Társalgó Szoba

Nem tudtam eldönteni, mit akarok, de eszembe jutott Sirius fenyegetése Lily felé. Tényleg el kéne mennem. Lily érdekében minimum.
Ám mikor megszólított egyszerre éreztem, hogy szívem felgyorsul és hogy valami végtelen unottság foglal bennem helyet.
-Nem hiszem, hogy kéne.
Mondom halkan, mert még mindig nem hevertem ki annyira azt a fura betegséget, nem éreztem jól magam, ahhoz meg végképp nem, hogy leálljak itt lelki terrornak alávetni magam.

* A kezembe temetem az arcom, miközben leülök a kanapéra. Gondolkodni kéne. Akkor miért nem megy?
Az ajtó nyikorgására fel sem kapom a fejem. A testem azonnal jelez, a gyomrom összerándul. Anélkül is tudom, ki az, hogy ránéznék. *
- Beszélhetünk? * kérdem kiemelve arcom az ujjaim mögül. *

Enyhén szólva nem voltam ura testemnek, nagyjából annyira tudtam irányítani, mint bárki másét. Semennyire. De azért erőt vettem magamon és elmentem Siriushoz, hogy elmondjam neki, amit eddig még előlük is titkoltam. Nagyon nehezen ment, és örültem, mikor elváltunk. Finoman remegtem az emléktől, melyet sikerült felszakítanom, nem mintha mostanában nem lett volna elég elől. Arra jutotta, hogy bemegyek a társalgóba, üresnek láttam tíz perccel ezelőtt, ám ahogy belépek hulla fehér arcom csak még fakóbb lesz, ahogy meglátom Lilyt. Az volt a tervem, hogy elkerülöm. Messzire. Az ő érdekében és már nem is akartam vele még beszélni sem. De máshol csak még többen vannak. Ám inkább ülök Malfoy mellett, mint jelenleg Lily mellett.

* Remek. Már megint itt vagyok. Kezdek megőrülni. DE mivel James Potter itt fordul elő legtöbbször, nincs más választásom.
Önmagamtól is viszolyogva lépek be. Senki. Nos, legalább ezúttal nem bántom meg ... nem bántok meg senkit A levegőt nem lehet, ugye? *

Éreztem, ahogy átnedvesedik a talárom, s egy kicsit nekem is hullottak a könnyeim. Anyára gondoltam, és arra, hogy én még szerencsés lehetek, hogy csak ennyi jutott ki a családi viszályból - pedig úgy érzem, még ez is pont elég volt nekem.

A családjáról beszélt újra, kicsit zavarosan, elmosódottan, látszott, hogy egyre rosszabbul van. Az édesapját védte az anyjával szemben, de alig volt kivehető, mit gondol, kezdett rajta elhatalmasodni a láz. Attól féltem, hogy elájul, vagy nem is tudom.

Elhajolt tőlem, én felálltam. Valamit motyogott a taláromról, majd megszárította, pedig most igazán ez volt a legkevesebb. Megijedtem, hogy valami komolyabb baja lesz, fájt a lelkiismeretemnek, hogy nem cselekedtem előbb. Szinte már szóltam volna, hogy induljunk fel, amikor megelőzött.

- Persze - válaszoltam. - Gyere!

Belém kapaszkodott, felállt, engedtem, hogy rám támaszkodjon, és lassan elindultunk. Szinte minden lépésnél féltem, hogy elesik és én nem tudom megtartani, nagyon reméltem, hogy a gyengélkedőig még kibírjuk.

Halkan suttogtam: - Ne félj, nem ítélem el apukádat! Csak téged védett meg...

Mikor kezdett kínos lenni a csend arcomat kezembe temettem, miután lekönyököltem térdemre. néztem magam elé, és az emlékekre szabályosan ömleni kezdtek könnyeim. Emlékeztem, Em milyen volt, mikor elmondta, a családja meghalt. Pont így remegett, csak ő teljesen emiatt, nem gyötörte plusz láz. Úgy éreztem, muszáj mentegetnem apát, hisz így egy kegyetlen gyilkosnak állítottam be.

