:.Folyosó.:

Merlinre! Én teljesen félreismertem ezt a lányt: hogy lehet valaki képes ilyen dolgon nevetni?? Ha ő lenne ilyen helyzetben mint én vagyok, biztos nem lenne kedve nevetni rajta -gondolom végig dühösen ezeket a dolgokat, miután nemsokkal azután, hogy közlöm vele a betegségemet nevetni kezd... feltételezem rajtam. Bár az elején látszott rajta, hogy megdöbbent a váratlan hír hallatán, és éppen ebből a dologból kifolyólag nem azt vártam volna, hogy most kinevessen.
Rendben, oké, hagyjon itt, sértődjön meg - jogos, hiszen én nem közöltem vele ezt a dolgot, és persze nem várhatom el tőle, hogy szeressen egy olyan embert, aki másodállásban vérfarkas - de ne nevessen ki, ez nem vicces?!
Nem nézek rá, helyette inkább sértődötten fordulok el, bár nem is lennék rá képes: undorodom tőle, hogy lehet valaki ennyire... ennyire...
Dühös vagyok rá, meg persze magamra is, eddig hogyan nem tudtam ezt felismerni benne? Ez lenne az érem másik oldala? Mert akkor nekem ilyen arany nem kell.
Érzem a hátamon a nézését, biztosan levette, hogy ez nem volt szép dolog, mert hamarosan abba is hagyja a nevetést, majd hozzám szól, mire karba tett kézzel sértődötten -szándékosan unott képpel- felé fordulok, mert azért mégis úgy tartja az illem, ha hozzád beszélnek, akkor figyelj a beszélőre.
Lupin, mielőtt félreérted a nevetésemet, nem rajtad nevetek, vagyis...de, de nem azon, amin gondolod, nem kinevetlek, amiért vérfarkas vagy. Lupin így, Lupin úgy, most már azt sem hiszem el neki amit kérdez, nemhogy azt amit mond - kizárt, hogy valójában tényleg szeretne, csak azért mondta mert...
...mert...
Időm sincs kitérni előle amikor odalép hozzám, majd a hajamat elrendezve végigsimít az arcomon: de jó érzés ez, milyen finom keze van -fut át az agyamon a gondolat, de abban a pillanatban el is próbálom fojtani magamban ezt a gondolatot, ő nem barát többé! - majd folytatja az előbbiekben elkezdett mondatát, kár, hogy nem hiszek már neki.
Komoly arccal nézek rá végig miközben beszél, s miközben mondja egymás után a szavakat, ahogy azzal az aranyos kis szájával formálja azokat, mélyen a szemébe nézek, és mintha valami átok lett volna rajtam eddig, pillanatok alatt elpárolog minden dühöm, minden, minden ami miatt mérges voltam rá, sőt mikor megölel, már szinte arra sem emlékszem, hogy miért lettem rá mérges.
Én is átkarolom gyengéden, és mintha ekkor valami, vagy valaki, apró kis kirakók egy-egy darabjait adogatná nekem, kezdem felfogni mit is mondott az előbb: nem változik semmi, az sem, hogy szeretlek és tényleg, ott állunk a folyosó közepén most is ugyanúgy, mint néhány perccel előtte, szerelmesen és boldogan.
A következő mondatával aztán pedig már a néhány perccel ezelőtti harag úgy eltűnt belőlem mint szürke szamár a ködben, és helyette olyan mélységes mély szomorúság, sajnálat száll rám, az ő irányába, amilyet még talán apám elvesztésekor sem éreztem - igaz, én akkor még igen kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam mi az a halál.
Szegényke, tehát ez a baja az anyukájának -sajnos úgy tűnik tényleg beigazolódni látszik az, amit feltételeztem vele kapcsolatban nem sokkal ezelőtt, mikor róla beszélt.
Szomorúan bólintok a kérdésére, amit azután kérdez, miután kicsit eltávolodik tőlem. Valójában nem is tudom miért vagyok szomorú... vagyis tudom, és, ha most bunkó akarnék lenni, azt mondanám, hogy ez nem érint engem, de mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy milyen beteg az anyukája, ez teljesen lesújtott, és igazából az a gondolat sem tud kizökkenteni a szomorúságból, hogy Julinak nem számít, hogy mi vagyok valójában; pedig ez jó hír.
Fáradtnak látszik -fut át a gondolat az agyamon, mikor a szemét dörzsölve felém fordul, le kéne feküdnie, holnap meccse van, hogy fog tudni így játszani?? Nem elég, hogy ilyen állapotban van, akkor még hozzá fáradt is, így tényleg le fog esni a seprűről... Na, nem azért mondom, mert nem mintha nem lenne jó játékos, de nem is amiatt fog leesni, hanem amiatt mert el fog aludni rajta...
-Nem kéne lefeküdnöd aludni? Nem fogsz tudni játszani. ...Ha legalább csak egy órát alszol, már az is valami -mondom neki bíztatólag, hátha hallgat rám, majd nevetve hozzáteszem- ...és persze fontos lenne, hogy ne a Mardekár nyerjen.
Mikor felém nyújtja az édességet, hirtelen összerándul a gyomrom attól a gondolattól, hogy most abból kelljen vennem, bár szeretem -mert milyen édességet ne szeretnék- de az utóbbi időben valahogy soha nem volt vele szerencsém, és úgy gondolom, hogy nem kockáztatok most sem... avagy...
-Csak utánad -válaszolok neki nagy vigyor közepette, és hirtelen magam sem értem, hogy lett ilyen jó kedvem pár pillanat alatt, majd átkarolom a derekánál fogva, hogy továbbindulásra ösztökéljem, mert még mindig itt vagyunk valahol valamelyik kis folyosócskán, amit amúgy sem használ senki sem, tehát értelme sincs itt lennünk.
Majd ahogy elindulunk váratlanul olyan boldogság tör rám... szerintem most jövök rá, hogy mi zajlott le az éjszaka alatt, s azt hiszem, most jó nekem...

Olyan jó volt a karjaiban lenni, el nem mondható felemelő érzés, mintha valami táncolna a gyomrodba, ami csak még közelebb akar hozzá tuszkolni, na de ennél közelebb már csak ha egybeolvadunk, ami elég érdekes lenne, de nem bánnám, belé nem. Jólesett a simogatása, hogy fejét fejemre hajtja. Olyan finom illata volt, kábítóan jó. Ki nem szereti Őt? Kedves, illedelmes, még az is aranyos ahogy elpirul, teljesen oda vagyok érte, hihetetlen, hogy tudtam beleesni ennyi idő alatt? Teljesen érthetetlen rejtély, de kicsit sem zavar, hogy is bánthatna? Pedig azt hittem, a Griffendélesek mind imádnak csínyeket kitalálni, viccelődni. De Lupinon nem úgy tűnt, mintha csak viccelne velem, behúzna a csőbe majd kinevetne. Bár...lehet, hogy ez túl Mardekáros dolog lett volna.
Hamarosan felemelte fejem válláról, majd lassan közeledett felém és megcsókolt bátortalanul csókoltam vissza és nem azért, mert nem szeretem, hanem mert fogalmam sincs még a csókolózás alapjairól sem, fogalmam sincs róla, szegény, csak nehogy félre értse a dolgok állását. De amilyen hamar felemelte fejem olyan hamar lépett is el. Csalódottan néztem rá, szóval félreértett, de...nem, mégsem, úgy látom, mintha szeretne mondani valamit, csak nem meri? Vagy szégyelli? Minden esetre gondosan kerülte a tekintetemet, ami bántott. Bennem megbízhat, bármit elmondhat, megtartom titoknak, ha szeretné, megígérem. Neki, érte bármit. Amióta őt nézem fura káprázatban mozgok, puha semmiben, de nem zavar, csak mondja el, hogy ha tudok, segíthessek, mert most...nem tudom, mit tegyek.
Mikor aztán elmondta mi a baj először megdöbbentem. Most viccel? Nem, nem úgy tűnik, de...miért néz így? Minden esetre mozdulni nem tudtam. Nem féltem tőle, hisz eddig se tettem, mikor még nem tudtam, most miért hátrálnék meg? Azzal csak megbántanám, pedig nem félek tőle és ugyanúgy szeretem. Ez nem egy hiba, vagy nem azért vérfarkas, mert az akart lenni gondolom és nem élvezi, hogy veszélyes, nyilván nem örül neki, ezt az arcán is látom. De ez nem olyan amiről tehet, én meg nem undorodom a vérfarkasoktól, még a vámpíroktól sem, csak segíteni szeretnék rajta, ahogy tudok. a szeretetemen meg mit sem változtat, szerettem akkor, mikor úgy hittem, sima varázsló, és szeretem most is, mikor tudom, hogy vérfarkas.
Elnevettem magam, komolyan elnevettem, belerázkódtam, majd szám elé tettem bekötött kezem. Mikor rájöttem, hogy ez mennyire félreérthető viselkedés vettem egy nagy levegőt és lenyugodtam. Kiszedtem arcomból a hajam, ami a nevetéstől beleesett. Megköszörültem a torkom.-Lupin, mielőtt félreérted a nevetésemet, nem rajtad nevetek, vagyis...de, de nem azon, amin gondolod, nem kinevetlek, amiért vérfarkas vagy.
Ráztam meg a fejem és közelebb léptem hozzá, kiszedtem szeméből egy tincset, végigsimítottam arcán.-Hanem azért, mert azt hiszem, hogy te úgy gondoltad, ezért képes vagyok elhagyni téged. Ettől nem változik semmi, az sem, hogy szeretlek, vagy hogy veled szeretnék maradni. Te...te mindennél fontosabb vagy, tőlem aztán vámpír is lehetnél, vagy...fogalmam sincs mi, te akkor is az maradsz, akit én szeretek.-Vontam vállat, miközben mondtam tekintetem az övébe fúrtam, hogy lássa, igazat mondok, így is gondolom, teljesen szó szerint, nem viccelek. Hozzá bújtam, átkaroltam, megöleltem. Ahogy ujjaim összefonódtak mögötte a fájdalom belehasított törött kezembe és hirtelen újra éreztem az összes sebet. De nem érdekelt a fájdalom, csak hogy ölelhessem.- Tudod, ez olyan, mint hogy anyám Parkinson kóros, nem tehet róla és őt se fogom ott hagyni, csak ezért, téged sem, soha. És nem mondom el senkinek-
Ígértem, majd elhajoltam tőle. Rettenetesen fáradtnak éreztem magam. Tegnap este összesen három órát aludtam, ma meg ugye egy percet se, a törések teljesen kimerítettek, de az ablakon túl már elkezdett felkelni a Nap. Apám hamarosan itt lesz, nekem meg két óra múlva, körülbelül átöltözve kéne fogadnom. De most ő érdekel a legkevésbé. Ásítottam, kezem a szám elé tettem persze. Sóhajtottam, teljesen hulla vagyok, ha meglát Amos idegbajt kap, csoda ha eltalálok egy labdát is ma. De most újra Lupinra koncentráltam.-Minden rendben?- Kérdeztem tőle, csak hogy tudjam, elfogadta-e a válaszokat arra, hogy vérfarkas. Megkeményedett bennem az elhatározás, hogy megtalálom az ellenszert, és, ha ő is szeretné, megpróbálom rendbe hozni az életét.
Megigazítottam a kötést kezemen, majd megdörzsöltem szemeim az ép kezemmel, hogy kicsit fölébredjek, majd szerelmem felé fordultam. Meg nem mondtam volna róla, hogy vérfarkas, és nem is érdekel annyira. Mármint nyilván fontos, de...ettől nem szeretem kevésbé vagy máshogy, nekem ő még mindig az a Lupin, akibe beleszerettem, mikor megláttam. Elővettem talárom zsebéből egy zacskó Bagoly Berti-Féle Minden Ízű Drazsét és felé nyújtottam.-Kérsz?-Kérdeztem mosolyogva, mert olyat nem illik mégsem kérdezni egy Griffendélestől, hogy "Mersz?"

