arckifejezéssel és ezt komolyan is gondoltam. Nem feltétlen a kora miatt, bár tény és való, hogy az is közrejátszik a dolgokban. Ami jobban érdekel, hogy mit akar tőlem egészen pontosan. Mi éri meg neki velem bájt csevegni, amikor erővel is könnyedén bármit megszerezhetne tőlem, elvégre képtelen lennék megvédeni magamat.
- Nem tartok számon ilyesmiket. - közöltem hűvösen, bár hangom tónusa leginkább az emlékeknek szólt. Sosem járhattam szabadon a bálon, mindig a középpontban kellett lennem a tömeg közepén a fényben fürdőzve, hogy anyám elégedett legyen. Egy épkézláb mondatot nem tudtam váltani azokkal akiket a barátaimnak tekintettem. Még a házasságomat is elrendezték... Trevis Lestrange... talán az egyetlen ember akit sajnálok, hogy életét vesztette. Ahogy a sötét folyosón egyre távolabb kerültünk az előcsarnoktól egy olyan témát hozott fel, amely a testem egészét félelemmel töltötte el.
- Mondja meg mit akar és megkapja. - közöltem egyenesen belevágva a közepébe. Bellatrix amilyen ostobán viselkedik egyenesen megöletné magát, amikor ezzel az alakkal kerül szembe... de Cissy és Andromeda... ők nem ezt érdemlik.

Szórakozottan felnevettem -Ha lenne? Ön komolyan sérteget Miss Darkrose. Érző lény vagyok, mint maga, ugyebár.... -ha nekem nincs szívem, az övé is megfagyott. Pont ő kapálózik nekem a szívtelenségről? Szakad a plafon....
-Nosztalgiázni sosem késő kedvesem. Ön emlékeztet az első szerelmemre, Charlotte-ra. Az első közös bálon pontosan ilyen szenvtelenül sétáltam vele végig a folyosón, majd kerestünk egy félreeső kis zugot.... -széles vigyorom letörölhetetlen volt, ám direkt nem fejeztem be a mondatot. Csak rávezettem a párhuzamra. -Régi szép idők. -sóhajtottam színpadiasan. -És ön emlékszik még ki csalta édes bűnbe először, Kath? -egész jól alakulna a beszélgetés ha közben nem nekem kellene irányítani. Szabad akaratából is sétálhatna mellettem, de nem....makacs nőszemély.
-Tehát a Darkrose vérvonalat már csak ön adhatná tovább? Milyen szomorú. És mi van az unokahúgaival? -ó igen, tudom, tudom kiket védesz Kathy. Tudom kikkel lehet megfogni. A Rosier nevet direkt nem említettem, ez az éjjel nem megfelelő rá.
Lassítottam a járásunkon, így jobban figyelhetem az arcát és bájos tekintetét.

- Ha lenne esetleg még megérteném. - sóhajtottam fel színpadiasan. Még hogy neki szíve? Ha valóban lenne neki, akkor nem utasítaná vissza, egy olyan hölgy úri kérését, hogy takarodjon innen a fészkes fenébe!
- Értékelném, ha nem szemtelenkedne. Már bőven átesett a tinédzser koron. - közöltem vele összeszorított szájjal. Egyáltalán nem volt ínyemre a társasága, a cselekedetei és az egész lénye is zavart keltett bennem. El akartam tűnni a közeléből, amilyen gyorsan csak tudtam volna, de erre nem adatott lehetőségem.
- Milyen okos. - közöltem cinikusan. Bárcsak képes lennék újra a saját akaratom szerint uralni a testemet. Egy biztos... amint a kezembe foghatom a pálcámat olyan sóbálvány átkot kap, hogy sosem felejti el, azt garantálom.
- Miért lenne érdekes a családom. Már senki sem él. - közöltem faarccal, miközben elhagytuk az előcsarnokot és kiléptünk a félhomályos folyosóra. A helyzet a régi bálokat juttatta eszembe, amelyeket anyám adott. Még egészen romantikus is lehetne a helyzet... ha nem lennék életveszélyben.