-Anya nem volt magánál és csak azért jött vissza, hogy ... megbizonyosodjon róla, már nem fogunk az útjába állni. Apa nem akarta, hogy megöljön, nem tehetett mást.
Hadartam eszeveszett gyorsasággal.

Ám a következő pillanatban átölelt. A döbbenettől szólni nem tudtam majd visszaöleltem. Jólesett, hogy valaki ilyen szeretettel és megértéssel fordul felém, és ő még csak nem is a szerelmem, csak egy...barát. Egy különleges barát, akire szükségem van, mert most minden barát nagyon fontos nekem, még ha ez a barát csak tizenegy éves is.

Pár perc múlva elhajoltam tőle, könnyes arcom jó nagy pacnit hagyott kis talárján. Émelyegtem a rosszulléttől.
-Sajnálom, de megszáríthatjuk.
Biztattam, majd előhúztam a pálcám, de kezem annyira remegett, hogy félre böktem volna, így a hegyét a vizes részre raktam és elmormogtam a bűbájt.

Nyomán a ruha megszáradt, mintha soha nem is trutymóztam volna össze.
-Yasmine...megtennéd, hogy felkísérsz a gyengélkedőre, mert nem vagyok jól.
Kértem és azért kicsit szégyelltem, hogy egy elsőstől kérek segítséget.

Sok volt ez az információ, ami hirtelen rám zúdult.

~ Az édesapja megölte az édesanyját? A saját feleségét? Az előbb, mintha éppen az anyjáról mondta volna, hogy nem szerette... vajon mit tehetett, amiért... amiért ilyesmivel kellett bűnhődnie? És vajon mit tehetett a gyerekük, hogy a sors büntette ilyesmivel? ~

Kavarogtak bennem az érzések és a kérdések. Nem tudtam mit mondani, még az egyszerű kérdésre is képtelen voltam válaszolni. A fejét a kezeibe temetve ült a kanapén, teljes testéből remegett.

Nem tudtam, mit mondhatnék vagy tehetnék... odafordultam, átöleltem... éreztem, hogy egyre melegebb. Szólnom kellett volna, hogy hadd kísérjem fel a Madamhoz, de képtelen voltam kinyitni a szám.

~halál~
Jutott eszembe a mondat vége, és valahogy nagyon tetszett ez a szó. Itt hagyni mindenkit és csak lebegni a végtelenségben, súlytalanul és gondtalanul, távol az élettől, az élet gondjaitól és bajaitól, távol mindentől, ami fáj.

-Pedig én csak magányra és egyedüllétre vágyom, olyan végtelen csendbe, amit csak a tenger morajlása tör meg.
Mondtam és tudtam, hogy nekem a boldogság két hónap után sem tört meg, pedig szüleim egyszer befizettek Horvátországba, egy szigetre, ahol két hónapig csak feküdtem egyedül és kitűnően éreztem magam.

-Nem, csak egy apám van, aki megölte anyámat. Ez eléggé szétzúzta a család képet, már nem nevezném annak. Sirius most már nélkülem is meglenne, Lupin pedig nem egyszer majdnem miattam bukta el a címét.. és már neki is van barátnője. Mindkét lány gyönyörű és okos.

Mikor rájöttem, mit mondtam neki jobban kezdtem remegni, mint alapból.
-Annyira sajnálom, amit mondtam, nem kellett volna...én...csak...nem vagyok teljesen magamnál, ne is vegyél komolyan.

Kértem gyorsan. Hogy mondhattam el neki, hogy apa ölte meg anyát? Pont neki, aki csak tizenegy éves! Mikor még a barátaimnak se mertem mondani, ezek után kötelességem. Szörnyű alak vagyok, hogy tehettem?!

-Van testvéred?
Érdeklődtem halkan, mert egyre vacakabbul éreztem magam szépen lassan.

Már pont elkezdtem volna reagálni arra, amit az édesanyjáról mondott, de nem tehettem, csak úgy jöttek ki belőle a szavak. Valami távoli helyről beszélt, ahol egyedül jöhet, és egyedül várja a...