Most mi lesz? Hirtelen semmit nem tudok csinálni, amivel kihúzhatnám magamat ebből a nagy drámából. Utálom magamat, hogy lehetett ilyet mondani?! Most nemcsak, hogy biztosan hülyének néz, hanem ezzel együtt egy barátot is elvesztettem, hülye vagyok.
Aztán másodpercek alatt annyi minden történik meg, hogy szinte magam is alig bírom követni.
Először is nem tudtam, hogy miért könnyes a szeme? Neki miért?! És hirtelen átfutott a gondolat az agyamon, mi van akkor, ha nekem is még mindig olyan? Mi van akkor, ha meglátja? És kezdtem érezni, hogy egyre rosszabbul vagyok.
Aztán váratlanul egyszer csak furcsa dolog történt, ahelyett -amit vártam volna- hogy kiröhögne, hogy én ezt, hogy képzelem, elsírta magát...
De miért? Azért mert nem akar megbántani vele, hogy most megmondja, hogy köztünk nem lehet semmi? Vagy miért? Nem értem.
Persze, hogy is gondolhattam volna, hogy egy ilyen lány az enyém lehetne, teljesen hülye vagyok, egy nagy barom... és most még el is engedi a kezem, ennyi, többet már nem foghatom azt.
Aztán furcsa dolog zajlik le pár másodperc alatt, ahogy én tehetetlenül állok előtte, úgy mintha felgyújtották volna az arcomat, ő sír, aztán... aztán a nyakamba borul, majd egy puszit ad. Még mindig nem értem mi van, biztos most közli velem, hogy ez a dolog lehetetlen, közöttünk nem lehet semmi, és ahogy ezt gondolom, egyszer csak megszólal és közli, hogy Ő IS SZERET.
Nem tudok megszólalni, ez kizárt, hogy... hogy, nem... nem tényleg azt mondta, hogy szeret?! Úgy rákérdeznék, hogy megerősítsem magamban a gondolatot, de úgy gondolom, hogy ma már szereztem magamnak elég sok kellemetlen percet, ezt már inkább nem teszem azzá.
Hanem aztán kérdés nélkül is rá tudok jönni, hogy mit mondott ténylegesen: szeret.
Még mindig nem tudom felfogni azt, hogy ez, hogy lehet. Aztán szépen lassan, valahogy mint amikor a köd kezd felszállni, én is elkezdtem felfogni, hogy mi van.
Itt állunk egy félhomályos folyosó közepén, ő átkarol engem és sír, csak azt nem tudom miért. Én pedig szépen lassan ugyancsak átkarolom és karjaimba zárom: soha nem engedem el többé.
-Mi a baj? -kérdezem tőle pár perc elteltével, mikor még mindig ugyanabban a helyzetben állunk ugyanott. Valójában választ sem várok rá, bár tényleg nem tudom, hogy mi lehet a baja.
Aztán szépen finoman elkezdem simogatni, miközben a vállamra hajtott fejére hajtom a fejemet. El sem tudom mondani milyen boldog vagyok; régóta nem volt már olyan ember akit szerethettem volna, anyukámon meg a pár baráton kívül, nem, hogy barátnőm lett volna.
Miközben ott állunk egyszer csak valahogy, mintha valaki elvarázsolt volna https://www.youtube.com/watch?v=d6QE4EJrIFcegy szám indul el a fejemben... annyira jó érzés most itt állni vele, tudni, hogy ő az enyém, és most nem választhat el minket egymástól senki.
Vagy mégis? Már jó néhány perc eltelt, amikor váratlanul kibontakozott az ölelésemből és elővette azt a zsebkendőt, amit még én adtam neki, de már mikor? Ez az este olyan, mintha már vagy egy nap eltelt volna közben, de egyáltalán nem bánom, teljesen rendben van ez így, és leginkább azt kívánnám, hogy ne is legyen vége soha.
Aztán mikor megszólal együtt nevetünk, miközben a taláromra nézek, és tényleg egy nagy folt éktelenkedik rajta, de nem érdekel, sőt, miután tőle van inkább elraknám örök emlékül, feltéve, ha ezt meg tudnám csinálni.
-Dehogyis, nem baj, semmi gond -válaszolom, miközben elmosolyodom, neki minden el van nézve.
Aztán a következő mondatán meglepődöm, hogy lehet, hogy nem volt még neki barátja? Pont neki? Ez kizárt dolog, hogy lehet, hogy a leggyönyörűbb lánynak a világon nem volt még barátja?? Mik nem fognak még kiderülni ma este.
De aztán csak egy laza vállvonással jelzem, hogy nem történt semmi, mi is történt volna? Engem most már nem érdekel semmi, csak, hogy azt mondta, szeret. Ez az egy szó annyit jelent nekem, hogy ő azt el sem tudja képzelni...
Aztán mikor meg előveszi a pálcáját, hogy felszárítsa a könnyeit rólam, már éppen ellenkeznék, hogy ne tegye, amikor szerencsémre nem is teszi, hogy miért nem, azt nem tudom, de örülök neki, hogy így történt, jól van ez így.
Majd újból összeölelkezünk, nagyon boldog vagyok, és már nem érdekel az sem, hogy valójában járőröznünk kéne, kit érdekel, miattam aztán ma éjjel azt csinál mindenki amit akar, én nem foglalkozom velük, nekem fontosabb dolgom van most, szerethetek valakit, aki (talán) ugyanúgy érez felém mint én őfelé.
Aztán az állánál óvatosan felemelem az arcát, hogy rám nézzen, és, hogy aztán megcsókolhassam, tényleg nagyon szeretem, legalábbis úgy gondolom, de biztosan így is van, talán nem csak időleges ez a dolog.
Aztán ahogy közeledek az ajkához hirtelen egy gondolat hasít a fejembe, de ekkor már késő, már elértem hozzá, és rátapasztottam a szám az ő szájára.
De egy pillanat múlva már el is tolom magam tőle, hogy lehettem ilyen hülye?! ezt miért csináltam?! Egyáltalán miért mondtam neki azt, hogy szeretem?! Miért?! Miért?! Miért?!
Utálom magam, hogy lehetek ilyen, tudhattam volna, hogy nem szabad megtennem, most már késő, most már biztos utálni fog, ha eddig szeretett is, majd akadozva megszólalok:
-Figyelj, valamit el... el kell, hogy mondjak neked... -mondom, de nem bírok ránézni, nem bírok abba a két szép szembe nézni, ami most biztosan kíváncsian figyel rám, mit fogok ezután mondani, és sajnos ez nem az lesz, hogy valójában van barátnőm, mert nincs... viszont van annál egy sokkal rosszabb dolog, amit úgy érzek, már az elején közölni kellett volna vele, hogy ez ne történhessen meg, mert kizárt dolog, hogy ha tudja, akkor valami is létrejöhetett volna közöttünk, hiszen az emberek általában nem szeretnek bennünket - vérfarkas vagyok -mondom ki olyan hihetetlenül váratlanul az egészet, hogy nem is tudom, megértette-e, avagy felfogta-e? Mindegy, én túl vagyok rajta, már mindegy, azt hiszem ezután már mindenképpen máshogy fog rám nézni, mindenképpen el kellett volna mondanom neki ezt azelőtt, hogy valami olyat mondtam volna neki, hogy szeretem, most már minden el van rontva, és ennek mind én vagyok az okozója, hogy lehetek ennyire balfék?

Úgy éreztem, valami rosszat mondtam, valami rettenetes bántót azzal a farkasossal, pedig nem akartam. Elfordult én meg elvörösödtem, nagyon szégyelltem magam. Most mindent elrontottam, megbántottam, vagy...egyszerűen alapból utál én meg ráerőltetem magam, lehet...lehet, hogy untatom, sőt, biztos, jaj, ez szörnyű, biztos nagyon utál, hogy ennyit beszélek, ennyi értelmetlen dologról. Elhatároztam, hogy mostantól nem fogok megszólalni, csak ha kérdez, mert egyre jobban érzem, hogy gyűlöl. Kicsit arrébb mentelm tőle, mert nem akartam felhúzni, de ahogy ráüvöltött Hóborcra ugrottam egy nagyot ijedtembe. Szegény szellem, nem őt kellett volna érnie Lupin felém irányuló haragja. Bocsánat kérően néztem a távolodó szellemre, szegény, ilyet még tuti nem látott. Miért nem jön nekem össze semmi? Egy fiú tetszik végre, azt is magam ellen húzom fel. Hiába, én mindig is vesztettem mindenben, nem tudom, mit gondolhattam. Sose volt pasim, sose lesz, ennyi és kész, ezt egyesek el tudják fogadni, én meg túlságosan vágyom a szeretetre, mikor sok embert annyian sem szeretnek, mint engem. Nekem ott van a családom. Amosnak nincs, megérdemli a barátnőjét, joga van a szeretethez, ha a szülei már nem akarják megadni neki. Én csak a barátja akarok lenni, és ez sikerült. Ha Lupint nem szerethetem, akkor legalább a barátságát el kéne nyerni, de fogalmam sincs, hogy hogyan, hisz...eddig az...az eddigieket is annak vehetjük, bár nem tudatosnak.
Remus még mindig nem néz rám, kezdek elkeseredni, kétségbeesni, most mi a fene lesz? Teljesen...rettenetes vagyok, borzalmas. Mit meg nem adtam volna annak a halálfalónak, aki most előugrik a sarokról és megöl. Mindent neki adtam volna, csak tegye meg. Rossz lesz így végigsétálni az estét, hogy nem szólunk egymáshoz. Ő azért mert utál én meg azért, mert nem merek. megérdemlem a Hugrabugos címet, és Lucius megjegyzéseit is. Gyávák vagyunk, rettenetesen beszariak, de ő nekem ne szóljon be, aki mindent a halállal akar elintézni, mert esküszöm Merlinre olyan pofont kap, hogy becsúszik a pad alá, mind az öt ujjam látszani fog azon az ocsmány troll képén!
Hiszem, hogy ahogy a mugliknál "Isten" van, ugye ő nálunk Merlin, és ahogy náluk "Ördög", aki a halál, mi nyugodtan hívhatjuk azt a valaki Halálnak, mert...mert szerintem ő is ember, mármint olyan alakban van, és attól halsz meg, mikor megcsókol. Ezt egyre többen hiszik a varázsvilágban és mot már én is, ez sokkal kellemesebb hinni, mint azt, hogy egy szarvas valami. Mert a mi elméletünk szerint halálod után a Halál segéde leszel, a másik szerint meg valahol a föld alatt fogsz lávában kínlódni örökkön örökké. Mostanában egyre többet gondolok ezekre a dolgokra, de csak anyám miatt. Szegény, nem sok ideje maradt már, talán még négy év aztán...Nem szeretek hazudni, de abban egyet értünk anyuval, hogy nem tudhat erről Josephine, már csak az kéne, hogy ő is izguljon, azt kell hinnie, jól van, de nem hiheti ezt örökké, hisz látszik anyun, hogy egyre rosszabbul van, hisz jobban remeg mindene. Elszorult a torkom, éreztem a maró könnyeket, melyeket nem akartam szememben tudni, főleg nem Lupin jelenlétében. Így is eleget traktáltam a problémáimmal, nem kell fokozni. Letöröltem őket, de éreztem, hogy ez nem fogja megállítani a társakat.
Ám ekkor hirtelen Luin elkapta a kezem és szembe fordított magával. Most még dolgozott bennem anyám iránti félelmem és megjelent az új is. Most le akar szúrni, hogy ne nyávogjak már folyton és elege van belőlem? Annyira megijedtem, hogy még sírni is elfelejtettem. Ám mikor kimondott egy szót nem esett le, mi az, aztán agyam szépen elkezdte feldolgozni azt az egy, nyolc hangból álló szót és most komolyan eltört a mécses. Csak néztem rá, és éreztem, hogy csorognak a könnyeim. Több okból. Boldogságból, mely átjárta a testem, hitetlenkedésből és elkeseredettségből, hisz mi van, ha csak viccel? De ezt hamar elvetettem. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha, még akkor sem, mikor Joshy megszületett. Aztán még sikerült feldolgoznom azt a pár szót is, amit utána mondott. De fontosabb volt az az egy;[b]Szeretlek[/b][/i]. Kihúztam kezem kezéből, ezt nem tettem volna, ha nem tettem volna utána valami sokkal több testi érintkezéssel járó dolgot, ugyanis a következő pillanatban megöleltem Lupint, nyomtam egy puszit arcára, és ott sírtam tovább vállán, ugyan már fogalmam sem volt, miért.
-Én is...nagyon szeretlek...
Mondtam hüppögések közepette, mint egy tinilány, aki élete első szerelmével van, és ehhez most jogom van, mert így is van! Nem akartam elengedni, beszívtam finom illatát, átkaroltam nyakát, nem akartam elengedni soha. Testünk összesimult, éreztem szívverését, ahogy az enyémet is, mert az mindjárt kiugrik a helyéről, nem lehet nem érezni. Mikor olyan öt perc múlva elhajoltam tőle elővettem a tőle kapott zsebkendőt és abba a részébe, ahol nem volt annyi vér belefújtam az orrom, a másik tisztább résszel pedig megtöröltem szemeim. Tekintetem Lupin talárján lévő nagy könnyfoltra tévedt, melyet én okoztam.
-Bocsánat, de... most nézd meg mit műveltem a talároddal.
Nevettem el magam még mindig könnyeim törölgetve.
-Nézd el a kitörésemet, csak ezt még soha senki nem mondta nekem a szüleimen és a húgomon kívül.
Szipogtam, majd előhúztam taláromból, a foltra szegeztem, hogy felszárítsam, de nem jutott eszembe a bűbáj, helyette így pálcámat elraktam és most már minden sírás nélkül öleltem meg Lupint, akit most már hivatalosan is teljes szívemből szerettem.

Ajaj, ez nem túl jó, hír, bár nem lep meg vele, amikor kifejti azt, hogy kije-mije jön ide, ugyanis előtte már kitaláltam, viszont, hogy mit ért az alatt, hogy valakit keresnie kell beszélgetőtársnak nem egészen értem, hogy miért olyan fontos, de nem kérdezem meg tőle, így is látom, hogy elég nagy súllyal nehezedik rá ez a teher szegénykére, úgyhogy inkább nem traktálom még én is a hülye kérdéseimmel.