~ Nem mondta végig, és tudom, nekem sem lenne helyes még csak gondolnom sem a mondat végére. Úgy szeretnék olyat reagálni, amitől másképpen látja a dolgokat, de olyan nehéz, tudom, hogy homlokegyenest szembe megyek az észérvekkel így is. ~

- Ez nem igaz, neked is kell tudnod, hogy ez nem igaz. Nem így van. Ha valaki elmegy, egy darabig talán jó, felszabadító... mondjuk egy napig, esetleg egy hétig. De aztán valami rosszabb történik, mint ami egyébként, szembetalálkozik a teljes magánnyal. Én nem tudom, de azt hiszem, az még rosszabb tud lenni...

~ Most értettem meg csak, hogy mit mondott, hogy ő igazából azt próbálta bebizonyítani nekem, hogy senkinek nem hiányozna, pedig hát... egyszerűen ilyen nincs és kész. Mindenkinek van - kell lennie - legalább egy olyan ember, akinek hiányozna, ha elmenne, eltűnne. Neki is biztos van. ~

- Nem - mondtam most már egészen belelendülve -, neked is vannak barátaid, van családod. Lehet, hogy Lily tényleg nem szeret, de...

Nem tudtam volna befejezni a mondatot, bűnbánó tekintettel néztem rá.

Figyelmesen néztem és azon gondolkodtam, hogy vajon hogy helyezkedett el ilyen kis fejbe ennyi logika és tudás. Azért az mégiscsak sok, hogy ő jobban ért ehhez, mint én. Felhorkantam arra, hogy Lily szeret.

-Lily utál, gyűlöl, ezzel tisztábban vagyok, nem lehet, hogy szeret, mikor így bánik velem. Még az anyám is szebben viselkedett, pedig elhiheted, ő sem kedvelt túlzottan. Mardekáros volt.
Mondtam elgondolkodva, majd kicsit meghúztam pulcsim nyakát, mert valahogy fullasztott.

-Én...azon gondolkodtam, hogy elmegyek. Valahova, nagyon messzire, távol mindenkitől...
Mondtam még mindig a távolba meredve, valahol ki az ablakon és az árt eszembe, mikor a tengernél voltunk, milyen vidám napok is voltak! És akkor még anya élt. Lehet, oda kéne menni.

-Nem biztos, hogy túl sok valakinek hiányoznék, sőt, határozottan örülnének, hogy nem okozok több gondot.
Motyogtam merengve, szinte éreztem ahogy arcomba csap a szél és a tenger sós illata, átjárja a számat, az orromat, annyira jó érzés volt még rágondolni is.

-Valahova Olaszországba...egy elhagyatott helyen...távol mindenkitől, minden élőlénytől, mondjuk egy sziklán, vagy egy kis szigeten.
Suttogtam és lehunytam a szemem, szinte már teljesen ott is voltam. De vissza rántott a tudat, hogy nem egyedül vagyok.

-Az apukád biztos vitt már ilyen helyekre...az a szép benne, hogy egyedül vagy. Egyedül élsz, lélegzel...és egyedül ér el a...
lenyeltem a mondat végét, ezt nem kell tudnia, még a végén Septimus leszedi a fejem.
-De te biztos jobban érzed magad a nyüzsgésben, én is ott éreztem jól magam, egészen míg Lily nem kezdte el a lelki terrorját.
Sóhajtottam lemondóan.

~ Őszintén szólva igazából nem is lepődtem meg, számítottam a válaszára. Az bizony igaz, hogy Emmaline csak áradozott Siriusról, de ő ugyanúgy jó szemmel tekintett Jamesre is, pedig úgy néz ki, ők alaposan benne vannak a bajkeverőkben. Talán ez egyéniségfüggő. Akkor nincs szerencséje? Jó kérdés, olyan kár, hogy a könyvekben nem ígérnek orvosságot az ilyen eredetű bajra. ~

Elhúzódott tőlem, hátrahajtotta a fejét. Remélem, nem azért, mert megbántottam, de nem hinném, nem úgy viselkedik. Kicsit oldalra fordultam, egyenesen a mélybarna szemébe néztem, valahogy zavaros volt, furcsán zavaros. Talán a láz, talán a bánat. Talán mindkettő.