Meglepett, hogy a farkasokat szereti, mert szerintem azért annyira nem szerethető állatok, főleg akkor... ha valakit bántanak -fejezem be a saját gondolatmenetemet és ráncolom össze a homlokomat annak hallatán, hogy egy farkas oldalba kapta a testvérét, nem egészen értem, hogy ez hogy történhetett meg... hacsak nem vérfarkas volt, mi van akkor, ha a tesója egy vérfarkas, lehet, hogy nem is én vagyok egyedül itt az iskolában ilyen?
De mégis -kapom meg a választ rá a következő mondatában. Teljességgel meghűl bennem a vér, és egy pillanatra hirtelen meg is torpanok, amikor kifejti, hogy egy vérfarkassal szeretne találkozni.
De minek? Vagy... ezt lehet, hogy azért mondja, mert tud róla, hogy én az lennék? Nem, nem ez kizárt, hiszen nem is régóta ismerjük egymást, tehát ez nem valószínű. Avagy... lehet, hogy nem teljesen normális? -támad fel bennem egy gondolat, ki lehet akkora hülye, hogy a saját vesztébe rohanjon??
Aztán megnyugszom, amikor kiderül, hogy nem átváltozott formában szeretne találkozni vele, de akkor meg végképp semmi értelme nincs a találkozásnak; például rajtam észrevett valamit? Nem, ez kizárt, szerintem nem látszik semmi abból, hogy holdtöltekor egy vérengző fenevaddá válok, különben már néztek volna rám furán az emberek, de nem, így igazából kizárt, hogy meg tudnád állapítani, hogy az vagyok ami.
Nem mondom el neki, az biztos, hiszen szerintem egészen ő sem gondolja komolyan, és biztosan halálra rémülne és többet szóba sem állna velem, meg aztán lehet, hogy híre menne, akkor meg nagy gázban lennék én is meg Dumbledore is, ha most így spontán bejelenteném, hogy: "Én valójában egy vérfarkas vagyok" -de az is lehet, hogy nem venne komolyan, és azt hinné, hogy csak szórakozom, és mi van akkor, ha...
Remélem, feltalálok valamit, ami visszaváltoztatja őket. -mondja, és abban a pillanatban úgy érzem, hogy menten összeesek és olyan sírhatnék tör rám, hogy el kell, hogy forduljak, nehogy meglásson valamit is rajtam, ami nem lenne fiúhoz méltó, meg aztán azt sem tudhatja, hogy miért könnyezek... de valójában én sem tudom, olyan szívhez szóló volt, főleg számomra... nem hiszem el... mi van ebben a lányban olyan ami nem lenne szerethető?? -aranyos, gyönyörű, okos és ráadásul még pont a vérfarkasokon szeretne segíteni; szerintem nekem ennél több nem is kéne, sőt.
-Dehogyis, nem beszélsz hülyeségeket -válaszolok a mondatára -bár még mindig nem merek ránézni- hogy zöldségeket beszél, bár nem tudom, hogy ez valójában így is van-e, ahogy mondtam neki.
...Aztán megjelenik Hóborc -és hirtelen annyira megrémülök attól, hogy most aztán lebuktat azzal, hogy elárulja Julinak, hogy könnyes a szemem, hogy olyan haraggal kiáltok rá, hogy takarodjon, amitől saját magam is megijedek. Aztán nem szólok semmit, nem tudok semmit hozzáfűzni semmihez, nem érzem jól magam a vérfarkas szóba jötte után, így aztán hálás vagyok neki, amikor más témára tér rá, elárulva, hogy ő miket szeret.
Nyugodtan hallgatom végig, de nem szólok semmit, és nem is figyelek rá egészen, valahogy még mindig ott lebeg előttem az a kérdés, hogy elmondjam-e neki a valóságot, azt, hogy jelen pillanatban is tőle pár centire egy vérengző fenevad megy?
Hirtelen arra eszmélek fel, hogy elneveti magát, úgyhogy gyors korrigálás képpen én is próbálok egy kis nevetést imitálni, bár nem nagyon sikerül; nagyon remélem, hogy nem tűnik fel neki semmi, mert különben még nem tudom, hogyan vágnám ki magam, ha rákérdezne, hogy mi a baj?
Aztán folytatja a mesélést, bár tippem sincs melyik dalra gondol, amikor azt mondja, hogy képes bármikor lenyugtatni magát ezzel a dallal, de nem gond, szépen mosolygok hozzá, és talán így fel sem fog tűnni neki, hogy nem értem mire mondja, de nem baj, csend.
Szótlanul megyünk tovább a sötét folyosón még mindig, és érzem, hogy most rajtam a sor, hogy mondjak valamit, de képtelen vagyok, helyette inkább megpróbálom nem feltűnően a ruhám ujjával megtörölni a szemem. Sikerült... talán.
Aztán megint csak ő töri meg a csendet, méghozzá egy kéréssel, ami eleinte igen furának hangzik, de aztán mivel ezzel együtt választ kapok a néhány perccel ezelőtti kijelentésére, hogy jön az apukája, egészen tisztán látom a dolgot, és elhatározom magamban, hogy mindent megteszek, hogy segítsek neki, és abban is biztos vagyok, hogy egyedül fogom megoldani a problémát, már csak ő miatta is.
Csak azért kérlek téged, mert szerintem te...téged könnyű megszeretni...
téged könnyű megszeretni...
téged könnyű megszeretni...
Visszhangzik bennem a rövidke mondat, ami sorsdöntőnek bizonyul ebben a pillanatban, és úgy árasztja el az elmémet valami furcsa, el nem mondható dolog, mintha ezzel azt mondta volna, hogy hozzám jön feleségül.
-Szeretlek! -mondom neki váratlanul, és kapom el a hozzám közelebb lévő kezét, és állítom meg, miközben szembe fordulok vele... Merlinre?! mit csináltam?? ezt nem kellett volna, most már mindennek vége, teljesen lejárattam magamat előtte, és úgy gyullad ki az arcom, mintha tüzet raktak volna rajta. Most legszívesebben elfutnék előle olyan messzire amilyen messzire csak tudnék, kínomban, de nem tudok: egyrészt azért, mert még mindig fogom a kezét, és ha már egyszer csak utoljára foghatom, akkor semmi pénzért sem eresztem el, hacsak ő azt nem akarja; másrészt meg azért, mert ha már egyszer valamit elkövettem, akkor annak a következményeit vállalnom kell - ...és persze apukáddal majd foglalkozom -ha még ezek után szüksége van rám egyáltalán, mert feltételezem, hogy nem, fejezem be végül, csak azért, hogy valamit mondjak, és segítsek magamon, bár kizárt, hogy ezzel kevésbé lenne cikisebb ez a helyzet.
Mindennek vége.

Örülök, hogy ilyen gyorsan túl lendültünk a dolgon, mert különben elkezdhetem elásni magam valami nagyon nagyon mélyre a naa? kérdésére rájöttem, hogy nem adtam túl kielégítő választ, így gyorsan pótlom az elmaradásomat.-Apám ide jön, hogy ellenőrizze a dolgokat. Ez rettenetes lesz, most kereshetek neki valami beszélgető partnert, aki elbeszélget vele...-A vége már csak eszmefuttatás volt, hangosan. Griffendélesnek kéne lennie, hogy apa lenyugodjon, ha az nem sikerül, akkor jöhetnek a Hugrások, de az nem nagyon fogja lefoglalni. Megszületett bennem az elhatározás, nekem nem kéne, hanem kell és fogok is, már csak nem tudom, honnan, Lupint nem kérhetem meg erre, szegény teljesen kikészülne apámba. Ezt most még nem tudja, de egy dühös olasszal enyhén szólva nem könnyű. Nem, ezt mégsem bízhatom rá, de muszáj neki szerezni valakit, valakit, akinek a talárján piros csík van. A Griffendélesek a bátrak nem? Akkor a legvállalkozóbb szelleműt becserkészem valahogy apám figyelem elterelésének.

Ám Lupin következő kijelentése kirántott gondolataim fojtó örvényéből. Nincs barátnője, majdnem felkiáltottam örömömben, de sikerült elfojtanom ezt a vágyat. Mikor megválaszolta a második kérdést elmosolyodtam. A pirost szeretem, a kéket nem annyira, inkább a piros, igen, az a legszebb szín, szerintem. Kérdésén elmosolyodtam, hisz rákérdezett a gondolataimra, ehhez is aztán tehetség kell, nagyon jól csinálja, teljesen elcsavarja a fejemet, a csudába is.-Nekem viszont tényleg a piros a kedvenc színem, de ruhákban meg a krémszínű-Válaszoltam, majd széthúztam taláromat, hogy lássa alatta a krém színű pulóveremet, mely tökéletesen illeszkedett alakomhoz. Én meg vagyok elégedve magammal. Nem azt mondom, hogy tökéletes vagyok, de nem akarok változtatni, pont megvagyok azzal, ami most van, nem akarom felborítani az egyensúlyomat. Mikor azt mondta, kedvenc állata a farkas elmosolyodtam.-szeretem a farkasokat, bár nem mindegyiket, azt, amelyik oldalba kapta a húgomat különösen rühelltem-Mondtam most már mosoly nélkül, majd visszatért jókedvem.

-Igazából...szeretnék találkozni egy vérfarkassal. Szegény, biztos nem érezné jól magát. Persze nem venném észre, hisz ugyanúgy néz ki, mint te vagy én, de nem lehet jó érzés. Remélem, feltalálok valamit, ami visszaváltoztatja őket. Már, aki nem szeretne az lenni, mert nem szeretném én elrontani őt.-Elszégyelltem magam-Miket össze nem hordok neked, nyugodtan szólj rám, ha ilyen zöldségeket mondok- Mikor elrántott Hóborc elől hálás voltam neki, már csak a szellem vicce kellene a nap megkoronázására..-Én is szeretek olvasni, meg rúnaismeretet tanulni, néha SVK-t is. Szabadidőmben a hugommal vagyok legtöbbször, de imádok táncolni is, meg énekelgetni. A kedvenc dalom a Hogyha kell egy tánc című dal. Imádom, erre szoktam keringőzni azzal, aki éppen a közelemben van, a tesóm már bele jött, apám is, csak már unja, úgyhogy új alanyokat kell néznem-Nevettem el magam.

-Nem sokan értik meg a hülyeségeim, mint hogy bármikor képes vagyok lenyugtatni magam ezzel a dallal, meg ilyesmik, mert nagyon le akarok általában nyugodni.- Meséltem, igazából fogalmam sincs, miért mondok neki ilyeneket, vagyis tudom, mert szeretem, erre a gondolatra elpirultam.-Lupin, én...nagyon szégyellem, de megkérhetlek valamire? Apám Griffendél mániás, és nem akarom, hogy őrjöngjön a meccsen, kérlek szépen, próbáld meg kicsit lefoglalni....tudom, hogy hülye kérés, akkor sózd rá valamelyik másik Griffendélesre, csak...nem akarom, hogy cirkuszoljon, márpedig ő azt akar, azért jön. Csak azért kérlek téged, mert szerintem te...téged könnyű megszeretni.- Most fogok elsüllyedni.

Megnyugodva hallom, hogy nem akar itt hagyni egyedül járőrözni, de ami még ennél is örömtelibb, hogy kiderül Diggorynak van barátnője, tehát ebből az következik, hogy ők nem járhatnak együtt. Juhú, ezek szerint lehet, hogy mégis lenne esélyem? -kezdem latolgatni magamban- lehet, de nem valószínű, miután szerintem egy ilyen gyönyörű lányhoz én kevés vagyok, aztán persze ki tudja...

Valami furcsa melegség járja át a szívemet, amikor átkarolom és ő viszonozván azt, átölel engem. De jó érzés, s úgy kezdem érezni magam, mintha nem is a földön járnék: úgy tűnik mégis van esélyem nála? -vagy ez csak a férfigondolkodás egyszerű érzéki csalódása? Talán nem az utóbbiak.
Így megyünk ott a folyosón tovább, ő engem ölel én meg fordítva, bárcsak ne lenne vége sohasem -gondolom és abban a pillanatban szét is válunk: valami koppan az ablakon, de mire odanézek, már nincs semmi sehol.
Tétován állok még mindig egy helyben ott, ahol az előbb az a koppanás hallatszott az ablakon, és emiatt megálltunk.
-Szerint... -kezdem, de be is fejezem rögtön, majd sietek a lány után, aki villámgyorsan már az udvarra néző ajtót nyitja; úgy tűnik, hogy nemcsak aranyos, szép meg minden egyéb, még bátor is: még én is meggondoltam volna magam azelőtt, mielőtt még csak úgy kinyitottam volna az ajtót, bármi lehet odakint.
Egy pillanatig úgy tűnik, hogy nincs odakint semmi, aztán váratlanul egyszer csak Juli elterül a földön. Megdöbbenve állok az eset előtt, és még időm sincs felfogni mi történt, mikor már fel is pattan a földről egy hóbagoly társaságában, ami egy levelet cipel a lábán.
Rövid bemutatásán széles mosoly terül el az arcomon: nagyon viccesnek tartom, ahogy egy bagolynak mutat be, micsoda megtiszteltetés.
Nemsokára a kis bagoly elrepül, miután Juli leszedi a lábáról a levelet, így újból ketten maradunk.
Csendben hagyom, hogy gyorsan átfussa a levelét, amit kapott; úgy gondolom ráérünk továbbmenni, még hosszú az éjszaka. Miközben olvas, az arcát fürkészem, hátha abból valamit ki tudok olvasni, mi történt, avagy kitől kapott levelet.
-Naa?! -mondom barátságosan, amikor egyszer csak váratlanul belém kapaszkodik, nem értem mi van, de túl sokáig nem kell kétségek között maradnom, ugyanis néhány másodperc múlva közli azt a dolgot, amire azért én sem számítottam: Ide jön...a meccsre, már úton van -mondja, majd egy néhány olasz szóval kíséri az előbb elmondottakat, amiből persze egy kukkot sem értek; s bár azt nem közli velem, hogy kije jön, azért ki tudom találni - feltételezem, hogy az egyik szülője, talán az apukája, vagy... a fene se tudja, viszont úgy tűnik, hogy igen gyorsan híre ment annak, hogy mi történt a meccsen.
Bár, az, hogy idejön valakije... azért... ahogy így belegondolok, egyre inkább úgy érzem ez sokkal inkább pozitívum mint negatívum; ugyanis ha megtudják a nagypofájú Mardisok, hogy itt van valamelyik felmenője, már biztos nem merik bántani a meccsen: féltem őt; és persze egészen abban sem vagyok biztos a nemsokkal ezelőtt lezajlottak után, hogy jó ötlet-e, hogy holnap folytatja a játékot.
Egyébként elég érdekes csajszi, én erre biztos nem lennék képes: egyik pillanatban még dühös, a másik pillanatban meg már mosolyogva kér bocsánatot... bár csak nekem is ilyen könnyen menne, néha nem ártana, de hát... ez van, embere válogatja.
Közben továbbindulunk a folyosón, ki tudja, még milyen meglepetésre számíthatunk, de ez nem is baj, az eddig eltöltött prefektusi éveim alatt úgy sem történt soha semmi, de még éjjel sem, bár néha félelmetes tud lenni ez az épület a maga kis zegzugos helyeivel, a sötét folyosóival, meg a páncélok és szobrok sokaságával melyek a folyosók díszletét adják, habár az is igaz, hogy nagyon kevés olyan új helyet tud mutatni nekem az épület, amit ne ismernék, hála az éjjeli mászkálásunknak ami kihagyhatatlan része általában az éjjeleknek, habár az is igaz, hogy ez mostanában egyre kevesebbszer történik meg, azt hiszem kezdünk felnőni... nem is árt.
Igazán váratlanul ér a kérdéssorozata végén felbukkanó barátnős dolog, mert a többi, az rendben van, az olyan általános, de ez most valahogy szíven ütött - ránézek, és látom, ahogy elpirul, de aranyos!! -ez a gondolat fut át rögtön az agyamon, azt hiszem egészen bele vagyok bolondulva, majd mikor kifejti, hogy neki nincs barátja, hirtelen ujjongani tudnék örömömben -de tök jó, főleg ahhoz képest, hogy még néhány perccel ezelőtt még szegény Amosra voltam féltékeny, pedig úgy tűnik semmi köze nincs a lányhoz, legalábbis olyan szinten, ami engem érdekelne.
-Nem, nincs barátnőm -kezdem az utolsó kérdésével, csak, hogy kihúzzam a bajból, amibe látszólag keverte magát velem szemben. Ugyanakkor nagyon örülök neki, hogy ez a dolog tisztázódott, mivel én nem tudnám elképzelni, hogy ugyanezt megtettem volna, hogy rákérdezek, van-e barátja.
Majd mikor befordulunk egy következő kisebb folyosóra, ahol még fáklyák sem égnek, sorban megpróbálok visszaemlékezni, és válaszolni a kérdéseire, miközben előveszem a pálcám, hogy világítsak magunknak.
-Hát... -kezdem mindig szokásosan, amikor valami olyanról kérdeznek, amit valójában én sem tudok pontosan, így van ez a kedvenc színemmel, valójában olyan nem nagyon van, de ha már egyszer megkérdezte, kénytelen vagyok válaszolni- ...ööö, a piros... NEM, dehogyis, talán a kék, igen, az, azt hiszem, a kék a kedvenc színem; az olyan mint az ég: nyugtató és... nem tudom, szóval szép szín ...szerintem -teszem hozzá végül kis mosolygás közepette, amiért olyan szerencsétlen vagyok, hogy a kedvenc színemet sem vagyok képes meghatározni, meg aztán ötletem sincs honnan jöhetett a piros, végül is, ha elég sötét, elmegy...
-És neked? -kérdezek vissza, csakhogy ne csak én beszéljek.
-A kedvenc állatom a farkas -viszont ez az a dolog, amit nem szeretnék kifejteni, hogy miért. Amit egyébként meg magam sem értek, hogy lehet az, hogy amit annyira utálok az egy idő múltán mégis megszerethető lesz, ki tudja, ilyen az ember... vagy csak én.- és vele együtt az éjszaka is -ezt most miért mondtam? vagy mire? ...mindegy- egyébként általában szeretek tanulni, habár tudom, hogy ez nem nevezhető kedvenc elfoglaltságnak, mert nem is az, feltéve, ha például olyanról van szó mint az SVK... viszont... nagyon szeretek olvasni -nem tudom eze(k)en mennyire lepődik meg, vagy mennyire lehet belőlem kinézni, de hát ez van, még mindig jobb talán, mintha az ellentettje lennék, persze nem arról van szó, hogy nem szeretek Ágasékkal hülyülni, de azért néha az nekem már sok, megvan a határ - és az nem a csillagos ég... ahogy néhányszor náluk úgy tűnik az...
Hirtelen zavarba jövök, mivel úgy emlékszem kérdezett még valamit, de nem ugrik be mi az, úgyhogy úgy gondolom legegyszerűbb, ha én kérdezek most valamit...
...Vagyis kérdeznék, mert ebben a pillanatban váratlanul valami fehér derengés úszik felénk a félhomályban, megtorpanok. Először el sem tudom képzelni mi akar az lenni, de aztán mikor közelebb ér látom, hogy csak Hóborc az, ami persze nem feltétlenül jó dolog úgy általában, és persze nem feltétlenül örülök a társaságának így éjszaka közepén, főleg, ha még nem is...
-Hóborc takarodj innen, különben szólok a Véres Bárónak! -szerelem le könnyedén a régen bevált trükkel miután csak kis híján sikerül elhúzni Julit egy vízibomba elől, amit a szellem küldött feléje. ...hagy békén.
Hirtelen nem tudok mit kérdezni tőle, s úgyhogy inkább csendben maradok, mikor a szellem lelépését követően mi is megindulunk tovább a félhomályba...