- Nem tudom, nem tudnám, megmondani, de... - kicsit felbátorodtam - szóval, én úgy hittem, hogy Lily szeret téged, főleg, amikor úgy beszéltek rólad, hogy nem voltál itt... csak aztán bejöttél, és valahogy olyan dühös lett... nem tudom, nem értem pontosan.

Suttogva tettem hozzá: Lehet, hogy csak a saját érzéseitől fél.
Nem tudom, hogy hallotta-e vagy nem, és azt sem, hogy melyik lehetőségnek örülnék jobban.

~ Lily valahogy furcsán szerethet, ha igazam van, de most talán nagyobb az esélye annak, hogy én tévedek. De mi a jobb, ha most csalódik, vagy ha esetleg később éri egy még nagyobb pofon? Nekem kellene eldöntenem? Valami a második lehetőséget súgja, hátha mégsem pofon lesz a vége... ~

- Talán jobb elkerülni, talán nem. Én nem tudom - adtam kétértelműnek vehető választ. Miközben beszéltem, észrevettem, hogy milyen furcsán veszi a levegőt, mintha nehezére esne... ismét a sajnálat érzése kerített hatalmába.

Most valahogy elkezdett érdekelni, mennyit mutatna a lázmérő, ha beraknák. Mert ha negyvennégy, akkor nem kéne itt lennem, de inkább leszek itt, mint fent. Már csak az kéne. A hölgyet hallgatni, hogy hogy mertem elmenni, sőt, hogy mertem nem visszajönni, mikor tojást lehetne sütni a homlokomon.

Sóhajtva vártam a választ, miközben hátra hajoltam, fejem a kanapé támlájának nyomva, hogy, ha lehet, ne kapja el ezt a fenét, bár...szerintem lelki eredetű a bajom azt nem, tudomásom szerint, nem lehet átragasztani másra.

Válaszán keserűen felnevettem. A libabőr végig futott testemen, eléggé fáztam és ízületeim is fájtak, szuper, akkor tuti nincs valami olyan gyenge harminchét- öt lázam, mert akkor nem lennék ilyen rettenetesen.

-Nem, azok nem. Sirius is szerelmes és eddig csak szépséget talált benne. Csak én vagyok benne nyakig a rosszban.
Vontam le a következtetést sötéten. De jó nekem, Lily igazán elkényeztet.

A feltételezésén viszont elcsodálkoztam. Öhm....szóval nem is olyan könnyű elrejteni valamit egy elsős elől sem, vagy csak én vagyok most túl gyenge ehhez, nem úgy, mint máskor. Igen. Szeretném így hinni.

-Igen, róla. Szerintem mostantól el fogom kerülni, csak rosszul járok vele.
Állapítottam meg és reméltem, kapok valami választ. Helyeslést vagy egy újabb letolást, bármelyiket.

~ Mindenkinek van gyengéje, nekem például a kapcsolatteremtések, az ismerkedés mindenképpen ide tartozik. Ebben a tekintetben nem vagyok Apu lánya, ő sokkal lazább, de lehet, hogy csak a kor teszi. Mégis, mikor James az ölébe ültetett, egyszerre borzongtam és lepődtem meg.

Vajon észrevette, mi jár a fejemben, hogy milyen vegyes érzelmek? Nem, ha valamit, hát ezt biztosan nem. Talán csak vágyott, hogy valaki meghallgassa. Nem feltétlenül én, talán az ajtófélfa is megtette volna. ~

Éreztem, hogy a keze meleg. Sőt, szinte forr a láztól és az indulattól.

~ Tudom, hogy az orvosiban lenne a helye, nem itt, de nem szólhatok neki. Ha megmondom, felmegy, és újra csak egyedül marad a problémájával, és ki tudja, ki fogja meghallgatni? Nem, ezúttal kénytelen leszek még a józan észnek is ellentmondani. ~

Remegve fogott, mint aki szédül, halvány mosolyt próbált erőltetni az arcára, de úgy hatott inkább, mint egy fájdalmas grimasz. Lily felé, a világ felé.