Kijelentésén kicsit megijedtem, de ezt igyekeztem nem kimutatni. Ne hagyjon itt, nem akarom,olyan jó mellette, ezt lassan el kell fogadnom, és el is tudom, mert el akarom. Érdekes, de nekem jó, ha szívem így döntött, én csak örülök, de remélem, nem törik össze hamar, az nagyon fájna. De aki nem mer, az nem nyer, ha nem engednék szívemnek, talán nem is jönne össze. Persze, nagy az esélye, hogy így sem, de legalább lehetőséget adok neki és ez a fontos, szerintem legalábbis. Igyekeztem nem nagyon kimutatni, mennyire nem akarok tőle elválni, így ki kellett találnom valamit gyorsan, de persze valami igazat. Ahogy ez eszembe jutott azonnal a megoldás is jött magától.- Nem akarok visszamenni a klubhelységbe, mert akkor hallgatnom kéne Amos áradozását a griffendéles barátnőjéről, ami rendben van, csak már unalmas....köszönöm!- Magyaráztam, miközben elvettem a zsepit, hálásan mosolyogtam rá, majd orromhoz nyomtam a zsepit, igyekeztem úgy, hogy ne fájjon nagyon. Hátra döntöttem a fejem, majd miután pár perc múlva elmúlt a vérzés zsebre tettem a zsepit, gondolom, már nem kell neki így, összevérezve, és nem vagyok olyan illetlen, hogy megkérdezzem. Ez csak egy papírzsepi, ha lesz nálam, majd neki adom, csak hogy ne legyek adósa, meg amúgy is, neki szívesen adok akármit is. Jáj, ez egyre durvább. De nem zavar annyira. Hirtelen átkarol, mire én megölelem. Nem sokat gondolkodtam azon, mit is teszek, teljesen mindegy, a végén úgy is meg fogom bánni, vagy nem, és akkor boldog leszek, mikor erre rájövök. Nem akartam kicsit sem elengedni, sőt, mohón kapaszkodtam belé, kétségtelen,m teljesen megzakkantam hivatalosan is. Mikor elkezdett magáról mesélni elmosolyodtam, olyan, mint egy esti mese, tök aranyos, de nem gúnyolódásból mondom, komolyan nem! Még mindig nem engedtem el, kérdésére már pont válaszolni akartam, mikor valami koppant az ablakon. Ijedten rezzentem össze és elengedtem Lupint. Odafordultam, a hang irányába, hogy tudjam, ez mi is volt vajon. Egy éjjeli kóborló, vagy esetleg valami állatféle esetleg...majd mikor eszembe jutott, hol is vagyunk enyhén halálra rémültem. A Mardekár részlegen. Jaj nekem, de elegem van már a mardekárosokból, és mi lesz, ha most kiderül, hogy mondjuk Lucius, vagy Narcissa, esetleg Dolohow? Én tuti akkor esek össze ájultan, mikor erre rájövök. Így egy kis ideig tétováztam, ki merjek-e menni a kis, belső udvarra megnézni, mégis ki, vagy mi az, vagy esetleg az csak rontana testi épségemen, majd rá kellett jönnöm, hogy ez irtó gyáva hozzáállás. Így nem is szerencsétlenkedtem tovább, hanem a kerthez vezető ajtóhoz léptem, még pár pillanatig filóztam, majd kinyitottam egy nagy lendülettel. Mögötte csak az éjszaka várt, meg a kert, ahogy a félhold megvilágítja, nem volt kint semmi, ám a következő pillanatban nekem esett valami, én meg elterültem a kastély padlóján. Igyekeztem nem nagyon megijedni, de egy idő után kinyitottam a szemem. Hasamon egy kifáradt hóbagoly lihegett, lábán levéllel. Minden kétséget kizáróan az én baglyom, csak kicsit megtépázva. Felültem, így Rebecca felrepült az ablakpárkányra. Felkászálódtam nagy nehezen. Rebeccához léptem, aki így átugrott karomra, majd visszasétáltam Lupinhoz.- Nos, Lupin, ő a baglyom, Rebecca, Rebecca, ő Lupin.-Mutattam be őket gyorsan egymásnak, majd leszedtem a levelet lábáról. Rebecca ezek után visszaszállt a bagoly házba, ahonnan valószínűleg Olaszországba ment és vissza. A kis kitartó...Kinyitottam a levelet, sejtettem, mit fogok benne találni. Puffogást, izgulást, ijedtséget, meg hasonlókat. És az is volt benne, csak feldúltság is helyet kapott a sorok közt. És ez mind olaszul...áhh, az olaszok nem tudnak dühösek lenni. Az utolsó két mondatán viszont muszáj volt megkapaszkodnom Lupinba, mert különben elájultam volna.-Ide jön...a meccsre, már úton van- Nyöszörögtem, majd a levelet elraktam a taláromba.-Mio padre...-Motyogtam még dühösen, majd kicsit összeszedtem magam, hogy visszarázódjak a beszélgetésbe, amit pofátlanul félbeszakítottam.-Bocsáss meg, hol is tartottunk? Ja, igen, hogy kérdezek!-Mondtam mosolyogva,. majd megint megindultunk a kihalt, most már csendes folyosón.-Mi a kedvenc színed, állatod, elfoglaltságod, dalod? És van barátnőd?-Bukott ki belőlem a kérdés, melybe azonnal bele is pirultam, na ennyit az önkontrollról.-Nekem nincs barátom, ez csak úgy ér, ha megmondom- tettem hozzá most már komolyan vérvörös arccal, jaj, most én húztam ciki lapot, ezzel végképp leégettem magam a sárga földig, de ez van, szép volt!

Elég gázosnak éreztem még mindig a néhány perccel ezelőtti kirohanásomat, de miután Juli elkezdett beszélni, valahogy én mégis elkezdtem oldódni, szerencse, mivel az időt nem lehet visszafordítani -legalábbis én személy szerint nem vagyok rá képes- úgyhogy ami megtörtént, megtörtént. Ciki volt, hát ciki volt, ez van, de azért titkon örülök, hogy most nem kell megszólalnom.
Közben pedig megyünk és megyünk, miközben arra gondolok, hogy vajon hány diák mászkálhat valamerre a folyosókon ilyen későn? Egy? Kettő? ...Ki tudja? Három biztosan, mert nem tudnám elképzelni a >>Tekergőket<< ha ma úgy gondolnák, hogy kihagyják ezt az estét miattam, sőt, lehet, hogy szándékosan elő fognak bukkanni... kinézem belőlük.
Mondjuk az érdekes lenne, mert nem lenne szívem őket megbüntetni, tehát tőlem nem kell félniük, viszont ki tudja, hogy Juli, hogy reagálná le a felbukkanásukat? Lehet, hogy rögtön levonna egy csomó pontot, de aztán ki tudja, annyira azért nem tűnik szigorúnak.
Nyugodtan hallgatom amiket mond, és persze maximálisan egyetértek vele, de persze, hogy is gondolhatnék mást? ...vagyis, ajaj.
Hirtelen nem tudom mi van vele, meglepetten látom, amint a falnak dől, és közli, hogy nincs jól miközben pedig az oldalát fogja.
-Mi a baj? -kérdezem tőle riadtan, bár valahogy ki tudom találni... azok a szemét Mardekárosok. Most mit csináljak? -kérdezem magamtól, nem tudom mit kéne most tennem, és elég kellemetlenül érzem magam, ahogy ott téblábolok előtte, miközben ő meg alig él.
Aztán néhány méterrel arrébb megy, ahol egy pad szélére le is ül, majd közli, hogy nem tud most tovább menni.
-Ne menjünk el a gyengélkedőre? Vagy ahogy gondolod, ki fogom bírni egyedül is a járőrözést, nem muszáj azért fenn lenned... de komolyan, ha egyszer nem vagy jól... -mondom neki, persze ebből a mondatból nem feltétlenül igaz az, hogy ki fogom bírni egyedül is, de persze ez csak vicc, jobb lenne neki is, ha most nem kéne egész éjjel itt mászkálnia, majd leülök mellé a padra, és előhalászok valahonnan a zsebemből egy zsebkendőt -miután látom, hogy vérzik az orra- azután pedig odanyújtom neki.
Bár leginkább ezekben a percekben elásnám magamat olyan mélyre amilyen mélyre csak tudnám tehetetlenségemben, mert azzal, hogy ezeket elmondtam neki, biztos, hogy nem lett jobban.
Láthatóan nincs jól szegény, biztos, hogy nem kellett volna eljönnie a járőrözésre, nem is értem miért engedte el a javasasszony -gondolkodom a dolgon, miközben őt figyelem- legalább nem lettek volna ilyen lehetetlen pillanatok rögtön az első találkozáskor... de milyen vagyok? Rögtön magamra gondolok, ahelyett, hogy valamit tennék az ügy érdekében, annyira sajnálom mikor látom, hogy mennyire szenved.
Újabb kínos csend következik, nem tudom, hogy mit mondhatnék ilyenkor... a fenébe, majd szembe jut, hátha azzal valamit tudnék neki segíteni, hogyha elterelném a gondolatait a fájdalmairól, úgyhogy bevetem az egyetlen kérdést ami rögtön eszembe jut, és ami biztos érdekli.
-Egyébként mióta kviddicsezel? -kérdezem, de abban a pillanatban meg is bánom, hogy kimondtam: most biztos elküldene melegebb éghajlatra, ha nem akarna nagyon szemét lenni velem, pedig megérdemelném, miután rájövök, hogy most biztos ez a legnagyobb gondja, hogy erre válaszoljon.
De megteszi, sőt, még nevet is, de aranyos, most már csak azt bánom, hogy nem fordítva történt ez az előbbi dolog, miért pont neki kell rosszul lennie, nem értem. Azonban valami fura dolog kezd megfogalmazódni bennem miközben, felállok mellé, miután ő azt már megtette: lehet, hogy van már neki barátja? nekem valahogy úgy tűnik, hogy túl sokat beszél Diggory-ról... hogy >>annak<< három évébe telt míg kitalálta, hogy mik a kedvenc témái... pff szerencsétlen.
Öh, ez meg mi volt? -nézek vissza az utóbbi gondolatomhoz, azt hiszem féltékeny vagyok, jééh, nevetem el magam - ugyanis mire fel? Ő nem adta jelét annak, hogy valami többet érezne az én irányomban mint bárki más irányában, de úgy tűnik ez mindegy, én teljesen belezúgtam -fogadom el magamban a tényt, ami már az első pillanattól ahogy megláttam nyilvánvaló volt, vicces - de még szerencse, hogy akkor teszem ezt, mikor ő is ezt teszi, így legalább nem gázos, csak azt tudnám min kellett volna nevetnem valójában, na mindegy.
Elképedve hallgatom, hogy nem is Angliában élnek, meg nem mondtam volna róla, főleg nem azt, hogy csak félig-meddig angol származású, ami egyébként nem zavar engem, csak akkor is meglepő.
Csendben hallgatom végig, ahogy mesél, hogyan élnek, mikor én csak azt kérdeztem, hogy mióta kviddicsezik; de nem nagy gond, hiszen legalább addig is valamivel többet tudok meg róla, hiszen eddig teljesen ismeretlen volt számomra.
Aranyos lány, meg őszinte is -legalábbis annak tűnik- amit kiváltképp pozitívan könyvelek el magamban, ugyanakkor nagyon bánt az a dolog, hogy már van valakije, úgyhogy végképp esélyem sincs nála -gondolom végig az eddig lezajlott eseményeket, és próbálok nem szerelmes tekintettel nézni rá ezután, hát ilyen az én szerencsém: egyszer van, hogy nagyon megtetszik valaki, de az is foglalt.
Nem igazán tudok hozzászólni azokhoz a dolgokhoz amiket mond, mivel nekem nincs testvérem, de valószínűleg én is így lennék vele, ahogy ő gondolja, hogy bármire képes lenne, ha arról van szó, hogy bántják a húgát.
Aztán meglepődve veszem észre a váratlan fordulatot a beszédében, amikor hirtelen a pályaválasztásról kezd el beszélni, ami igazából csak azért meglepő, mivel nem értem, hogy ez most hogy jön ide, bár igaz, hogy engem is foglalkoztat a kérdés eléggé, sőt, viszont annál meglepettebben hallom amikor az édesanyjával hozza párhuzamba azt, hogy ő mi szeretne lenni: ápoló.
De vajon miért? Miért? Olyan beteg lehet az anyukája? ...Úgy megkérdezném, de úgy vagyok vele, hogy ez most azt hiszem a valaha legnagyobb parasztság lenne; biztosan így van, hiszen máskülönben miért mondaná el nekem ezt ily hirtelen? Majd mélységes mély sajnálat indul meg feléje a szívemben, biztos nagyon rossz lehet neki, hogy tudja, hogy nemsokára olyan beteg lesz az édesanyja, hogy a saját életét is képes rátenni, csak, hogy ápolni tudja...
Ahogy ott megyek mellette miután elhallgatott, még látom a szemem sarkából, hogy az arcára húzza azt a gyönyörű barna haját... biztos sír... -fut át a gondolat a fejemben és hirtelen elhatározásból arra jutok, hogy saját magamat is meglepve, gyengéden átkarolom.
-Sajnálom -motyogom, de sajnos ennél többet nem tudok kinyögni, egyrészt azért sem, mert közbevágva bocsánatot kér, hogy miért mondta el ezt nekem -mire szomorú arccal csak a vállamat vonom meg, tudatván, hogy el van nézve, semmi baj- másrészt meg elszorul a torkom, arra gondolván, hogy nekem már nincs apukám, hogy bármire is megtanítana, ahogy neki például a kviddicset megtette, így aztán irigységgel vegyes sajnálat uralkodik el rajtam, amit magam sem értek igazán, hogy lehetek ennyire érzéketlen; én már megszoktam, sajnos volt időm rá.
-Kérlek, mesélj magadról, mert így olyan hülyének érzem magam -mondja, viszont nekem ötletem sincs miről beszélhetnék neki, miután feltételezem, hogy azzal, amit az előbb gondoltam, hogy nekem már apám sincs, ezzel nem igazán tudnám felvidítani szegényt.
-Hát... mit szeretnél tudni? -kérdezek vissza, csakhogy addig is legyen időm gondolkodni arról, hogy mit tudnék vele olyan publikus dolgot megosztani, ami esetleg még érdekelné is az életemből... hát nem sok mindent.
-Én Southamptonban élek... -kezdem bizonytalanul, de aztán saját csapdámba esek bele, ugyanis elkerülhetetlennek bizonyul az, hogy fény derüljön arra, hogy már szüleim közül csak egyikük él- ...anyukámmal... egy kis házikóban... -amitől hirtelen nevethetnékem támad: mintha egy mesét kezdtem volna el mondani, kár, hogy annyira nem mesés.
Aztán itt vége is szakad, hirtelen csak az ugrik be, hogy kis házikó... hát igen, nagyobbra nincs pénz, ahogy túlságosan ruhákra sem futja, nézek végig magamon, de szerencsémre, csak a taláromat látom rajtam, ami nagy szerencse, ki tudja, most éppen milyen szakadt ruha van rajtam...
-Tényleg kérdezz! -fordulok hozzá- de... semmi... -fejezem be végül.

Mentem mellette, közben mosolyogtam kitörésén, vörös arcán pedig szívem mosolygott, mely hevesebb verésbe kezdett, mikor ránéztem. Ez már nagyon durva. Eddig nem szerettem bele senkibe, erre most...Áhh...De kitörésére kellett valamit felelni.-Nem, dehogy van jól, de...ennél sokkal tragikusabb dolgok is vannak az életben, nem kell mindig a magunkéra gondolni, ha meg már megtörtént, nem tudom visszavonni.- Vontam vállat szórakozottan, miközben bekanyarodtunk a sarkon. Ez nem volt normális válasz, be kellett látnom.- Mellesleg a dolog nagy része miattam volt. Figyelmetlen voltam. Meg én magam engedtem el a seprűt, de...Amosnak van már elég baja, nem kéne szaporítani meg egy fogó nyilván többet ér, ha megmarad, mint egy terelő. Holnap folytatjuk a játékot, így, hogy ő egészséges, jól van többet tud tenni a sikerért, mintha én lennék jól, ő meg leamortizálódott volna-Magyaráztam, majd megálltam, hátam az egyik falnak döntöttem.-Kérlek, álljunk meg egy kicsit, nem vagyok jól- Kértem bocsánatot, kezem az oldalamra szorítottam, ahova belehasított a fájdalom. Előredőlve vártam, hogy elmúljon. Mikor kicsit jobb lett felegyenesedtem, egy mozdulattal kiszedtem arcomból a hajam, fejem a kőnek döntöttem. Vártam, mi lesz, de csak a fejfájásomat észleltem, az meg szinte állandó, szóval nagy baj nincs. Leültem a legközelebbi pad szélére, fejem a hideg kőnek szorítottam.-Bocs, de tíz percig, tuti, képtelen leszek tovább menni- Mondtam, most én vörösödtem el, tényleg nem vagyok a legjobban, sőt, ha lehetne, fel sem kelnék, de fel kell kelni, egy idő után biztos. Letöröltem egy kis vért az orrom alól, mely kifolyt. A fenébe, már megint csinálja. Második kérdésén elmosolyodtam-Tíz éves koromtól kezdve. Eltaláltad az egyik kedvenc témámat a négyből. Amosnak három évébe telt, mire kitalálta a másik hármat, érdekelne, te mennyi idő alatt lőnéd ki.- nevettem el magam halkan, majd felsóhajtottam. Mikor már csak enyhén lüktetett tovább fejem felálltam.-Apám olasz, anyám meg angol, így Sienában élünk. Ott kaptam az első seprűm, apám edzett folyamatosan, mert szerinte ez valami családi hagyomány, és kell. Anyám meg balettozni járatott, meg ének órákra tuszkolt. Most is minden szünetben muszáj mennem, ahogy zongorázni is. A húgom, ő meg színésznek tanul, ő se jár jobban, folyamatosan erőltetik, meg tolják. De szereti, és ez a lényeg. Apám folyton viccelődik, hogy végül hugrabugizálni fogjuk. Ő Griffendéles volt, de anya, Josephine meg én Hugrások vagyunk. Nem érti, miért nem érzem a vágyat, hogy az ellenséget a földbe döngöljem. Érzem én, de azt nem ilyenkor, hanem akkor, ha valaki a kishúgomhoz negatívan közelít. Nem szoktam pálcát rántani, de ha valaki sebet egy rajta, az nem ússza meg éppen.- Mondtam komoly tekintettel, majd nyújtóztam egyet, mire megroppant valamim. Áh, ez fájt! Megmozgattam törött ujjaimat, majd sóhajtva nyugtáztam, ez is pont ugyanolyan rettenetesen fáj, mint a többi dolog. -Ápoló szeretnék lenni, hogy mire anyám teljesen megbetegedik, vele lehessek és segíthessek rajta. Kezdetben aurorra pályáztam, de rájöttem, hogy önző lennék. Mert azzal csak én lennék el jól, de anya biztos...biztos rettenetesen lesz, pár év múlva és nem hagyhatom magára.-Motyogtam elkomorodva, majd egy mozdulattal arcom egyik oldalára húztam a hajam. Miért mondtam ezt el neki? teljesen értelmetlen, rázúdítottam szegényre mindent.-Sajnálom, nem tudom, miért zúdítottam mind ezt rád, nézd el.- Kértem bocsánatot vörös arccal, ez komolyan nagyon szánalmas volt, rettenetes, milyen vagyok, mindenkit elijesztek magam mellől.-Kérlek, mesélj magadról, mert így olyan hülyének érzem magam- Mondtam, mert ez így is volt. Rettenetesen érzem magam miatta. Most tuti teljesen dinkának nz, és úgy is érzem magam. Mint egy hülye.

Úgy tűnik ezt bebuktam, ugyanis nyilvánvalóvá vált előtte, hogy nem láttam a meccsét, ajaj, tényleg rosszul áll a szénám -gondolom, majd hirtelen azon kezdek el gondolkodni, hogy ez miért olyan fontos most nekem, hogy mindenképpen meg akarok neki felelni?
Kíváncsian hallgatom végig a balesetének egész történetét, és néha nem hiszek a fülemnek -ugyanis eddig nem hallottam ilyen részletességgel- hogy, hogy lehetnek valakik ennyire aljas rohadék dögök, hogy egy lánnyal szemben ilyet képesek megtenni, mikor ők egyszerűen csak azért nem tudnak előrelépni, mert bénák.
-Ennyii??!! -fakadok ki a története végeztével- és szerinted ez így rendben van, hogy... fúj, utálom őket, hogy lehetnek ennyire barmok?! -aztán váratlanul veszem észre, hogy ezeket a gondolatokat, már nem csupán magamnak fejtettem ki, és elpirulva fordulok el.
Lehet, hogy egy kicsit túlreagáltam a dolgot... mi a bajom? Ez érdekes.
Zavarodottan nézek rá, mikor azt kérdezi, hogy indulhatunk-e, nagyon cikisnek érzem az előbbi kifakadásomat, ami persze teljességgel jogos volt, csak... valahogy... na mindegy.
Már néhány lépésnyire járt, mikor megfordul, hogy bevárjon: még mindig az előbbi gázosnak gondolt mondataimat elemzem magamban.
Mikor észreveszem, hogy rám vár, sietős léptekkel csatlakozom hozzá, aztán együtt folytatjuk utunkat.
Hagyom magam vezetni, így aztán arra megyek amerre ő is megy; nagyon fáradtnak érzem magam és egyáltalán nem képesnek arra, hogy most még egész éjjel fel és alá sétálgassak a kihalt folyosókon ahol egy lélek sem jár -csak próbálna meg itt lófrálni, azt hiszem most jelen pillanatban nem kegyelmeznék meg neki- ráadásul egy olyan nővel akit még alig ismerek, viszont annál inkább furcsa érzéseket táplálok felé, nálam ilyen sincs sokszor...
Furcsa gondolatom támad, mi lenne akkor, ha nem is kéne mászkálni itt ilyenkor? Egyszerűen az ágyamból figyelhetném A térkép segítségével, hogy ki merre jár, avagy merre van; bár tény, hogy biztosan pár perc elteltével már ott aludnék rajta unalmamban.
Egyébként... vajon -vetődik fel egy gondolat bennem- tudhat-e például Juli, itt mellettem róla, vagy bárki, rajtunk négyünkön kívül?
Őszintén szólva, már azon az elhatározáson vagyok, hogy felvetem neki a témát, mivel éppen semmi nem jut az eszembe, bár tudom, hogy ennek nem örülnének a többiek. Meg aztán, mi van akkor, ha ez a lány csak most, velem ilyen angyali, de egyébként rögtön elkobozná tőlünk valahogy a papírt, ha megtudná, hogy létezik egy ilyen valami? Bár ezt nem nézném ki belőle. Kizárt, hogy ilyen lenne, s önkéntelenül is ránézek...
Olyan akár egy véla, vonzza az ember szemét; a gyönyörű hosszú haj, a szép arc, amit még az a néhány karcolás sem tud elrontani, amik rajta éktelenkednek, a gyönyörű barna szemek...
Komolyan, szabályosan már erőltetnem kell magam, hogy ne legyek illetlen azzal, hogy rajta legeltetem a szemem. Tényleg nem értem mi van; annyi lányt ismerek, annyi szép teremtést, és mégsem vált ki belőlem egyik sem ilyen érzéseket, csak kizárólagosan az az egy, akit addig nem ismertem.
Kár, hogy valószínűleg esélyem se lenne nála... Merlinre, már hová szaladtak a gondolataim... azt hiszem nem vagyok teljesen normális.
Kínos ez a csend, ami itt uralkodik közöttünk, és egyben az egész iskolában, viszont sajnos ötletem sincs afelé, hogy mit kérdezhetnék tőle, bár ezernyi kérdés felmerül egyszerre bennem...
Azonban nemsokára mégis találok valamit, ami biztosan érdekli:
-Egyébként mióta kviddicsezel? -kérdezem tőle, miközben arra gondolok milyen nagy mázlista, hogy megvannak hozzá a képességei... nekem valahogy sohase ment...