Kérdezett valamit, erősen próbáltam összpontosítani, hogy megtaláljam az összhangot a valódi, kézzel fogható világ és a gondolataim között, de amikor meghallottam a kérdést... meghűlt bennem a vér.

~ Az az igazság, hogy erre nem tudtam mit felelni. Nem, valóban nem ismerem azt, hogy miért bánthatja Lily, és főleg, hogy mit utál benne. Mégis mit lehet erre mondani, amitől jobban érzi magát? ~

- Talán a szerelem és a gyűlölet karöltve jár - válaszoltam, majd halkabban hozzátettem: - Lily... Lilyről van szó, ugye?

Igyekszem erőt venni magamon, hogy legalább két percre össze tudjam kapni magam, de ahogy levegőt veszek, hogy lenyugodjak még rosszabbul leszek. Úgy remegek, mint a nyárfalevél, ez nem normális dolog, teljesen hülyeség. Éreztem, hogy arcom ég, forró a láztól, a Madam tuti megöl, ha kiderül, hogy egy bűbájjal bírtam rá a lázmérőt a harminchat-öt mutatására.

Néztem a gyönyörű kis gyermek arcot. Arra gondoltam, milyen jó volt, ilyen kicsiként, akkor még nem volt nagyobb bajom, mint az anyám idegesítése, és hogy milyen klassz mágiát tanulni. Szép évek, elmentek, helyükre jöttek ocsmányabbak, melyeket feketére festett a kín és a megaláztatás. Emlékszem, azt mondtam Lilynek, a férfiak a kihívást keresik egy nőben. Hát szerintem vannak teljesíthetetlen feladatok is!

Mintha egy év telt volna el azóta, mikor Lilyvel beszélgettem itt, szép békésen, míg be nem jött a képbe...Emmaline és nem tette tönkre az egészet azzal a hülye viccével. De kár, akkor talán most nem itt tartanánk, de lehet, csak rosszabb lenne.

Hirtelen döntés alapjául kinyújtottam kezeim Yasmine felé, majd felkaptam a kis hölgyet és térdemre ültettem. Halvány mosoly játszott ajkamon, de arcomat még mindig könnyek tették fényessé. Elgondolkodva néztem Yasmine-re.

-Mondd, Yasmine, te jobban értesz a lányokhoz. Mit lehet utálni egy fiúban?
Kérdeztem szomorú mosollyal, mert azt mégsem kérdezhettem, mit gyűlöl bennem ennyire Lily, mert azt gondolom nem tudja.

- Szia! - köszöntem vissza bátortalanul. Nem is tudtam igazából, hogy mit mondhatnék, láttam, hogy próbálja leplezni az érzelmeit.

~ Vajon most csak Lily miatt ilyen szomorú? Apu azt mondta, hogyha igazi bánatot érzel, megrohannak a múltbéli rossz emlékek is, azokat veszed elő, és ezzel ördögi kört zársz magad köré; elmerülsz az önsajnálatban. Nekem pont ilyen emlék Anya. Hiszen igazán nem is ismertem, nincsenek róla emlékeim, nem fájhatna az, ami történt, de amikor szomorú vagyok, mégis újra meg újra végigkísért rajtam. Miért ment el?

Talán neki is van ilyen emléke, nem biztos, hogy az édesanyjával kapcsolatban, nem biztos, hogy ennyire régi, de mindenkinek kell lennie. Nehéz rá néznem, annyira szívesen segítenék, miközben tudom, hogy ez abszurd gondolat. Hiszen én még csak egy kislány vagyok, csak könyvekből ismerem a szerelmet, a gyűlöletet, szinte csak a könyveimből ismerem az életet.

Jó lenne hozzá szólni, jó lenne megvigasztalni. De mit mondhatnék? A legjobb az lenne, ha egy csodatévő tündérke repülne be az ablakod, s Lily egy csapásra megváltozna. De miért ilyen gonosz, s miért éppen vele? Csupa kérdés minden. ~

Félve néztem rá, még mindig nagyon borús volt az arca, szinte félelmetes volt látni azt, ami süt róla.