Nem is szörnyű ez a fiú, mármint...állítólag van köze a bajkeverőkhöz, de szerintem vicces, amit csinálnak, mármint legalább nem unjuk magunkat halálra, ez csak jó. Nem is szoktam megbüntetni Jamest vagy Siriust, ha még meg is látom őket a tetthelyen, csak elküldöm őket gyorsan, mielőtt jön valaki más, aztán játszom az agyam, hogy fogalmam sincs, kik voltak. Én is jól elvagyok, na. De miért ártanék azzal magamnak, hogy az egyetlen vidám dolgot is elrontom a napomban? Amíg úgy csinálják a poénjaikat, hogy nem ártanak senkinek, addig nem zavar, viszont ha valakinek baja esik már elgondolkodom. Valószínűleg levonom öt pontot, de az közel se annyi, amennyit akkor fogok levonni, mikor a tesómnak esik baja. Azt nem fogják zsebre tenni, amit akkor kapnak. Tuti törött orral fognak távozni. Josephine az egyetlen dolog, amivel soha nem viccelek. Mindent el lehet viccelni, szórakozni, de a családomat azt nem, és nem is engedem. Már csak az kéne, hogy valami bajuk essen, én kiteszem helyettük is az összes sebesülést, teljes mértékben bevállalom őket, már igazán nincs értelme, hogy nekik is baja essen, az tuti nem esne jól. Örültem, hogy Lupin elfogadja a bal kezem is. tudom, hogy illetlenség, de jelenleg nem szolgálhatok mással sajnos, egyszerűen...mg ha finoman is fogná meg a kezem felvisítanék fájdalmamban, így is érzem, hogy lüktet, irtó szuper. Minden sérülést érzek, pedig nem is mocorgom kicsit sem. Nagyon óvatosan rázta meg a kezem, mire elmosolyodtam, mivel ez a kezem nem fájt, legalábbis nem annyira, mint a többi kicsit erősebben fogtam meg a kezét, majd ráztam meg. Érintése jólesett, valahogy felmelegített kicsit, ki hitte volna, hogy így tudok reagálni egy fiú érintésére? Hát egy biztos, én nem, eszembe se jutott a dolog, főleg egy olyan fiúra, akivel életemben először találkozom. Néha nem értem magam, és most sem. Érintésétől kirázott a hideg, de jó értelemben, nagyon jó értelemben.Bár szeretek mosolyogni, sokat, azért az elég durva, hogy nem tudom lelohasztani, ez...ilyet még csak a vidámparkban láttam. Az a kedvenc helyem. Az egyik kedvenc, helyesbítek. Szuper, mikor fejjel lefelé vagyok, még azt is szeretem, hogy az arcom tele van hajjal, miután visszafordulok. Vicces és kész. És én imádom a vicces dolgokat, a lételemem a humor és a pörgés, hisz minden olyan unalmas nélküle. A mosoly meg...mosolyogni kell, nem kerül semmibe, de jó érzést kelt a másikba, felmelegít, mint Lupin kézfogása. Szent Merlin, mik járnak az eszembe, nagyon beverhettem a fejem. Be is vertem, csak nem magamtól. Kérdésére elhúztam a szám. - De, eléggé fáj úgy...mindenhol- Grimaszoltam mosolygva ügyetlenségemen, ezt is csak én művelhetem magammal. Teljes tönkretétel. De most nem én vágtam magam haza, haladás. Második kérdésén elcsodálkoztam. Hát..nem látszott? De, biztos, különben nem röhögnének ki ennyire a mardekárosok, teljesen tudják, mim tört el, sajnos, még azok is, akik nézők voltak. Akkor Ő hogy-hogy nem? Kicsit gondolkodtam, majd leesett. Elnevettem magam.- Lupin, ha nem láttad, én csak örülök, de akkor azt mond, nem fogom leharapni a fejed, vagy ilyesmi, nem vagyok olyan- Kacsintok rá, majd elgondolkodva felültem az ablakpárkányra. Akkor az a legegyszerűbb, ha elmondom neki az egészet, nem? - Az egész szörnyen indult, Mattamet kellett követnem a terv szerint és hárítani. Aztán rám szállt egy mardekáros terel. Eltalálta az ütőt tartó kezem, így eltörtek az ujjaim. A következő labda már az orromat törte szét. A vértől nem tudtam normálisan levegőt venni. Miközben megálltam letörölni legalább a számról hátba dobtak egy labdával. Leestem a seprűről, és eltört három bordám. A törött kezemmel sikerült elkapnom a nyelet, az ütőt a lábammal, másik kezemmel, meg a vért törölgettem az orromról, de az teljesen felesleges volt, mert nem állt el. Mattam visszajött, hogy segítsen, hát hátba támadták. Nekem már roncs volt mindenem, nem sokáig maradtam volna még ott, de ha őt leszedik, az már véges lett volna. Így rövid gondolkodás után belendítettem magam és elengedtem a seprűt, így kicsit elé kerültem, elütöttem a gurkót, zuhanni kezdtem, a vérveszteségtől elájultam, aztán elvileg még eltalált az egyik barom az ütőjével, valahol a bordáimnál, így még kettő eltört, és a becsapódás előtt egy méterrel Mattam elkapott. Ennyi.- Mondtam és vállat vontam, mire fájdalmasan összeugrott az arcom, nem nyerő vállat vonogatni, halk megjegyzés magamnak a jövőre nézve, csak hogy többet eszembe se jusson. Lemásztam óvatosan a párkányról, hogy minél puhábban ütközzek, ne fájjon annyira. Lupinra mosolyogtam.-Na, indulhatunk?- Kérdeztem, majd megindultam a folyosón, hátra fordultam, hogy bevárjam. Egyre jobban tetszett Lupin, pedig csak most találkoztam vele. örök rejtély marad előttem, hogy mi mit vált ki belőlem.

De édesen nevet -fut át a gondolat rögtön az agyamon, ahogy ezt megteszi... Ajaj, mi történik velem?? Nem értem... eddig nem volt olyan lány itt a Roxfortban akivel kapcsolatban rögtön ilyen gondolataim támadtak volna... de jobb is azt hiszem mert...
...Hirtelen az zökkent ki a gondolataimból, ahogy a balját nyújtja felém, először nem értem mi van, aztán ahogy jobban végignézek rajta, már tényleg megbizonyosodhatok róla, hogy ő az, akit a baleset ért a meccsen, meg tényleg mintha az előbb valami olyasmit mondott volna, hogy későn engedte el a Madam...
Természetesen elfogadom a balját is, ha már egyszer így járt szegény, és óvatosan rázok vele kezet, talán túl óvatosan is magamhoz képest, amit egy lány felé tanúsítottam volna.
A következő mondata után viszont zavarban vagyok, nem tudom, hogy mit csináljak, sajnálkozásomat fejezzem-e ki felé, avagy egyszerűen csak mosolyogjak én is hozzá, ahogy ő teszi -bár feltételezem ezt saját maga felé irányul- miután nem tudom, hogy ő ilyen szempontból milyen teremtés; szereti ha sajnálják, vagy az ellentéte?
Végül úgy gondolom, hogy valami sajnálattal vegyes mosolygást improvizálok hirtelen, és úgy vagyok vele, hogy ez igen egy hülye arckifejezés, de most már mindegy... ez van, így jártam... most már biztos nem néz százasnak, főleg, hogy... tényleg -villan be hirtelen egy kép- szerintem ő volt az egyik a néhány Hugrás lány közül akik miatt abbahagytam a szikra varázslásomat, mert, hogy hülyének fognak nézni. Nos, ha akkor nem, azóta most már biztosan...
-Te Lupin vagy ugye? -kérdezi, ami újfent váratlanul ér... túlságosan sokat gondolkodom hülyeségeken -jövök rá- mikor még ugyanakkor be sem mutatkoztam, amit szégyenemre már megtett.
-Igen... Remus Lupin -válaszolok neki egyszerűen, -amin meg is lepődök- pedig még elég zavarban vagyok mellette.
Hirtelen nem jut eszembe más közölni való információ rólam, ami néhány tíz másodperc kínos csendet jelent számomra; én nézem őt ő meg(... ki tudja), amivel akár egész éjjel szívesen el lennék, ha megengedné... de ha megengedné ha nem, ez nagyon gázos kezd lenni.
-Egyébként,hogy vagy... nem fáj... vagy... valami? -dobom be a mentőövet, ami, ha nem is túl jó, de azért arra mégis megfelelő, hogy ne álljunk itt egymással szemben bambán- egyáltalán mi tö... -rtént -harapom le a szó végét; majdnem elárultam magam, hogy ott sem voltam- ...rt el? -uhh, ezt megúsztam, szerencsém volt; viszont egyre inkább úgy érzem, hogy egyre jobban elásom magam előtte, ami nem túl pozitív dolog.
Pedig azért általában egy lánnyal beszélgetni nem olyan bonyolult... csak úgy tűnik nem mindegy milyen az a lány...

Remus John Lupin & Juliett Sophia Helone

Fájt a fejem attól a hülye gurkótól még mindig, orrom meg néha úgy döntött, vérzik egy kicsit. Annyira trollok a mardekárosok! De legalább sikerült megvédenem Amost, ez már valami. Ahhoz képest, hogy hogy be voltam tojva az elején a pofonoktól, saját magam ugrottam le a mélységbe. Az emlékre megrázkódtam. Igazam volt, mikor nem éreztem jól magam a meccsre menet. Szegény húgomra a szívbajt hoztam. Nem kellett volna ennyire védeni a fogót, vagyis...de, igen, csak nem a húgom idegei feladásával. apa is tuti szívbajt kapott, mert megírta neki Bimba. Nincs elég baja. Ujjaimmal doboltam az ablakpárkányon, az egyik kedvenc dalom ritmusát. Mi lenne, ha nem lennék prefektus? Most kialudhatnám a hullaságomat, de nem, nekem ez így jó, csak ne fájna a kezem, meg a karcolások. Megitatott a Madam velem valami gusztustalanságot, ami csípi a sebeket, így elvileg gyógyítja, hát én csak a fájdalmat érzem, de azt eléggé. Felsóhajtottam, néztem, hogy leheletem meglátszik az üvegen. Vajon a mardekárosok miért akarták ilyen kórosan leszedni a terelőket? Mert nem csak engem támadtak meg, hanem a barátomat is. szegény, tuti nem esett neki se jól a dolog. De legalább nem kapták el a mardekárosok a cikeszt. Az lett volna tényleg a halálom. Szórakozottan piszkáltam egyik hajfürtömet, csavartam ujjamra. Halkan dúdoltam kedvenc dalomat, mely mindig megnyugtat, csak nem jutott eszembe a meccs előtt, pedig milyen jól is jött volna, talán ha nem lettem volna ennyire görcsös, akkor nem törik szilánkokra mindenem. Még most is fájnak a bordáim, áh... Megmozgattam csípőmet, majd vállaimat, ennél a pontnál a fájdalomtól összerándult arcom. Egy kicsit néztem tükörképemet, mely vissza verődött az ablakról. Hófehér bőr, hogy lehet, hogy nem olaj barna? Olyannak kéne lennie, nem? De nekem ez is megfelel, nem arról van szó. Gondolkodva simítottam végig egy tincsen ép kezemmel. Ajkamba haraptam. remélem, a tesóm jól van. Nagyon régen láttam, már hiányzik. Őszintén hiszem, hogy nagyon megrémült. Mikor magamhoz tértem nem volt az ágyamnál. Ez azért kicsit fájt, de túltettem magam rajta, lehet, csak házit kellett csinálnia, vagy hasonló. Mindig is naív voltam, nade a tesómmal szemben, ő volt az, akiben feltétel nélkül megbíztam, az életemet is rábíznám. Egy valódi angyal. Már fájdalmasan tökéletes. Mi vagyok én hozzá? Mi az én sötét hajam az ő tejföl szőke hajkoronájához? A halvány bőröm az ő olajbarna bőréhez? Az én mogyoró szemem az ő csodálatos tenger kék szeméhez? A nyomába sem érek. De valahogy nem zavar. Sosem a külsőm érdekelt, az öltözködésem. Az egyetlen, amit imádtam felvenni az minden, ami krém színű, és az ilyen hosszú pulcsikat, mint ami most volt rajtam. És amúgy is! Olasz vagyok! A szerelem országából jöttem, a szerelem harmadik városából. Ha valaki, én tudom, mi az a szerelem! Nekem senki se mondja meg. Ahogy a húgomnak se. Mi ketten ugyanolyanok vagyunk, semmi sem választ el egymástól minket és kész! Gondolataimból egy hang zökkent ki. Abbahagytam az ablakon kibámulást, mosolyogva fordultam a fiú felé.-Szia!- Köszöntem rá mosollyal, majd hallgattam mit mond. Elnevettem magam, majd megráztam a fejem, ez kisebb fájdalommal járt. -Nem vagyok idő mániás, meg amúgy is én is majdnem elkéstem, a Madam nem akart elengedni.- Sóhajtottam fel, majd szégyen szemre a bal kezem nyújtottam neki, mert csak azzal foghattam meg az övét fájdalom mentesen. Egész helyes srác volt, sőt! Kár, hogy eddig nem láttam, tuti...na, eszt most hagyjuk.- Juliett Sophia Helone vagyok, nekem sikerült leesnem pár mardekásos jóvoltából, ha így jobban ismersz- Mutatkoztam be, csak hogy tudjuk egymás nevét, meg hogy tudjon kötni valamihez. Magamon mosolyogtam, ja, sikerült lezúgnom, kedves zöldik miatt.- Te Lupin vagy, ugye?-Kérdeztem barátságosan. Ő Griffendéles, azok jó fejek, nem úgy, mint a mardekárosok, akikből kezd nagyon elegem lenni ma estére.

Nagy nap volt a mai, már nagyon vártam, hiszen ma kezdődött el hivatalosan is a kviddics-szezon, ami már önmagában is egy örömteli dolog volt számomra, hát ha még mi játszottunk volna, de hát azért ne legyek telhetetlen. A Hugrabug és a Mardekár összecsapását nézhettük meg, amiből persze egyértelműen adódik, hogy kinek szurkolok... hát nem is a zöldikéknek.
Már korán ébredtem, még alig kelt fel a nap, ami miatt persze az orromig is alig látok a lesötétített szobában, ahol természetesen még minden szobatársam alszik.
Már nem vagyok álmos - állapítom meg magamban, még szerencse, hogy korán lefeküdtem, mivel ez utóbbi néhány napban elég fáradt voltam, meg főleg amiatt is, hogy ma este meg nekem kell felügyelnem a folyosón... "de szuper lesz", már alig várom.
Nagy nehezen feltápászkodom az ágyamban annyira, hogy az éjjeliszekrényt elérjem, hogy a pálcámat megtaláljam. Nagy nehezen meg is lett valahol a szekrény szélén, ami miatt persze abban a pillanatban le is lököm, ilyen az én szerencsém.
Tapogatózás a sötétben. Körülbelül egy fél perc kutakodás után meg is lett a pálcám, valahol az ágy alatt.
-Lumos! -mondom halkan, majd néhány perc múlva már lenn feszítek a kihalt nagyteremben; úgy tűnik én vagyok az egyedüli, aki ilyen hülye volt, hogy már ilyen korán felkelt, de hát nem tehetek róla, nem tudtam volna tovább aludni, így legalább viszont kényelmesen meg lehet reggelizni, úgy is utálom, ha néznek miközben eszem.
Körülbelül fél óra múlva mikor már unalmamban színes szikrákat lövöldözve ülök az asztalunknál, belép néhány Mardekáros már kviddics talárban, akiket persze meg tudok érteni, hogy nem tudnak aludni... (főleg, ha nem azok lennének akik).
Néhány tíz perc múlva aztán megérkezik néhány Hugabugos lány is, úgyhogy jobbnak látom abbahagyni a játékot, mielőtt még hülyének néznének, ha ez addig nem történt volna meg.
Aztán nem sokára már ténylegesen elkezdenek áramolni az emberek, s egyre nagyobb és nagyobb embertömegek kezdenek hömpölyögni befelé az ajtón, úgyhogy gyorsan az egyik falikárpit mögött eltűnök a nagyteremből, hogy aztán nemsokára már aztán a kviddicspálya lelátóján ücsörögjek egymagamban.
-Azért többet vártam volna így az első meccstől -mondom Siriusnak miközben együtt megyünk vissza a kastélyba a tömeggel a meccs vége szakadtakor - nem tudom, azért többet vártam volna mind a kettőtől, de főként a Mardekártól, mert nagyon látszódott azért, hogy nem bírtak fogást találni a Hugrásokon, ami persze nem baj, csak ezt nagyon utálom, hogy akkor meg elkezdenek durvulni... hát meg is lett a következménye... egyébként mi történt azzal a csajjal? Nem figyeltem. -kérdezem Siriust, azzal a céllal, hogy valaki majd aki körülöttünk van majd elárulja nekünk, miután se én se Sirius nem volt jelen abban a pillanatban, amikor a baleset történt, már csupán csak akkor, mikor már körülállták lent a földön.
:::
A délután persze szokásosan unalmasan tellt, miközben a csillagászatra beadandó három oldalas házimon dolgoztam; persze ilyenkor mindenki strébernek néz, hogy vagyok képes ilyenkor is tanulni... de én meg úgy vagyok vele, hogy jobb előbb mind később, főleg, hogy a jelen pillanatban éppen azt sem tudom, most hogyan tovább, nem tudom, hogy fog így elkészülni, nemhogy akkor, ha ezt még másnap, vagy még később akartam volna elkészíteni.
:::
Estefelé már persze hullafáradtan megyek felfelé a hálószobába a többiekhez, akik persze már régen alszanak, vagy legalábbis úgy tesznek, ha másért nem is, de azért biztosan, hogy idegesítsenek vele, hogy ők már régen el tudtak menni aludni.
Ruhástul mindenestül dőlök bele az ágyamba, a függönyt el sem húzva, kit érdekel az ilyenkor már? Aztán hirtelen valami az eszembe ötlik, nem véletlenül nekem kéne mennem felügyelni a folyosóra?!
...Ugye nem?! -kérdezem magamtól, miközben mintha egy rugót raktak volna a szivacsom alá ugrok ki az ágyból, majd rohanok végig a folyosókon.
...Ugye de... -mondom magamban mérgesen mikor meglátom a folyosót, ahol egyetlen személyt látok csak, méghozzá azt a lányt aki leesett a meccsen?! -őszintén szólva nem is tudtam, hogy ő prefektus, bár ezt valahogy igazén kétlem, hogy ezidáig nem derült volna ki... vagy csak most máshogy nézne ki? - nem tudom, de most igazán gyönyörű -fut át a gondolat az agyamon- lehet, hogy nem is lesz annyira unalmas ez a felügyelet... kár, hogy ilyen jó kis beköszönőt tartok neki a ki tudja milyen hosszú késésemmel.
-Szia! -köszönök végül mikor odaérek hozzá- bocsi a késésér... sokat késtem? Igazából elfelejtettem, hogy ma nekem kéne felügyelnem...

.: Új Játék! :.

Amikor reggel felkeltem és leesett, milyen nap van úgy ugrottam ki az ágyamból, mint akibe belemartak. Páni félelem lett rajtam úrrá. Szent Merlin, ma van a kvidics meccs, a hülye mardekárosokkal szemben, ó az ok a trollok! Gyorsan felveszem a kvidics ruhámat, copfba fogom hátközépig érő sötét hajamat, a tükör előtt még húzok rajta egyet, majd jobb kék selyembe kötött kezemet belebújtatom a kvidics kézvédőbe, mely a könyökömig ér. Már most annyira izgulok, hogy kiesik szívem a helyéről. Tudom, hogy a mardekárosok nem éppen finomak, és szabályosan meg végképp nem játszanak. Egyszerre félek, izgulok és a rémülettől a hányinger kerülget. De én nem ilyen vagyok. Merész, belevágós, mindent a közepébe. Igen, ez vagyok én, akkor nem értem, miért néz vissza a tükörből rám egy hulla fehér arc. Kezdek dühös lenni magamra, gyerünk, szedjük össze magunkat, nem kell túllihegni. Nagy levegő be, majd kifújom, inkább hátat fordítok a tükörnek, majd lemegyek a nagyterembe, leerőltetek összeszorult torkomon, szintén ökölbe szorult hasamba valami enni valót, pár pirítóst, majd felkeresem kishúgomat, megölelgetem, és biztosítom, hogy minden rendben lesz, nem kell ennyire izgulnia. Sose szerettem hazudni, és nem is tudok, ezt rögtön láttam testvérem tekintetében, ahogy az aggodalmat is. Tudja, hogy csak akkor fogom ilyen szigorú copfba hajam, ha ideges vagyok. Kérdőn húzza fel finom ívű szemöldökét, én meg érzem, hogy ha tovább folytatom ezt a beszélgetést itt helyben összeesek. Csak és kizárólag azért félek ennyire, mert Potter is lezúgott egyszer miattuk, pedig ő aztán tényleg profi. Nyeltem egyet.-Ne izgulj, jól vagyok és...ez csak ez játék, nem kell félni.-Vontam vállat könnyedén, de húgom átható tekintete a lelkemig mélyedt, megrázkódtam benne. Nyomtam egy puszit selymes arcocskájára, majd elindultam a pálya felé, igyekeztem nem arra gondolni, mire készülök, kikkel szemben. Rezzenéstelen tekintettel léptem be az öltözőbe, nekem már nem kellett semmit átvennem, ezen már túlestem. Felvettem az ütőmet és a legújabb seprűmet, melyet apa vett és küldött Olaszországból. Azért jó, hogy félig olasz vagyok, mert így tudok úgy káromkodni, hogy a többiek nem értik. Kis gonosz, de most még erre a tehetségemre nincs szükségem. Kinyíltak a kapuk, mi meg kiléptünk, élünkön Amos-szal, a fogóval. Szembe velünk azonnal a zöld mardekárosok. Kényszerítettem magam a nyelésre. A másik terelő megmarkolta a karomat, erőltetetten rámosolyogtam. A lelátók zsúfolásig voltak. Tudtam, hogy a Griffendélesek és Hollóhátasok velünk vannak, hangjuk kicsit megnyugtatott. felszálltunk. Mikor elhangzott a sípszó Amos eltűnt, mi meg ott lebegtünk, egy másodpercen belül pedig beterítettük az egész pályát. Követtem Amost, ütögettem el tőle a gurkókat, nagyon pocsékul ment, de komolyan. Végül szembe kellett fordulnom az egyik mardekáros terelővel, akinek az lett a célja, hogy leszedjen a seprűről. Eltalálta az ütőt tartó kezemet, majd egy újabb gurkó, hátulról eltalálva letaszított a seprűről. még egy kézzel sikerült elkapnom a nyelét. Pont a törött kezemmel. Rettenetesen fájt, másik kezemmel nem tudtam visszakapaszkodni, mert azzal meg törött orromat igyekeztem törölgetni. Ez így nem jó. Megpróbáltam belendülni, az ütő lábam közt volt, sikerült elkapnom. Amos segíteni akart, nem látta az újabb, most már konkrétan felé tartó durva labdát. Elvettem kezem az orromról, elvettem az ütőt. Amos mellettem volt, így ha meg akarom védeni be kell elé kerülnöm. Törött kezem ellenkezett, de ez most nem érdekelt. Épp kezemmel megmarkoltam az ütőt, majd mikor a gurkó kellő távolságban volt, két méterre a fogónktól nagy levegőt vettem, ami nehéz volt a számba folyó vértől és lendültem, elengedtem a seprűt. Sikerült akkora lendületet vennem, hogy kicsit zuhanás előtt felugorjak, még éppen pofán tudtam találni a gurkót, mely irányt változtatott miattam, majd zuhanni kezdtem, kezemből kiesett az ütő. Elájultam, de előtte még valami eltalálta az oldalamat, émelyítő reccsenés, majd csend, sötétség. A gyengélkedőn tértem magamhoz, össze-vissza kötözve meg egy gipszelt kézzel. Szuper. Nem volt nagy gáz, azt orromat sikerült összerakni, kezemet már nem ilyen simán, három borda törés a mardekáros terelőtől, így túléltem, csak a meccs lett döntetlen, mert Amos pont elkapott, és levitt, így holnap folytatjuk. NE MÁR! Este már a gyengélkedőn kívül voltam. Hajam kiengedve, csak néhány karcolás, meg a bekötött kezem emlékeztetett az esetre. Mehettem este járőrözni a folyosón...elvileg Lupinnal. Hű, vele még nem voltam, csak Lilyvel, de úgy látszik, most megtudom, ő milyen. Felvettem egy krém színű hosszú ujjú pulóvert, mely a fenekemet is eltakarta, alá egy fehér hosszú ujjút, rá a talárt, nem fogtam össze, alulra meg egy sima farmert. Csak kis részben nem takarta a pulcsim ujja a kötést, az arcomon lévő emlékekkel nem csináltam semmit. Elmentem a Déli szárny folyosójára, ahol találkoznom kéne Lupinnal. Még nem volt ott, én érkeztem korán. Így vártam, szórakozottan néztem ki az egyik ablakon, arra gondoltam, mennyire nem akarom holnap folytatni ezt a kínzást.

Ahogy Pamacsot cirógattam az egyik kezemmel, fél szemem a folyosó azon a felén volt ahonnan jöttem, mert valahogy nem szerettem volna ha esetleg belebotlunk néhány kószáló mardekárosba, kiváltképpen Narcissába. Esküszöm annál a lánynál nincs rosszabb az egész világon, és mivel ma már távolról megszemlélhettem mennyire kötözködős a hangulata inkább kihagynám a vele való találkozást, egy sötét folyosón. Bár nem vagyok az oroszlán ház tagja, de neki nem kell túl sok indok, hogy valaki utálhasson, elég ha csak magában eldönti.
- Ebben tökéletesen egyetértek. - bólintottam rá és tudtam, hogy ha a kígyó ház nyer, egy percre sem felejtik majd el ezt a griffendéles tanulók orra alá dörgölni. Bár az is holt biztos, hogy ez fordítva is legalább annyira igaz, mi valahogy mindig csendben szoktunk ünnepelni, vagy együtt a hugrabugosokkal. Bár azt kizártnak tartom, hogy a Griffendél és a Mardekár valaha is képes lesz egyáltalán egy asztalnál ülni, nem hogy együtt ünnepelni bármit is. Bár kétségkívül az lenne a világ nyolcadik csodája, ha akár csak esély is lenne rá, hogy ez bekövetkezik.
- Azt hiszem csatlakozom. Legalább megnézem milyen állapotban van. - mondtam neki jókedvűen, majd észrevettem, hogy a száját lévő sebről teljesen megfeledkeztem. Nem láttam értelmét bocsánatot kérni helyette előkaptam a pálcámat és lassú nyugodt mozdulattal közelebb hajoltam hozzá és begyógyítottam a sebet. Csak amikor felpillantottam a szemeibe, akkor vettem észre, hogy kissé talán túlságosan is közel hajoltam hozzá. Ekkor teljesen váratlanul Pamacs súlya letekeredett a nyakamról és mint akit puskából lőttek rohant végig a folyosón, majd befordulva a sarkon.
- Pamacs! - kiáltottam után, majd teljesen megfelejtkezve Siriusról a kis szökdösős után vetettem magamat. Elég gyorsan futottam, így még többé kevésbé sikerült nyomon követnem a sötét folyosókon eszeveszettül rohanó fehér kis dögöt, és sajnálatos módon egyenesen ki a nagy kapun, a parkba szaladt. Ha eléri a tiltott rengeteg szélét sosem fogom megtalálni a bokrok és a fák között. A fára mászásban is nyerő vagyok, de Pamacs sokkalta gyorsabb nálam.
- Ezt nem... hiszem el. - szitkozódtam lihegve, amikor kijutottam a kapun keresztül a szabadba, de Pamacsnak még csak a nyomát sem láttam. Komolyan mondom ez a kis vakarcs kész Hudini. Volt, nincs.

//Folytatás -> Park- Tó//

Emmaline Fawcett & Sirius Orion Black

Tehát nem véletlenül érzem ilyen vacakul magam, na, itt az oka, örülnöm kéne, hogy megtudtam. Érintése nem fájt annyira, mint vártam, ezt jó előjelnek vettem. Ám mikor előhúzta pálcáját kezem megremegett kezében, erős késztetést éreztem, hogy elrántsam, de nem tettem, ebben csak az segített, hogy az arcát néztem. Nem láttam benne semmi gonoszat, vagy sötétet, mint a mardekárosok arcában, de az övékből csak úgy sugárzik, már méterekről érezhető, rettenetes.

Félelmem, még ha enyhe is volt, alaptalannak bizonyult szerencsére. Ujjaim hamarosan fájdalom mentesen tudtak mozogni, mi nagy örömmel töltött el...és megnyugvással, hogy a hollóhátasokról alkotott képemnek nem kell még ma megtörnie. Ez nagyon is pozitív dolog volt, és szebbé tette ezt a sötét napot. Sötét, mert nem sikerült legyőznünk a mardekárosokat és mert James a gyengélkedőn dekkol. Szegény, annyira sajnálom, lehet, meg kéne látogatnom. és meg is fogom.

-Ha a Mardekár nyer, a mardekárosokon kívül senki se örülne.
Sóhajtottam szomorú képpel. fejemen éktelenkedő sebet is begyógyította, már csak ajkam maradt, azt meg szívogattam, nem lesz nagy vérveszteségem, maradjunk annyiban. De honnan tud ilyen bűbájokat? Gyógyító akar lenni? Nem állna jól neki valahogy olyan...aurornak tudnám elképzelni, remélem, az lesz, csak jól menne hozzá.