~ Miért van, hogy már majdnem sírok én is? Miért van, hogy bárkin szívesen segítenék, s nem bírom szenvedni látni? Nem ismerem, nem ismertem, de csupán az a tény, hogy szomorú, és megértésre van szüksége, elég ahhoz, hogy így felkavarodjon az összes érzelmem. Talán jó lenne lassan leszállni a rózsaszín felhők mögül... ~

Miután kicsivel később sikerült minden beszélgetés nélkül lerázni visszamentem a társalgóba és lerogytam az egyik kanapéra. Hihetetlenül fáradt voltam, és lázas, de az már privát probléma. Fejem a kanapénak döntöttem, nagy levegőket véve igyekeztem lenyugodni, de hol anyám halálának a képe, hol Lily arca tört elő, és ezek sehogy se segítettek.

Anyám meg akart ölni. Persze nem magától, de a tudat, hogy előttem állt a pálcával és már mondta a gyilkos átkot teljesen földhöz vágott, kiterített. Eddig palástoltam, mindig elfordultam tőle és helyette a nap minden pillanatában lefoglaltam magam, hogy gondolataim ne kalandozzanak el, így mikor éjfélkor hulla fáradtan az ágyba roskadtam nem maradt idegem ilyenekhez.

Lilyvel pedig soha többet nem akartam találkozni, beszélni, semmi. Eleget szenvedtem miatta, és most, hogy teljesen tönkre tett már amúgy sem fogja élvezni a kínzásomat. Én meg tudomásul vettem, hogy szemét alak vagyok, egy kártékony valaki, akit a legjobb, ha elzárnak a többiektől. Hirtelen még Siriusékkal sem akartam beszélni, csak egyedül lenni. Örökké.

Igen, egyedül, mindenkitől távol, egy sötét szobában, ahol nem tehetem tönkre mások életét, ahonnan nem csábíthatom "rossz útra" Siriust, vagy Lupint. Meggyőződésem, hogy mindannyian boldogabbak és gondtalanabbak lennének nélkülem. Feljebb húztam lábaimat és azon gondolkodtam, vajon hova is kéne elvonulni, ahol kellő távolságra vagyok Lilytől és Siriustól meg Lupintól. Az biztos, hogy fájni fog távollétük.

Ekkor bekerült perifériámba egy kislány. Nagyot ugrottam ijedtemben, gyorsan letöröltem könnyeimet arcomról. Nem kell a hiszti, de helyükre újak kerültek.
-Szia.
Köszöntem mosolyogva Yasmine-nek. Így hívják azt hiszem és....Septimus tanár úr lánya, mindig is kedveltem a tanárt, de a lányát csak látásból ismertem.

Néhány perce már az ajtó előtt álltam, megdermedtem, amikor először hallottam a hangokat.

~ Lily, és hogy is hívták a fiút? Folyton Pottert mondtak, de az biztos csak a vezetékneve. Jasper? John? Nem, eszembe jutott, James! James Potter. A múltkor is vele veszekedtek, valami szerelmi ügy. Ha jól emlékszem, az egyik lánynak tetszik, de valamiért mégis utálja... azt olvastam, ezt nevezzük szerelemnek, amikor az emberben kavarognak a jó és a rossz érzések. ~

Tovább álltam az ajtóban, nem mozdultam. Hallgattam az ideges hangot, majd egy másik lány is szólt, Emmaline, őt felismerem. Azt bizonygatta, hogy Lily Jamest szereti.

~ Miért lehet az, hogy Lily szereti és mégis bántja? Vagy talán hazugság az egész, csak rosszat akar neki? De miért akarna bárkinek rosszat? Velem is, másokkal is kedves volt, egészen addig, amíg ez a fiú szóba nem került... Vajon milyen a szerelem? Vajon Apu szerette Anyát? Ha Anya is szerette, miért ment el? ~

Ezen tűnődtem, míg erőt vettem magamon, és beléptem, hátha sikerül elcsitítani az indulatokat, de szinte észre sem vettek. James a sarokba menekült, egy pillanatra felvillant előttem bánattal, könnyekkel átitatott arca.