Kérdésén kicsit elgondolkodtam, majd megráztam a fejem.
-nem, azt hiszem, meglátogatom Jamest a gyengélkedőn, csak aztán megyek vissza. Jössz velem? Biztos örülne, ha látna egy új arcot, szerintem minket már un.
Vigyorogtam rá várakozóan. Valahogy nem akartam, hogy elmenjen mellőlem.

- Amelyiket úgy érzed, hogy szeretnéd ha meggyógyulna. - közöltem, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. Bár ha úgy nézzük nekem végül is az volt, mert Caroline néni rengeteg olyan könyvet mutatott, amelyben gyógyító varázslatok, igék és bájitalok vannak, szóval ha úgy nézzük képzettebb vagyok, mint egy átlagos hatodik diák ezen a téren. De ezt soha egy percig sem bánom, mert így legalább a kisebb sérülésekkel nem kell folyton a gyengélkedőre szaladgálnom, de igyekszem az ilyen képességeim eltitkolni. Nem szeretnék gyógyítókénak tanulni, így jobb ha még csak senki sem tud róla, miféle remek kis képességekre tettem szert Caroline néni könyvtárában.
- Hm, néhány zúzódás és azt hiszem ez itt eltört. - mondtam miközben kezem vettem a kissé bedagadt kezét és óvatosan megtapogattam az ujjait. A mutató ujja eltört, a többi viszont csak zúzódott, tehát ha úgy vesszük egészen szépen megúszta, főleg, hogy a csuklóján nem látok sérülésre utaló nyomot, csak a merő sárt, amely már alatta is tetemes mennyiségben gyűlt össze. Elővettem a pálcámat a talárom külső zsebéből és egy gyors intéssel meggyógyítottam a zúzott ujjait, majd egy másik bűbáj segítségével összeforrasztottam a törött csontot, bár ennek kétszer kellett nekifutnom, hogy sikerüljön, de végül is ment és nekem csak ez számít.
- Azt hiszem a kapitányom, ne díjazná. - néztem rá mosolyogva, mert úgy sejtettem viccel. Legalább is reménykedtem benne, hogy nem egy gurkóval való meneküléssel kell majd töltenem az ellenük szóló meccset. Tény és való, hogy sokkalta szívesebben versengtem volna Potterrel, mert eddig már kétszer sikerült legyőznöm. Én pedig köztudottan szeretem a becsületes és élvezetes küzdelmet.
- Valahogy nem töltene el örömmel, ha kikapnátok. - jelentettem ki őszintén, majd pálcámat a homlokára irányítottam és az ott éktelenkedő sebet is meggyógyítottam. Szabad kezemmel kisöpörtem a haját az arcából a sárral együtt, majd ellenőriztem a munkámat. Egy kis heg sem maradt, amit mosollyal az arcomon nyugtáztam. miután ez megvolt a padlóra irányítottam a pálcámat és elmotyogtam egy suvickust, amire a sártócsa azon nyomban el is tűnt. Valahogy nem szerettem volna büntető feladatot kapni Lumpsluck professzortól.
- Visszamész a klub helységedbe? - érdeklődtem tőle kíváncsian, miközben pálcámat visszatettem a köpenyem alá, ahol a helye volt, majd felnyúltam a vállamhoz és gyengéden megsimogattam Pamacs fejét, aki készségesen dörgölőzött az arcomhoz.

Emmaline Fawcett & Sirius Orion Black

Ajánlatán felsóhajtottam.
-Melyikre?
Tettem fel a kérdést mosolyogva, majd felé nyújtottam kezem, melyen sajgott az összes ujj, és ha megmozgattam úgy éreztem, lehányok valakit. Ha Emmaline mardákor lenne a világ minden pénzéért sem nyújtanám felé kezem, de hollóhátas, bennük meg lehet bízni....általában.

-Ez a kezem ma már eléggé megbánta, hogy az enyém. Először elvágtam, majd gyógynövénytanon egy növény miatt bedagadt most meg megkapta ezt a szépséget.
Elnevettem magam, saját ügyetlenségemen. Jobb kezem mellé raktam a balt, hogy lássam, mennyire van bedagadva, hát eléggé, legalábbis én nagyobbnak látom, de lehet, szemüveg kéne csak.

Kijelentésén felhúztam a szemöldököm.
-na ja, amíg fejbe nem talállak véletlenül egy gurkóval.
Néztem rá sötét mosollyal, majd megráztam a fejem.
-Nem, nem készülök ilyesmire, amúgy is, holnap ronggyá vernek minket a mardekárosok, újra, hozzátok, még ha tovább jutunk is, nem lesz annyi erőnk, hogy szétpüföljünk, de úgyis csak a mardekárnak járnak ki a törött orrok.

Mondtam elgondolkodva, majd másik kezemmel letöröltem a vért, mely elkezdett lefolyni államon.
-Még ne örülj, lehet, hogy holnap kikapunk és akkor már nektek kell térdre kényszeríteni őket.
Vontam vállat. Fura, de nem tudom levenni tekintetemet az arcáról, elmélyedek tekintetében, mint valami őrült. Megráztam fejem. Talpam alatt már kisebb sár tócsa állt. Szuper, ezt még fel kell takarítanom.

- Ha gondolod vethetek rá egy pillantást. - ajánlottam fel kedvesen, elvégre eléggé ramatyul nézett ki, és annak ellenére, hogy a Griffendéles botrányokozók táborát erősíti, egészen kedves srácnak tűnik. Eddig sem volt szokásom mindössze a híresztelések alapján ítélni, de hát ha az ember annyi mindent hall, nem igazán tudja eldönteni minek higgyen vagy éppen mit hagyjon teljesen figyelmen kívül. Ráadásként a jó kedve töretlen volt annak ellenére is, hogy éppen most verték ki belőle jóformán a szuszt is, ha úgy nézzük. És még van aki azt mondja a kviddics egy békés sport... azt hiszem bemutatom Siriust jelen állapotában az évfolyam társamnak. Lehet újra értékelné ezt a fajta kinyilatkoztatását.
- Ugyan én békés vagyok akár csak Pamacs. - mondtam neki kacsintva de a hangom nagyon is komoly maradt, utalva r, hogy amíg ők is jól viselkednek addig én is úri kisasszony leszek, ahogy azt Caroline mondaná. Az persze egészen más tészta, hogy sárkány természetemet, amely szerencsére csak ritkán jön elő minden bizonnyal az anyai nagymamától örököltem, Merlin nyugosztalja. Az már tökéletesen más kérdés, hogy ha csak elsétálok a folyosón a szobám felé akkor ordibálni kezd, mint akinek a fülét húzzák. Komolyan meg kellene próbálni véglegesen eltávolítani onnan, vagy ha mást nem legalább elkötöztetni, remélem a következő vállalkozó sikerrel jár. Nem csak a magam, de Caroline és a vállalkozó érdekében is.

Emmaline Fawcett & Sirius Orion Black

Megjegyzésére felciccentem.
-Igen, elég szépen, az ujjaim is sajognak.
Nyögtem fel halkan fájdalmamban, mikor behajlítottam azokat. Lehet, megrepedt, vagy ilyesmi.

-Átadom.
Ígértem és bólintottam.
-Örülök, hogy találkoztam. Terelő vagyok és ma nagyon elnéző voltam a mardekárosokkal.
Mondtam vigyorogva, majd néztem, hova tévedt tekintete. Oda nyúltam, ujjamon vér maradt. A fenébe, hát akkor ez is megmaradt.

-Igen, úgy látszik, de ha nem kívánsz agyon verni minket, szószerint, akkor te túléled.
Ígértem neki. Az állata viszont zavart. Mi az, érzi, hogy a másik énem egy kutya, vagy mi? Ennyire nem lehet jó.

- Értem. - bólintottam nem túl lelkesen, hogy döntetlen lett, mert akkor mi játszunk a Griffendél ellen a következő meccs alkalmával és ha kikapunk akkor mindenképpen meg kell vernünk a Hugrabugot, hogy mi legyünk a harmadikak, ne pedig az utolsók. Eddig egyébként is mindig a Hollóhát volt a harmadik helyezett, idén sem örülnék ha utolsóként végeznénk. Amikor elárulta hogy a meccs fele verekedéssel és lökdösődéssel telt valahogy nem lepődtem meg. A Mardekár házról már-már szinte mindenki elvárja hogy valami tisztességtelen húzással rukkoljanak elő a mérkőzések alkalmával és amikor esetlegesen még sem teszik akkor hatalmas a meglepetés. Bár ha jól emlékszem mióta idejárok a mardekár még egy meccset sem játszott le tisztességesen.
- Tényleg eléggé eltalált. - mondtam s közben pálcámat a kezembe véve egészen közel hajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem a száján lévő sérülést, és ahogy láttam a homlokán a sár alatt is volt egy kisebb vágás amiből vér szivárgott. De a gyenge fény miatt nem tudtam pontosan megmondani, hogy tényleg vér, vagy csak víz és sár egyvelege.
- Nem köszönöm, tavaly két hetet töltöttem a gyengélkedőn, nem vágyom vissza. Az az otthon valahogy egyáltalán nem édes. - jelentettem ki egy hatalmas fintor kíséretében. Főleg hogy idén le kell tennem az RBF vizsgákat, méghozzá nagyon jó eredménnyel, hogy ha gyógyítóként akarok elhelyezkedni. Legalább is Caroline néni nagyon szeretné ha az lennék, én azonban valahogy az Auror pálya felé húzok. De ahhoz is nagyon jól kell teljesítenem, tehát a lényeg ugyanaz marad, igyekszem nem összetörni magam, bár amilyen ügyetlen tudok néha lenni, nincs kizárva hogy magamat küldöm majd a Madamhoz. De azt nem fogom egy könnyen hagyni, hogy esetleg valaki más összetörjön.
- Jobbulást Potternek. Egyébként Emmaline vagyok, fogó. - küldtem felé egy vidám mosolyt, s most vettem csak észre, hogy még mindig olyan közel vagyok az arcához, mielőtt azonban hátrahúzódtam volna Pamacs váratlanul rámorgott, így el kellett kapnom a kis bestiát. Még sosem viselkedett ennyire agresszívan, nem értem mi baja lehetett hirtelen.
- Egyébkén most hogy döntetlen lett a következő meccsen ellenetek játszunk. - jegyeztem meg miközben hátraléptem egy lépést, és valami csodálatos módon Pamacs azonnal visszatelepedett a nyakam köré és már hallottam is a fülem mögött a nyugodt szuszogását.

Emmaline Fawcett & Sirius Orion Black

Káromkodásának felén felhúztam a szemöldököm. Ezt most miattam mondta? Azért kedves. Segített felállni, én meg leporoltam magam, persze ez nem sikerült, csak belekentem a sarat és vért.
-Döntetlen.
Adtam meg a választ kérdésére, majd valahonnan szedtem egy kevésbé mocskos zsebkendőd, és a sebre szorítottam számon.

-Igazából a fele verekedés volt, lökdösődés és tolongás, de most ők kezdték. Például Jamest fejen vágta egy terelő az ütőjével, engem meg képen talált egy gurkó, ezek után mi se voltunk kedvesek persze.
Sóhajtottam fel, majd elvettem a kendőt, nyelvemmel ellenőriztem a sebet, a fenébe, csak nem akar elállni a vérzés.

-Miért, nem esne jól egy hollóhát-mardekár meccs?
Kérdeztem halvány mosollyal, majd megmozgattam ujjaimat, melyeket az arcommal együtt letarolt a labda.
-Nem láttad?
Érdeklődtem felvont szemöldökkel, majd megvontam a vállam.

-Csak bunyó, vér, meg azzal lett vége, hogy James lezuhant a seprűről, az ütés után.
Húztam el a számat sajnálkozóan, reméltem, barátom jól van.
-amúgy megmondod, hogy hívnak?
Kérdeztem barátságosan. A hollóhátasokkal semmi bajom, hogy egészen őszinte legyek.

Pamacs össze vissza fészkelődött a kezeim között, minden erejével azon volt hogy kiszabaduljon és nyilván újra eltűnjön. Nyilván úgy ítélte, hogy most már láttam jól van akár mehet is vissza oda ahol eddig volt. Csak hogy én ezt egyáltalán nem így gondoltam. Pálcámat beletűztem a mellényem külső zsebébe, hogy még se maradjak tök sötétben s miközben Pamacsot átvettem az egyik kezembe a másikkal gyengéden megcirógattam az álla alatti részt, amitől azonnal megnyugodott és kényelmesen elfészkelte magát, amely mosolyt csalt az arcomra csak úgy, ahogy a srác kinézete is, mert ahogy jobban megnéztem rá kellett jönnöm, hogy nem az iskola egyenruha van rajta, hanem kviddics felszerelés. Legalább is valahol mélyen a sár alatt, erre tippeltem. Már épp megakartam kéredzni, hogy miért amikor beugrott hogy ma volt a Mardekár - Griffendél meccs.
- Ó hogy az a... - törtem ki szitkokban kissé idegesen, amikor kezet nyújtott, de azonnal vissza is húzta. Nem akartam udvariatlan lenni, vagy megbántani, de lehet hogy még is sikerült összehoznom. Egyáltalán nem zavart, hogy csupa sár, én is így szoktam kinézni egy egy érdekesebb meccs után. Hogy ezt bebizonyítsam, Pamacsot feltelepítettem a vállamra, amelyre válaszként farkával körülölelte a nyakamat, hogy le ne essen.
- Ki nyert? - kérdeztem vidáman, miközben kezet nyújtottam neki, hogy segítsek felsegítsem a padlóról, elvégre az iskola hideg kövezete és jelenlegi sáros és vizes ábrázata egy garantált betegséggel kecsegtetett. Mondjuk engem nem igazán szokott érdekelni, de valahogy úgy éreztem nem sok kedve van megfázni. Kíváncsian vártam a válaszát, mert ha Mardekár nyert akkor a következő meccset ellenük játsszuk, nekem pedig nem igazán füllött hozzá a fogam, tekintve hogy tavaly a fogójuk lelökött a seprűmről így egy kellemes kis agyrázkódással és zúzott karral kötöttem ki a gyengélkedőn. James Potterről ugyan el lehetett mondani, hogy egy szélhámos, minden lében kanál alak, de nem egy csaló gazember.