~ Ez lenne a félelmetes, a gonosz James Potter? Hiszen inkább olyan szánni való, ahogy így ül ott a sarokban, csalódottan, elkeseredetten... ~

James Charlus Potter írta:

Kérdésére megtorpantam, egy kicsit elgondolkodtam...
-beszélhetnénk, de nem szeretnék.
Mondtam halkan, majd tényleg kimentem. Lily teljesen tönkre vágta az előző napjaimat, nem állok készen egy újabb lelki terrorra.

* A válasza teljesen belém mar, bár szó se róla - megérdemlem. De nem hagyhatom elmenni!
Felpattanok, s még épp utol érem az ajtó túloldalán. *
- Akkor nem kell beszélgetnünk, de szeretném ha meghallgatnál! * motyogom könyörgő tekintettel. *

Kérdésére megtorpantam, egy kicsit elgondolkodtam...
-beszélhetnénk, de nem szeretnék.
Mondtam halkan, majd tényleg kimentem. Lily teljesen tönkre vágta az előző napjaimat, nem állok készen egy újabb lelki terrorra.

James Charlus Potter írta:

sóhajtva léptem be a társalgóba, miután a Madam kiengedett. Már csak lázam volt, de azon hamar túlteszem magam, ezen nem akadok fent, nem tarthat vissza. Mikor megláttam, ki van bent azonnal megfordultam és a kijárat felé igyekeztem minél gyorsabban.

* Szótlanul az ölembe bámulok. Beszélnem kell Jamesszel ...
Mintha csak kívántam volna, hirtelen nyílik az ajtó és felbukkan benne Ő. Észre vesz, én is Őt, de James megfordul és azon nyomban elindul kifelé. *
~ Ezt nem hagyhatom ... ~
- Beszélhetünk? * szólítom meg hirtelen. *

sóhajtva léptem be a társalgóba, miután a Madam kiengedett. Már csak lázam volt, de azon hamar túlteszem magam, ezen nem akadok fent, nem tarthat vissza. Mikor megláttam, ki van bent azonnal megfordultam és a kijárat felé igyekeztem minél gyorsabban.

* Nem volt szép dolog tőlem, hogy átpasszoltam Emnek a munkát, de mindenképp találkozni akartam Jamesszel. Mégis elkerültük egymást ...
Sóhajtva léptem be a társalgóba, ami kongott az ürességtől. Két emberrel akartam beszélni. Egyikük sem volt bent! *

* A válasza megdöbbent. Nem ezt vártam, bár megérdemeltem! Hiszen én gázoltam bele az ő szívébe. *
- James ... * kezdem, de ő kikerül és meg sem áll a folyosó végéig, ott pedig eltűnik a lépcsőkanyarban.*
~ Hát ezt jól megcsináltad, Lily!~
* REmek. Sóhajtva, a halántékomat masszírozva én is követem néhány perc múlva a klubhelyiségbe. Bár abban biztos vagyok, hogy éjjel nem fog álom jönni a szememre ... *

Hirtelen valaki megszólalt hátam mögött én meg megijedtem, bár az sem érdekelt volna, ha egy mardekáros látja meg könny áztatta arcomat, most nem. De Lily volt. Kérdésére megembereltem magam, felálltam, táskám újra vállamra vettem és nyeltem egyet. Össze kellett szednem maga hogy meg tudjak szólalni.
-Semmit...nem sértődtem meg.
Vontam vállat, majd kikerülve őt felmentem a klubehylségbe és ágyam körül behúztam a függönyt. Nem sértődtem meg, csak hihetetlenül fáj, azért nem vagyok dühös, mert tudom, hogy nem érdemlem meg.

* Sóhajtva bólintok bár van egy elképzelésem, milyen nehéz is lesz ez. Gyorsan túl kell esni rajta, akkor talán kevésbé fog fájni. Intek Emnek, mikor eltávolodik, majd James felé veszem az irányt.
A sarokhoz érve megpillantom borzas üstökét és futó, lámpalázas mosoly tűnik fel az arcomon. DE gyorsan letörlöm.
Helyette inkább megköszörülöm a torkom. *
- Mit kell tennem azért, hogy megbocsáss nekem, James ? * kérdem félhangosan, a háta mögül. *